Érezhetően a maximalista vagy… mi van, ha a megrendelő igényei abszolút nem kapcsolhatók a te elképzeléseidhez?  Vagy Te már kijártad az utat, és nem nagyon kell alkalmazkodni…
Ahhoz, hogy bizonyos elvárásoknak megfeleljek, valamit magamra kell, vagy kéne erőltetnem, és ahhoz, hogy fenn  tudjak maradni, és meg tudjak élni, alkalmazkodnom kell. Ha dolgozom valamin, azt folyamatosan cipelem magamban. Sokszor meg kell erőszakolnom magam, de ez minden alkalmazott művészeti tevékenységben így van.Néha ráigazítják a képet arra a koncepcióra, amit elképzeltek, vagy fontosnak tartanak, és ezzel gyakorlatilag a fotós létedet, illetve a saját képi világod hitelességét kérdőjelezik meg. Ezek a visszásságok aztán egy idő után felgyülemlenek, és az ember azt kezdi érezni, hogy ’buta’ dolgokat csinál. Ebbe az állapotba jutottam el én is, s ebből következett aztán, hogy felvételiztem a Filmművészeti Egyetemre. Úgy hiányzott ez akkor nekem, ’mint egy falat kenyér’. Úgy éreztem, hogy teljesen kiüresedtem, besokalltam, és beleszürkültem az egészbe, és ezen változtatni akartam.

Ez miben nyilvánult meg?
Észrevettem, hogy már nem is érdekel, amit csinálok… Meghasonultam azzal, hogy beleolvadtam abba a világba, amelyben nap, mint nap dolgoztam és éltem. Megtorpantam, éreztem, hogy valami elakadt, és hogy vissza kell találnom saját magamhoz. Tovább akartam lépni, át akartam ugrani a kerítést, ami előttem állt, és sikerült. Felvettek a Filmművészeti egyetemre. Az egyetemen rengeteg olyan emberrel találkoztam, akitől sokat tanultam. Nemcsak szakmailag, emberileg is. Ez az időszak az emberségességre való újabb nevelődést is jelentette. Az egyetem nagyot fordított az életemen, és akkor pont erre volt szükségem.

A képeken sötét van, és csönd van. Erősen jellemző a monochrom/ff-világ.
Van ennek valami mélyebb értelme, vagy ez a kifejezés eszköze? 

Van egy bizonyos fokú szomorúság a képeimben, ami a gyermekkoromból, és abból  a környezetből fakad, ahonnan jöttem. Belső szomorúság van bennük, és ezt nem tudom letagadni. A fekete-fehér ennek egy kifejező eszköze. Megpróbálok az egyszerűségre törekedni. Az emberiség folyamatos fejlődésének törvényszerű alkotóeleme és mozgatórugója lényünk alaprétege. Ez a réteg fél éves valónkban épp úgy ott van, mint tíz, húsz, harminc, vagy akár nyolcvan éves korunkban, azzal a különbséggel, hogy akkor még a maga kezdeti, tiszta és ártatlan mivoltában él. A külvilágból érkező hatások idővel koptatják ezt az alapréteget. Erre az eredendő tisztaságra rakódnak rá, s ezt teljes mértékben el is fedhetik.
Folyamatosan haladunk előre, mindig tovább kell lépnünk, a tökéletesség megközelítésére
törekedve. Törekszem arra, hogy egyszerű tudjak maradni. Próbálom felidézni, és megtartani
azt a jóságot, tisztaságot és ártatlanságot, ami gyerekkoromban bennem volt. Erről szól az egész. Megpróbáljuk megtalálni azt a bölcsességet, aminek birtokában voltunk. 

Milyen szerepet játszik nálad a technika?

Általában milyen technikával dolgozol?  Elfogadom a digitális technikát, de pontosan a film hiányzik belőle, az anyag megfoghatosága. Lehet, hogy ez túl régimódi gondolkodás. Elfogadom, van is digitális fényképezőgépem, nem is tehetném meg, hogy ne legyen, de itt akkor is csak megabájtok vannak, és olyan dologban kell mérni egy fotót, ami nincs, nem létezik, megfoghatatlan. Ha digitális technikával készítek felvételeket, akkor valami hiányt mindig érzek. Most fejezted be első nagyjátékfilmedet. Mesélj egy kicsit róla…A címe Jandera. 35 miliméteres filmre készült nagyjátékfilm. Az egyik rendező szakos osztálytársammal készítettük, Nagy Viktor Oszkárral. Kevés szereplős dráma. Gyönyörű helyeken jártunk, a Mátrában. A film konkrét előkészülete fél évet vett igénybe.