Gyakorlatilag számodra a film és analóg technika igazsága jelent kerek egészet? Sokan – főleg fiatalabbak – azt hiszik, hogy ezek olyan digitális képek, amelyeket összerakosgattam, vagy így vagy úgy módosítottam. Hát nagyon nem így volt, de ha egy hozzáértő néz a nagyításokra, akkor ez nem is kérdés. Minden látszik rajta. Úgy, ahogy van. Érdekes azért, hogy az idősebb korosztály azt gondolja, hogy digitalizáltam analóg képeket és úgy módosítottam, a fiatalabbak pedig azt gondolják, hogy digitális képeket manipuláltam, és analóghoz hasonló módon printeltem. Aki meg ért hozzá az látja – hogy ezek a képek úgy igazak, ahogy vannak. És ez fontos, de az is, hogy csak „úgy” is működnek (ha nem ismerjük a technikai hátteret).
Ha az eddigi sikereidet nézem, akkor elég sok ösztöndíjat megkaptál már az évek során, ezeket hogyan ítéled meg? Itt van például a nemrégiben elnyert André Kertész ösztöndíj.
Ez vicces történet, ugyanis valakitől azt hallottam, hogy más kapta meg. Így amikor megkaptam az NKA-tól az értesítő levelet félretettem, mert nem volt kedvem elolvasni. Aztán egy hónap múlva, amikor kidobásra ítéltem a rég jött nem fontos leveleket, felbontottam, és nem találtam benne a várt hírt. Haha. Ilyenkor maximum egy napig tart az öröm, utána jól rámnehezedik a felelősség terhe, és minden ezzel kapcsolatos, nem igazán pozitív gondolat. Nem tudom, hogy ezzel más is így van-e, én mindenesetre küzdök vele.
Nem vagy egy menedzser típus!
Nem igazán. Amikor megkaptam a Pécsi József ösztöndíjat, arról is ugyanezt gondoltam, talán még erősebben. Túl korainak tartottam. Akkor nyomasztott, de utólag látom, hogy voltaképpen a legjobbkor jött! Ezek nem csak lehetőségek, hanem felelősséggel is járnak.
Egészen korán, középiskola után egyből a fotós világba keveredtél, hogy 19 évesen már megkaptad a Pécsi Józsefet? 15 évesen kezdtem el fotózni, középiskolában.
Teljesen autodidakta módon? Nem, művészeti szakközépiskolába jártam Nyíregyházára. De eleinte nem fotó szakra, tévedésből. Aztán átvettek, mert ezt szerettem volna, ez volt az eredeti tervem. Boros Györgynek – aki a tanárom volt - nagy szerepe volt abban, hogy ne hezitáljak, már akkor egyértelművé vált, hogy ezzel akarok foglalkozni. Aztán meg felvettek az Iparművészeti Egyetemre (most MOME), amivel kapcsolatban az ismert módon gondolkodtam – túl korán felvettek, stb. Azt még ma is úgy gondolom, hogy az egyetem kezdése előtt jobb lett volna egy kicsit külföldre menni, vagy ha nem sikerült volna elsőre a felvételi, talán sok mindent másképp csináltam volna a főiskolai évek alatt. De ezt nem tudhatom, így volt és kész.
Az Ipar után hogyan alakultak a dolgok? Az Ipar után megpályáztam és kaptam egy posztgraduális ösztöndíjat Párizsba (BGF), ahol kint töltöttem egy évet. Előtte már voltam egy szemesztert Erasmus-szal, az Ecoles des Beaux Arts de Nantes-ba, ami nagyon tanulságos volt, csak túl rövid. Hála a francia kormány ösztöndíjának, Párizsban elkezdtem megismerni a digitális technikát, Photoshopot, stb., mert amikor én itthon végeztem ugyanebben az évben, még csak nem is láttunk digitális fényképezőgépet, de szó szerint. Ez azóta szerencsére megváltozott, de mi még pont beleestünk ebbe a ’váltáselőtti’ évfolyamba szerencsétlen módon. Utána hazajöttem, befejeztem a tanár szakot, és elkezdtem tanítani, fotót, és szabadúszó fotósként is működtem. Nem volt egy leányálom, zaklatott időszak volt.
Franciaországban hogyan fogadják a fotóidhoz hasonló stílusú képeket? Nincs különösebb különbség, de szeretik a Kelet-Európai fotót. Nekem sokan említették, hogy jellemzően sötétek a képeim – de nem negatívumként jegyezték meg, csak hogy kelet-európaias.
