Kortársak: Kiss Tibor Noé

Uzseka Norbert | 2023. Szeptember 21., Csütörtök 11:00

Kortársak: Kiss Tibor Noé
Kiss Tibor Noé elsősorban íróként ismert, három szépirodalmi regénye és kisprózái számos elismerésben részesültek. Emellett azonban fotózással is foglalkozik, és sok képe áll kölcsönhatásban az írásműveivel.

hirdetés

Kiss Tibor Noé első regénye, az Inkognitó a transzgender identitásról szól, de egészen máshogy, mint ahogy azt a tömegmédiában láthatjuk, s további művei is a magyar valóság kíméletlenül őszinte, mégis szépirodalmi tükörképei. De számos fotójára is igaz ez a leírás.

 

Mi volt előbb, az írás vagy a fotózás?

A fotózás. Gyerekkoromban a Fradiban fociztam, és a nyolcvanas évek végén a csapattal rendszeresen jártunk nyugat-európai ifjúsági tornákra. A szüleim a Nagyvárad téri Ofotértben vettek nekem egy Smena fényképezőgépet, és azt hiszem, két tekercs filmet fotóztam végig a skandináv focitúrán. Fotónak azért nem nevezném, amiket ott készítettem. Megpróbáltam például lefényképezni egy repülőgépet, vagy a kollégium mögötti fenyvest, de a képen csak a focikapu hálói látszódtak meg egy apró kis pötty. A fenyőfák is szépek voltak, de azt nem vettem észre, hogy előtte ott a szeméttároló. Mondjuk úgy, próbáltam megörökíteni, hogy tízévesen eljutottam Norvégiába. Akkoriban ez nagy dolog volt.

 

És mikor kezdődött az, ami már tényleg fotográfia?

Nem tudom, mondhatom-e azt a képeimre, hogy tényleg fotográfiák… Persze, kamaszkoromtól érdekelt a fotózás, az egyetemi éveim után pedig mindig volt valamilyen fényképezőgépem, de sokáig nem volt pénzem drága dolgokra. Az első gép, amivel már lehetett normális fotókat készíteni, egy tükörreflexes Nikon volt. Nagyon szerettem használni, azon keresztül kezdtem technikailag is jobban megérteni, hogyan működik a fényképezőgép. Tetszett a színvilága – addig el sem tudtam képzelni, hogy egy Nikonnak tényleg mások a színei, mint egy Canonnak.

Ekkoriban – a 2010-es évek közepén – volt egy olyan időszak az életemben, amikor valahogy több időm volt fotózni. Gyakran kirándultam csak azért, hogy fotózhassak. De emlékszem arra is, hogy miután felléptem a Frankfurti Könyvvásáron 2017-ben, rögtön nekiindultam a városnak, és fotóztam, gyakoroltam, tanulgattam. Mostanában kevesebb a szabadidőm, jött a covid, nem is utazom anynyit, mint régebben. Nekem azért a fotózás sokszor együtt járt az utazással, akkor tudtam kiszakadni a mindennapokból. Ezzel együtt tavaly nyílt egy kiállításom a pécsi Reggeli kávézóban, és az ott kihelyezett nyolc kép mindegyike az utóbbi néhány évben született. Szóval mostanában is készülnek olyan fotók, amelyek megragadnak – de hogy ezek valóban fotográfiák-e?

 

Belathatatlantaj.jpgA legutóbbi könyved, a Beláthatatlan táj borítóját is magad fotóztad.

Többször láttam már ezt a furcsa épületet Ljubljanában, és egy esős februári napon sikerült lefotózni. A kocsiból, piros lámpánál – még a vízcseppek is látszanak a szélvédőn. Csak nyomkodtam a gombot, ebből lett a borító. Jó lenne kimenni, körüljárni a helyet, nézni a fényeket, megkeresni a legjobb szöget, de én inkább olyan típus vagyok, aki az alkalmat keresi. Örülök, ha sikerül elkapni egy hangulatot. Írásban tök másként működök, az sokkal tudatosabb, átgondoltabb, a fotózás impulzívabb. De hát ez érthető, az írás a munkám, a fotózás meg a hobbim.

 

Olyan nem volt, hogy elmenj fotózni kimondottan valamelyik írásodhoz? Például a regényhez készült kiegészítő írások esetében?

Előfordult ilyesmi, de az gyakoribb, hogy hirtelen olyan helyen találom magam, ami illik ahhoz a szöveghez, amin éppen dolgozom. Ilyenkor gyorsan készítek egy halom képet, amelyek segítenek abban, hogy munka közben fel tudjam idézni az adott hangulatot. Könnyebben születik meg így egy leírás. De ezeket még csak fotóknak sem nevezném, inkább

csak képi segédletek a munkámhoz.


 

web___003_LJUBLJANA_450x797.jpg

 


Inkább fordítva működik ez: van egy fotó, és abból kiindulva írok szöveget. Több ilyen felkérésem is volt, legutóbb egy olyan antológiához, amely Budapest 150. születésnapjára készül. A kötetben lesz 150 archív kép, és írókat kértek fel, köztük engem is, hogy ezek mellé írjunk valamit a saját elképzeléseink szerint. Ez részemről rendben is van, írásban sokkal magabiztosabb vagyok, mint fotózásban, szívesen írok is a fotók ürügyén. Ha viszont a saját írásomhoz kellene készítenem egy képet, ami azt, úgymond, illusztrálja, akkor bajban lennék.

 

És mi a helyzet azokkal a képekkel, amik megvásárolhatók a Beláthatatlan táj-hoz íródott további kis szövegekkel együtt?

Annak a sorozatnak a Jelek a gépről címet adtam. Ezek prózaversek, a regény egyik szólamának a továbbgondolásai. Régóta gondolkodom azon, hogyan tudnám a fotóimat és a szövegeimet játékba hozni egymással, és ez a szöveg, egy kómában fekvő lány tudatfolyama jó alkalmat adott erre. Kerestem tíz olyan fotót, ami hangulatában, motívumaiban illeszkedik a regényben Dorkának elnevezett szereplőm világához, majd ezekhez a fotókhoz írtam tíz újabb prózaverset. A szövegek sokszor választ adnak a regényben nyitva hagyott kérdésekre – másutt meg új perspektívákat nyitnak. A képekből és a versekből aztán készítettem egy kiadványt: aki vásárolt egyet valamelyik fotóból, az megkapta hozzá ezt a mini kötetet is.

Nem mondanám egyébként, hogy ezek a legjobb fotóim, de ezek kapcsolódtak legjobban a szövegek többrétegű jelentéseihez. De így is bekerült az egyik kedvenc képem. Egy dán halászfaluban készült, ahol a kikötőben láttam egy baromi jó fehér épületet, rajta kék csíkokkal, csupa pasztellszín, még az épület tövében álló kis növény zöldje is. Csak azt kellett megvárnom, míg végre berepül a képbe egy sirály – ez kivételesen egy beállított kép. Egyébként ebből vették meg a legtöbbet, sőt, a Tiszatáj nevű irodalmi folyóirat februári lapszámának (amelyben az én fotóim voltak az illusztrációk) borítójára is ez került.


 

web_Noe-kert-1_foto_KomjĂĄthy-Zsuzsanna.jpgKiss Tibor Noé portréját készítette: Komjáthy Zsuzsanna

 

 

Feltételezem, már készül a negyedik regényed…

Nagyjából egy éve kész vagyok egy húszezer karakteres vázlattal, megvan a regény íve, a fordulópontjai, látom magam előtt a cselekményt. Az íráshoz még nem fogtam hozzá, kellene ehhez összefüggően legalább két hét, amikor csak ezzel foglalkozom.

 

Az, hogy fotózol, benne lesz, bármilyen értelemben? Akár, hogy miközben írod, le is fényképezed?

Amit írok, az önmagában is elég képszerű. A regényeim képekből és jelenetekből épülnek fel, azokból áll össze a történet. Ebben a struktúrában érzem magam jól, így működöm, vagyis ez a szerkezet marad, inkább a nyelv az, amit újra és újra át kell gondolni. Nem szeretem önmagamat ismételni, szóval ebben a könyvben nem lesz fotózgatás – a Beláthatatlan táj-ban két szereplő is folyamatosan fényképeket készít.


 

web___005_DUNAVECSE_450x600.jpg 

 

Értem, hogy nem illusztrációknak készíted a fotókat, de a legtöbbnél azt érzem, hogy rímel a szövegekre. Nem szó szerint ugyanazt látom rajtuk, de a hangulatuk összekapcsolódik.

Nagyon fontos, amit mondasz, és nagyon örülök annak, hogy mondod. Ha a szövegeimnek van egy jól körülhatárolható stílusa, hangulatvilága, tematikája, dinamikája, ráadásul ez más, általam létrehozott műalkotásban is visszaköszön, az számomra azt jelenti, hogy az egészben van valami egység, önazonosság.

 

Úgy érzem sok képednél, hogy szociofotók emberek nélkül.

Talán mégsem véletlenül jártam szociológia szakra. Egy jó képen ott vannak az emberek akkor is, ha nem is látszanak. Szerintem ettől izgalmas egy csomó kép: hogy nem látsz rajta embereket, de éppen ez a hiány mutatja meg igazán azt a helyet, azt a miliőt, amelyben élnek.


 

web___027_PECS.jpg

 

Sokszor azt érzem, hogy XY szereplőd ezt látja, ebben él…

Ez így van. De talán azért, mert mindegyik szereplő én vagyok, vagy legalábbis valamit hordoz belőlem (nevet). Az Inkognitóban nyilván ez az azonosság elég direkt, de a Beláthatatlan táj szereplőiben legalább annyira benne vagyok. Szerintem akár lehet is ezeket az ember nélküli tájképeket is szociofotóknak tekinteni, csak nem úgy, mint ahogy egyébként azt értjük. Inkább azt mondanám, hogy egy olyan ember fotói, aki érzékeny a társadalmi folyamatokra. Persze, azért is tekinthetjük szociofotónak ezeket, mert a gyerekkorom miatt azokhoz a helyszínekhez kötődöm leginkább (Kőbánya, Józsefváros, Ferencváros), ahol bárhol kattintasz egyet, a végeredmény mindenképpen szociofotó lesz.

 

Az írásaid és a fotóid is jellemzően lepusztult, sérült helyekről, emberekről szólnak, ugyanakkor említetted egy korábbi interjúban, hogy azért költöztél Pécsre, mert szép hely, szeretsz ott élni, elfogadóbbak az emberek. Szóval felmerül bennem, hogy ha látod és érzékeled a szépet meg jót, akkor arról miért nem készítesz fotókat?

(Nevet) A válasz ugyanaz: az önazonosság. Hogy mivel tud azonosulni az ember. Sajnos, ha az emberben van egy ilyen veleszületett roncs-élmény, akkor a saját tökéletlenségét látja meg a világban, azzal tud leginkább azonosulni. Örülök neki, ha vannak emberek, akik tökéletesek és tudnak szép fotókat csinálni mindenről…


 

web___006_HIRSTHALS_450x930.jpg

 

Igen, de szerintem pont attól érdekes. Hogy ha olyan valaki, akinek megvannak a maga sebei, harcai, fájdalmai, bármijei, mutat meg valamit, ami szép vagy jó, akkor azt elhiszem.

Oké, lehet, hogy nyitok egy olyan könyvtárat a Facebookon vagy a honlapomon, ahová csak szép képeket teszek fel. Vannak szép fotóim is.

 

A kiállított, illetve a regény kiegészítőihez írt képeiden nincs ember, de láttam egy sorozatodat, amikor pályatársaidat fotóztad.

Abban nem volt semmi tudatosság. Pont akkor vettem egy fényképezőgépet, és mivel együtt voltunk velük, próbálgattam.


 

web_MAN-VARHEGYI-REKA.jpg

Mán-Várhegyi Réka

 


Csak mert iszonyú jók lettek.

Tényleg? Pedig csak lefotóztam a barátaimat, Bartók Imit és Mán-Várhegyi Rékát. Most, hogy mondod, Imre szokta használni magáról ezt a fotót néha illusztrációként, a Rékáról készült képet pedig a Magvető Kiadó használta az új könyvének borítóján. De ehhez kell az, hogy olyan embert fotózzak, akit ismerek és szeretek, nem?

 

Jó, de ez a lényeg, ettől működik szerintem.

Igen, de egy profi fotós jó eséllyel bárkit jól lefényképez. Nekem fontos, hogy ismerjem az adott embert. Ahogy ez a barátaimnak is fontos, vannak néhányan, akik szeretik, ha fotózom őket, mert általában tetszik nekik a végeredmény.


 

web__BARTOK-IMRE.jpg

Bartók Imre

 

 

Hogyan tovább fotózásilag?

Pár évvel ezelőtt kitaláltam valamit, amiből szeretnék egyszer egy sorozatot csinálni, de ehhez rengeteg időre volna szükségem, és utazni is kellene hozzá. Korábbi biciklizések és kocsikázások során észrevettem, hogy néha nagyon klassz együttállást – vagy éppen kontrasztot – mutat a települést jelző táblák tágabb képe azzal, amit egy adott városról vagy faluról tudunk vagy elképzelünk. Néhány képet már készítettem, talán írnék is hozzájuk valamit. Nem tudom, ez egy lassú és hosszú projekt, remélem, egyszer lesz időm megcsinálni.

 

Tanultál valakitől fotózni, illetve van példaképed, akár csak kedvenced?

Inkább az ismerőseimtől, barátaimtól. A Jelenkornak is dolgozó Cseri Lászlótól vagy Dergez Petitől (akit Pécsen a legtöbben onnan ismernek, hogy vérprofi cipész) kaptam főleg technikai kérdésekkel kapcsolatos tanácsokat. A kedvenceim közül hirtelen Masahisa Fukase jut eszembe. Nagyon tetszik az ő szürreális, komor világa. A fotói olyanok, mintha festmények lennének – azt hiszem, egyébként is azok a fényképek tetszenek a legjobban, amelyeket festményként is tudok értelmezni. Ez lehet egy jól eltalált tájkép, vagy szürrealista, kubista hatást keltő ábrázolás.


 

web___004_FRANKFURT_450x679.jpg

 

Némi kubista hatás látszódik a fényképeiden is, nem? Legalábbis a kivágásokban.

Erre sosem gondoltam, de talán igen. Sok képemben van valami zsúfoltság, mértani alakzatok. De azért nem gondolnám ezt túl, egyáltalán nem vagyok művelt a fényképészet és a képzőművészet világában. Inkább csak érdeklődőnek nevezném magam.

 

Mit jelent számodra a fotózás?

A legjobban azt szeretem benne, hogy kiszakít az időből. Ha fotózni megyek, akkor csak azzal foglalkozom, olyankor nincs más. A legtöbb fotós kirándulásomra emlékszem, mert mindig történik valami, ami aztán megmarad bennem. Életem egyik legemlékezetesebb estéje az volt, amikor egy hideg, téli estén kimentem fotózni Pécsbánya-Rendező vasútállomásra. Kábé másfél órát töltöttem ott, és a fagyoskodás egy pontján megjelent a vágányok között egy róka. Kábé öt percig szaglászott körülöttem, mire észrevett – és rögtön elszaladt. Képet, persze nem készítettem róla, csak néztem, de ez mindent megért. Nem egy nagy történet, de azt hiszem, az életünk ilyen apró kis örömökből áll. Szóval a fényképezés nekem lényegében relaxálás. Az persze bosszant, amikor látom, hogy egy helyszínen milyen képet lehetne csinálni reggel hatkor – csak közben tudom, hogy nem lesz időm visszamenni oda reggel hatkor. Vagy amikor vezetés közben meglátok egy nagyon jó témát – de ha megállok, akkor jó eséllyel elkések. Az a helyzet, hogy a regényírásra (amit a legfontosabbnak tartok az életemben) is csak a civil, tördelői munkám mellett van időm. A fényképezés így sajnos egyre jobban háttérbe szorul.


 

web___060_BUKKLOK.jpg

 

 

Az Inkognitó kapcsán felmerült bennem, hogy biztosan sokaknak segítette a megértést. És egy interjúban említetted, hogy a nyolcvanas években, hogy jelent meg a transzgender a filmekben, mit láttál belőle. Az nem merül fel benned, bár nagy vállalás lenne, hogy jó, akkor én megmutatom azt a világot úgy, ahogy valójában van, ahelyett, hogy idiótán ábrázolják?

Ez nagyon nehéz kérdés. A transzgender témáról zajló „diskurzus” olyan szinten ki lett fordítva és le lett egyszerűsítve, hogy úgy érzem, erről jelenleg nem lehet árnyalt dolgokat mondani. Transzneműség = nemváltás = átoperálás – az emberek fejében kábé ennyi van, illetve ezzel (meg óvodai nemváltással és hasonló abszurditásokkal) hergelik őket, miközben a transzgender személyek nagy többsége semmiféle műtéteket nem végez el magán, csak szeretne valahogy méltóságban élni. Nem véletlen, hogy én sem végeztettem el műtéteket, az Inkognitó nagyjából azokról a dilemmákról és szenvedésekről szól, amelyekkel az érintettek kénytelenek megküzdeni. De hát ez egy könyv, az pedig kit érdekel? Egy ideje úgy érzem, hogy az én tapasztalataimból következő élményekre és állításokra senki sem kíváncsi, azokkal már nem lehet hatást elérni – mert ezek az élmények és állítások elég bonyolultak. Ezért inkább nem mondok semmit. Ráadásul, úgy érzem, mostanra olyan szinten behergelték az embereket, hogy már a megszólalás is provokációnak tűnhet. Élem az életemet, ahogy tudom. Számomra ez az általad említett vállalás: a mindennapi életem maga egy vállalás. Ott egyébként, abban a viszonylag szűk zónában (főleg Pécsre és Budapestre gondolok), amelyben mozgok, az emberek többnyire elfogadók. Személyesen ezzel nincs problémám, de kicsit belefáradtam abba – és egyébként is lehetetlennek tartom –, hogy egyenként bizonyítsam be az embereknek, hogy a transznemű emberektől nem kell félni.

 

De közben az új generációk egészen máshogy állnak ehhez a kérdéshez.

Ezt én is így látom és tapasztalom is. Nagyon érdekes ennek a dinamikája. Húsz évvel ezelőtt még mindenki értetlenül, zavartan reagált, aztán lassan megszokottá vált a dolog – hogy van ilyen, van olyan, mint én. Az elmúlt években viszont egyre többször érzek megint feszültséget és burkolt agressziót – ez egyértelmű visszafordulás. És közben mégis az van, amit mondasz: a mai fiatalok sokkal elfogadóbban állnak a kérdéshez.


 

web_IMG_20220108_153854.jpg

 

Visszatérve a könyvedhez: érezted bármikor az Inkognitó hatását?

Igen. Egy író számára egyébként sincs fontosabb, mint amikor visszacsatolásokat kap a könyveire. Ez az Inkognitóval viszonylag gyakran megtörténik. Tizenkét éve jelent meg, de még most is szinte havonta eljutnak hozzám olyan visszajelzések, hogy valaki számára milyen sokat jelentett ez a regény. Nemrég a zalai Margó Fesztiválon jött oda hozzám egy házaspár, ahol az anya könnybe lábadó szemmel mondta el nekem, hogy az Inkognitó elolvasása óta jobban érti a saját transzgender gyerekét.

 

Hogyan lehet szerinted segíteni az elfogadást?

Nem hiszek a direkt módszerekben és a programszerű érzékenyítésben. Magyarország az a hely, ahol szinte minden társadalmi csoport tagjai számára alaptapasztalatot jelentenek a traumaélmények, a kiszolgáltatottság, a kirekesztettség. Hogy egy olyan saját példát mondjak, ami az LMBTQ-tematikán teljesen kívül esik: a második regényem (Aludnod kellene) hősei az alföldi tanyavilágban élő emberek, többségében férfiak. Az egyik lehetséges értelmezése szerint ez a könyv az ő világukat ábrázolja. Azt, ahogyan a rendszerváltás után eltűntek a munkahelyeik, a mindennapjaik, az életük értelme vált köddé. Ismerjük ennek az eredményét, látszanak ennek a társadalmi rétegnek az egészségügyi és egyéb mutatóiban. Egy kistelepülésen rekedt középkorú vagy reménytelen sorsú faluba született férfi életkilátásai akár rosszabbak is lehetnek, mint egy nagyvárosi meleg vagy akár transznemű emberé. Ezzel csak azt szeretném mondani, hogy a problémák gyökere Magyarországon az az iszonyatos mértékű (és legtöbbször nem alaptalan) frusztráció, amivel mindenki küzd, és ami miatt már az érzékenyítés szó is szitokszóvá vált. „Hagyjanak már békén a melegházassággal, a rezsimet se tudom befizetni.” Erre aztán rájátszik a politika is – az LMBTQ-csoportok elleni hangulatkeltés sajnos kifizetődőnek látszik. Külön interjú témája lehetne, hogy ezt hogyan éli meg egy érintett, de ez egyelőre maradjon az én személyes traumám. Az egyetlen reményem az, ami az élettapasztalatom: az emberekből a személyes példák és találkozások hozzák ki az emberségességet, és teszik őket elfogadóvá. Mert amit látnak és kicsit megismernek, az már nem idegen, attól már nem félnek, annak már arca van. Portréképe, ha már a fotózásról beszélgetünk.


www.kisstibornoe.hu

 

web___071_HIRSTHALS.jpg


 

 

 

 

 

 

(-)

Share |
top

A hozzászóláshoz kérjük jelentkezzen be, ha még nem regisztrált a regisztráció linken megteheti!

E-mail

Jelszó

Regisztráció | Elfelejtett jelszó

bottom




Impresszum
Betöltés: 3.108501 másodperc.