Kik, hatottak és kik inspirálnak ma is, mi formálja a látásmódodat?  
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hatottak rám fotósok, hiszen kikerülhetetlen, hogy a külvilág elemei beszűrődjenek az emberbe. Az ember nézve tanul, és formálódik… s minden beépül abba a bizonyos tudatalatti képcsarnokba, ahonnan aztán később építkezik. Sokszor ezeknek a belső képanyagoknak az ötvözésével születik meg egy következő, talán vissza is mutató, de már sokkal inkább téged hordozó világ. Természetes, hogy minden embernek vannak tanítói, nekem is vannak, a különböző hatások folyamatosan változtatnak, alakítják a látásmódomat, de kell, hogy legyen valami állandó ezek mögött, s az vagy Te. Minden kép mögött ott rejlik az a finom  elegancia, mely egy nagyon sajátos világot teremt. Ez mennyire egy tudatos koncepció része?
Ez inkább egy tudat alatti dolog. Nagyon fontosnak tartom az intuíciót, a belső forrást, a befelé nézés és hallgatás képességét. De a tudatosságra törekvő valód, illetve a tudatalattiból táplálkozó valód egy ponton muszáj, hogy összeforrjon. Nem épülhet minden ösztönökből, hiszen megfogható eredménye kell, hogy legyen, s ehhez szükséges a kellő tudatosság. Ha utazom, megpróbálok nem tudatosan fotózni. Úgy kezelem, mint bármelyik ember, ha egy másik országba ér. Sosem azon gondolkozom, hogy felhasználom majd egy kiállításra, hanem hogy azt a bizonyos pillanatot a hangulathoz, magamhoz és a helyhez hűen mutassam meg. Aztán, ha véletlenül kiállításra kerül, akkor ez a pillanat már máshoz is elérhet. Jelen van egy elvont, illetve egy nagyon kézzel fogható vonal - a képek szinte feszegetik a felszín, és az alatta lévő tartalmak kettősségét – illetve ellentétét…
Egyfelől nagyon kemény, szoborszerű ábrázolás, másfelől nagyon lágy, kusza pókhálók szövevényéből létrejött emberi-női alakok szerepelnek.

Van ennek valami jelentősége nálad?

Arra törekszem, hogy mindig a valóságos, belőlem fakadó pillanat lépjen életbe. Minden ilyen pillanatban ott rejlik a kettősség, mely valóban tapasztalhatóvá válik. Egyes képek talán inkább a külvilágra összpontosulnak, s azt emelik ki, hogy hogyan élünk, és viselkedünk benne, hogy mik azok a jegyek, melyek maszkként ránk olvadva mutatnak meg minket - vagy nem is minket. Más képek viszont a bennünk élő világot fogalmazzák meg, mely megmutatja a minden mögött rejlő tiszta, külvilágtól érintetlen és ártatlan valónkat. Ilyen értelemben beszélhetünk erről.  A munkád során sokféle emberrel találkozhatsz, és ahhoz, hogy ilyen fotók szülessenek, a két embernek közös hangra kell találnia. Te hogyan kezeled ezt, van valami bevett módszered? Megpróbálok felkészülni, hisz ahhoz, hogy esszenciát tudj formálni, muszáj, hogy tudd, hogy mik a jellemzők arra az emberre. Úgy lesz teljes a kép, és csak úgy tud élni igazán, ha az adott ember jelleme is benne van a képben.  De összességében ez a rákészülés csak a bemelegítés. Minden akkor dől el, amikor ketten szemben állunk. Valamilyen zavartság mindig van, s az ember azt hinné, hogy ez a zavartság, mint egy redőny működik, elzár, és nem tudsz hozzáférni az emberhez. Pedig pontosan ez a zavartság tud őszinte pillanatokat produkálni. Az első őszinte mimikája elindít bennem egy sorozatot, ami pont ebből a zavartságból táplálkozó őszinte másodpercre épül. A bizalom bárminél fontosabb,
hogy bízzon abban, hogy én állok a gép mögött. A kép mindent elmond, kicsit olyan,
mint egy „kórlap”. Minden rajta van. Látod mögötte a fotóst. Az embert, és hogy milyenek voltak abban a pillanatban. Látod a fotós és modell közti kapcsolatot, kettőjük viszonyát, és persze a szerző munkái mögött látod magát a fotóst is. És ha nem tudsz felkészülni… Figyelek. Figyelem, hogy jön be, figyelem, amikor sminkelik, figyelem, hogy reagál, figyelem a mozdulatait. Azt hiszem, érzékenység kell hozzá…