Tehát akkor nem szoros koncepcióban dolgozol általában? Nincs egy nagyon konceptuális mivolta a képeid készítésének, nagy szerepe van az általad irányított véletlennek? Ezeknél a fekete-fehér képeknél, léteznek a már említett szabályok, amelyek mindegyikre jellemzőek. Ezeken belül várom és keresem a történést vagy látványt, amelyek megérintenek vagy kapcsolatba kerülnek velem. Egyszerű látványok összekötve a gondolataimmal, mint egy kilépő, az asszociációk útjára. Megteremtem a lehetőséget, aztán pedig hagyok neki teret, és a kettő játékából születnek a fotóim. Aztán szabad útjukra engedem őket. De ez nem jelenti azt, hogy nincsenek olyan képeim, amelyek szigorúbb vezérfonalra lennének felépítve.
Ami feltűnő ezeken a képeken, hogy relatív ritkán jelenik meg rajtuk az ember. Ez általános, vagy csak ennek a válogatásnak a sajátossága? Nem először hallom ezt a kérdést, de nem a válogatás sajátossága, hogy nincs sok ember a képeken. Azokon is ennyi van, amelyek kiestek a rostán. Vagy ha van rajtuk, azok sem személyességükben jelennek meg, inkább csak általánosságban jelenti és jelzi az embert. A személyiségek bemutatása egészen más hozzáállást jelent, nem annyira a saját gondolataimra való figyelést, mint arra aki szemben áll velem. És külön kérdés, hogy a fényképezőgép, ami köztünk van, vajon közelebb hoz minket egymáshoz, vagy éppenséggel elválaszt. Ismerem vagy nem az illetőt, ha igen mennyire és milyen viszonyban vagyunk, stb.. Az emberekkel való viszonyom féltve őrzöm, eddig inkább csak a saját memóriámra bíztam ezeket. Nem biztos, hogy ez nagyon sokáig így marad. Visszatérve ezen képekre, az ilyen spontánnak nevezhető helyzetekben, a gépem, inkább összeköt a környezetemmel emberek ábrázolása nélkül. Ha visszagondolok a fotózásra, általában jónéhányan voltak körülöttem, de nem az objektív hatókörében.
Van kedvencnek nevezhető témád? Ebből az anyagról a fákra következtetnék… Nagyon szeretem a fákat. Szépséges talált lények, egyedül, csoportban, zölden, fiatalon, görcsösen, öregen, vágottan, törve, oltva, deresen, kopaszon, naposan, égetten, hajlongva, gyümölcsözve, amit akarsz. A múltjukkal együtt állnak, és látszólag semmi mást nem is csinálnak, pedig megállás nélkül változnak. Ez nekem nagyon tetszik. Jó lenne majd egyszer egy olyan kiállítást csinálni, ahol csak a fáim vannak… egy egész erdőnyi fa-kép. Minden fa külön személyiség. Jó dolog, amikor egy karakteressel találkozom. A kutyák is ilyen figurák, ők is gyakran megfordulnak a gépemben.
Ezek a képek Neked csak fekete-fehérben élnek? Igen, és ha visszagondolok az eredetijükre, akkor is csak azt mondhatom, hogy túlnyomó részük erősebb fekete-fehérben vagy maximum ugyanolyan lenne színesben is. Ezeket eleve „fekete-fehérben láttam meg”. Érdekes, hogy át tud állni az agy.
Semmi színesre való törekvés? Vannak színes képeim. Jó részük pár évig „ért” a fiókban. Szegények. Elő szoktam venni a „fiókos” képeket, és mostanában jöttem rá, hogy nem használhatatlanok, sőt! Egy kicsit másképp nézek rájuk, szóval nagy munka vár rám, hogy láthatóvá tegyem őket. Ezenkívül, most voltam Japánban, ahol olyan színek és fények voltak, amit nem lehetett otthagyni, hatott rám minden, fotóztam. Acélszürke árnyalatok és benne az élénk. Így alakították, de a fények is másak, mint itthon. Már alig várom, hogy nekiessek a válogatásnak, munkálatoknak.
Mivel már többször jártál kifejezetten fotózás céljából Franciaországban, gondolom sok ottani fotóművésszel hozott össze a sors. Nagyon más arrafelé a fotókultúra? Franciaországban, de különösen Párizsban sok fotós próbál szerencsét – és nyílván nem csak fotósokkal van ez így. Ahová iskolába jártam, a csoportunkban mindössze 6 francia volt a 28 emberből. Össze lehet hasonlítani, hogy Magyarországon ezek az arányok hogyan alakulnak. Én úgy tapasztaltam, hogy nagy a harc. Ahogy itthon is, csak kint még néhányszor megszorozva. Mindezzel együtt, tágasabbak a megjelenési lehetőségek, a különböző irányzatok elevenebben vannak jelen egymás mellett. Piaci értékük sem ugyanaz. A novemberben megrendezendő Paris Photo idején mindig igyekszem Párizsban lenni – nemcsak a fotó kedvéért -, a Louvre-ba települt legfontosabb fotógalériák a világ minden pontjáról, mindig egy szép kifésült képet mutatnak arról, hogy mi van, merre mozdul a fotóművészet az előző évhez képest. Kinti fotós ismerőseim, vagy volt párizsi iskolatársaim (akik ott is maradtak), talán egy hajszálnyival rosszabb arányban találják meg számításukat a szakmában, mint az itthoniak… Viszont akik dolgoznak, elég jó helyekre kerültek.
