Panasonic Lumix L10 teszt

Uzseka Norbert | 2026. Augusztus 27., Csütörtök 07:00

Külön cikket lehetne írni arról, miért van akkora kereslet, főleg a fiatalok körében, a kompakt fényképezőkre, mennyi ebben a divat, mennyi akár az életstílus, de tény, hogy még a mobiltelefonok nüansznyi érzékelőjénél épp csak cseppet nagyobb szenzorral szerelt kis zsebmasinákat is viszik, mint a cukrot (nos, Japánban mindenképp, de valószínűleg a világ számos más pontján is). Az olyan, nagyobb érzékelővel szerelt gépek, mint a Fujifilm X100VI, a Ricoh GR IV vagy mondjuk a Canon V1 elképesztő sikere talán jobban érthető, hiszen azoknál valóban szemmel látható a minőségi különbség a mobiltelók képeihez mérten (bár amilyen számítógépes, akár mesterséges intelligenciának mondott háttér van már a legújabb mobilokban, amilyen látványos képeket gyártanak ezek, hát sokaknak egyre nehezebb megmagyarázni, miért is jobbak az igazi fényképezők…).

 

A nagyobb szenzoros kompaktok mezőnyébe érkezik a Panasonic L10 is. Persze, ha csak a fentiekkel vetjük össze, nyomban kiderül, hogy nehéz, ha ugyan nem logikátlan ezekkel összehasonlítani. Az X100VI és a GR IV APS-C szenzort rejt, ami duplája az L10-ének (ahogy a V1-ének is). Az első kettőben fix az objektív gyújtótávolsága is, a Canonban ugyan zoomot találunk, ellenben abban nincs se átnézeti, se elektronikus kereső – míg az L10-ben van utóbbi. Végigvehetnénk további gépeket, akkor is az jönne ki, hogy az L10 így, ahogy van, egyedi darab.

 

A közvetlen elődje a Panasonic LX100 II volt, amely 2018 augusztusában jelent meg (az L10 2026 májusi). Van oka, hogy nem folytatták azt a számozást, elég sok mindenben eltér az L10 az LX100 II-től, bár alighanem tiszta lappal akarták indítani az aktuális, őrülten pezsgő mezőnyben.

Az LX100 II nagy kedvencem volt, de ahogy az elődjénél, ennél is voltak dolgok, amiket nem értettem. Az I-es verzió képernyője nem volt érintésérzékeny, egy olyan korban, amikor már a többségnek volt érintőképernyős mobiltelefonja. A II-esre meglett az érintőképernyő, de az fix maradt, nem lehetett kihajtani semelyik irányban, egy olyan korban, amikor már szinte minden fényképezőnél alap elvárás volt ez – és egy olyan fényképezőről beszélünk, ami amúgy csaknem tökéletes volt a streetfotósok számára.

 

 

 

Az L10 kapcsán elsősorban azt nem értettem, hogy mire és miért várt ennyit a Panasonic a megjelentetésével. A hype az efféle gépek körül nem most kezdődött, már a Fujifilm X100V is hatalmasat ment, ahogy a Pana LX100 II is (ám néhány éve leálltak a gyártásával, aminek eredményeképp aranyárban mentek a használt darabok). Rengeteg olyan véleményt lehetett olvasni fotós körökben (szakmai és amatőr vonalon is), hogy jók ezek a nagyszenzoros kompaktok, de hiányzik a zoom. Persze, már most látszik, hogy az L10 is óriási siker (a csak a Panától megrendelhető, titánium arany speciális kiadás valószínűleg azonnal elfogyott), és sosem fogjuk megtudni, a késlekedéssel hány vevőt veszítettek, úgyhogy beszéljünk inkább arról, milyen is lett ez a régvárt masina.

 

 

Kézbe véve

 

Először is: nagyobb és nehezebb, mint az LX100 II. Míg a 8 éves előd 392grammot nyomott, 115 x 66 x 64 mm-t foglalt el a világból, s így akár zsebre is vághattuk, az L10-nél az már bajosabb. A méretkülönbség nem tűnik jelentősnek (127 x 74 x 67 mm), inkább a súlya a meglepő: 508 gramm. Okkal teszik fel sokan a kérdést: lehet-e kompaktnak nevezni egy félkilós gépet?

Magam úgy tapasztaltam, hogy a mindennapos használat során nem zavart különösebben a súlya (bár ebben benne van, hogy a legsűrűbben full frame-es géppel fotózok, ahhoz képest ez könnyű), zsebretenni viszont sosem volt kedvem, ahhoz tényleg egy picit nagy. Hogy ez mennyiben hátrány, azt ki-ki döntse el maga.

 

A súlygyarapodás amúgy valószínűleg főleg annak köszönhető, hogy 1. a képernyő végre teljesen előre is forgatható, ami igényel némi plusz anyagot, 2. az a DMW-BLK22 nevű akkumulátor került az L10-be, ami az utóbbi évek cserélhető objektíves Pana gépeit is kiszolgálja. Ez sokkal nagyobb és nehezebb, mint amit az elődben használtak, cserébe sokkal több képet is lehet vele egy töltéssel lőni – a hivatalos mérések szerint 410-et, míg az LX100 II-é 340-et tudott. A gyakorlatban ennél jóval többet is ki lehet belőle hozni, de mindenképp jelentős különbség, és ha a legyen könnyűbb vs bírjon többet az aksi a kérdés, hát én mindenképp az utóbbira szavazok.

 

 

Margit-sziget

Záridő: 1/640 mp, rekesz: f/5,6, ISO: 125, gyújtótávolság: 15,60 mm (ekv. 34 mm)

 

Amúgy a klasszikus, távolságmérős Leica dizánjt kapjuk, mi több, az objektívnek konkrétan Leica DC Vario-Summilux 24-75mm f/1.7-2.8 a teljes neve, és persze a 35mm-es avagy kisfilmes értékre átszámított gyutávtartományt mutatja. Erről lentebb.

 

Ha bekapcsoljuk a gépet, kiderül, hogy az obi nem ilyen kis palacsinta ám, hanem előbújik egy kétrészes, fekete cső, amely elsőre kissé esetlennek és sérülékenynek hat, de természetesen elég masszív anyagból van. Nyilván nem érdemes odakoccantani semminek, de ez bármely objektívre igaz. Hozzáad néhány centit a gép hosszához, viszont zoomolás közben nem mozog számottevően, szóval legalább az nincs, hogy ha mondjuk telére csavarjuk, akkor úgy jár, mint Pinokkio orra, ha hazudik… Miután hozzászoktam, hogy ez ilyen, rájöttem, hogy van ennek a megoldásnak is valami retro bája, ami illik a gép egészéhez.

 

 

Az objektív elejéhez legközelebb találjuk a rekeszgyűrűt, felfestve rajta a teljes fényértékek, plusz az A állás, ha a gépről állítanánk / arra bíznánk a blende beállítását. Alatta van a szintén keskeny zoom gyűrű. Nekem ez a megoldás kevésbé jött be, míg igazán a kezemhez nem nőtt a gép, rendre sikerült a blende helyett a zoomot mozgatni.

 

A vázhoz legközelebb kapcsolókat találunk: a bal oldalival az autófókusz – kézi élességállítás – makró állítható, míg az obi tetején lévő kapcsolóval a képarányt választhatjuk ki: 4:3, 3:2, 16:9 és 1:1.

A kamera baloldalán két kis ajtót találunk, melyeket érdemes óvatosabban használni, s melyek az USB-C ill. a mikrofon jackdugójának csatlakozását rejtik. Fejhallgató és HDMI csatlakozó nincs.

 

Fölül csak a vakupapucstól jobbra találunk kezelőszerveket: módválasztó tárcsát (alatta, kicsit nehézkesebb helyen a ki-bekapcsoló gombbal), zoomgyűrűt, benne az expó gombbal, külön apró videós gombot, egy külön apró gombot az expo-korrekcióra, ill. egy tárcsát, közepén gombbal – utóbbi a használt módtól függő értéke(ke)t állítja. Ez azt is jelenti, hogy az LX100 II záridő tárcsája nem került át az L10-be.

 

 

Hátul, logikus és jól használható elhelyezésben a szokott kezelőszerveket és gombokat találjuk, egy részük kedvünkre átprogramozható. Az egyik kapcsolóról ejtenék csak szót: az LVF mellettiről, amelyen a fényképező ikon a fényképezésre, a videókamera nyilván a filmezésre, míg az S&Q a gyorsított-lassított, speciális filmfelvételekre utal.

 

A monitor 180 fokban előre fordítható (de úgy, hogy ne fordítanánk előbb ki, nem lehet le-fel billenteni, ami streetfotós szempontból ad okot némi búra, ahogy az is, hogy a gép nem csepp- ill. porálló), és nagyon sokkal jobban lehet használni az érintőfelületét, mint mondjuk a Sony A7 IV-emét.

 

Szóval, hogy mennyire kompakt, az relatív, de mindenképp pofás és jól felszerelt kis kamera ez, mely fekete-ezüst és teljesen fekete verzióban is elérhető (nos, úgy csak igazán), és ha engem kérdeztek, hát mindegyik szépséges.

 

 

Naplás-tavi szitakötő

Záridő: 1/2000 mp, rekesz: f/4, ISO: 250, gyújtótávolság: 10,90 mm (ekv. 24 mm)

 

 

Tudás, használati tapasztalatok

 

Már az LX100-akba is micro 4/3 szenzort szerelt a Panasonic, az L10-ben is azt találjuk, bár emez 20 megapixeles, míg az elődje 17 mpx-es volt. A legtöbb témára, munkára ez elég kell, hogy legyen, de persze vannak olyan igények, amelyeket csak ennél nagyobb érzékelővel szerelt gép elégít ki.

 

Viszont, míg a cserélhető objektíves micro 4/3-os gépek a maguk teljes szenzorát használják (és mivel az negyede a full frame-nek, így a 35mm-es avagy kisfilmes értékeknek is, így könnyű velük számolni: ami pl. 12mm egy micro 4/3-os gépen, az 24mm-es gyutáv látószögét jelenti full frame-re átszámolva), addig itt átszámolás nélkül ez kell, hogy szerepeljen a zoom kapcsán: 10,9 - 34mm. Ez azért van, mert az LX100 és az L10 is képaránytól függően csak a szenzor egy részét használja ki. És ez így van a RAW képek esetében is, ami annyit tesz, hogy adott méretarányt használva nem kapjuk meg a „maradékot” RAW-ból sem, ahogy lenne micro 4/3-os gépek, de a többi cserélhető obis rendszer esetében is. Amazoknál ugyanis ha nem a natív képarányt használjuk (micro 4/3-nál ez 4:3, APS-C-nél és full frame-nél jellemzően 3:2), akkor a gép vág a szenzor adta teljes képből.

Hogy a gyakorlatban ez hogy néz ki, azt a teszt végén látható tesztképeken mutatom meg.

Ezért is szerencsés tehát, hogy került az a kapcsoló az objektívre, ugyanis témától és igénytől függően, kedvünkre váltogathatunk. Ha fekvő képet lövünk, pl. tájképet, akkor nyerünk némi extra pixelt a vízszintes képszéleken, míg veszítünk függőlegesen. Ha mondjuk portrézunk, jól jöhet a 4:3 képarány adta extra szélesség. És így tovább.

 

Amit a micro 4/3 szenzor kapcsán még le kell írni, túl azon, hogy mennyivel nagyobb, mint a mobiltelefonokba rakott érzékelő, s így mennyivel szebb képek várhatók el tőle, az az, hogy bár a helyes expozíciót ugyanolyan rekesz-záridő-ISO kombinációk adhatják, mint a nagyobb szenzorú képeknél, viszont a mélységélesség kapcsán ugyanúgy érvényesül a kétszeres szorzó, mint a gyutávoknál. Magyarán, amilyen mélységélesség (és háttérelmosás!) az L10-en pl. f/2,8-as blendén elérhető, az full frame-en két fényértékkel szűkebb, tehát f/5,6-os rekesznek felel meg.

 

 

Záridő: 1/400 mp, rekesz: f/2,5, ISO: 250, gyújtótávolság: 18,80 mm (ekv. 42 mm)

 

 

Továbbá, bár a kisebb szenzorú fényképezőkhöz mérten később jelentkezik a zajosodás, ha kevés fényben magasabb érzékenyéget kell alkalmaznunk, nyilván előbb kezd el lágyulni a kép, csorbulni a képélesség, mint egy APS-C vagy full frame gépen. ISO 800-on már látszik, onnan felfelé egyre inkább. De így is sokkal jobb képeket kapunk magas ISO-n az L10-zel, mint mondjuk 10 éve volt jellemző a micro 4/3 rendszerben, az én szememnek legalábbis általában ISO 3200-ig rendben levő az eredmény.

Ennek fonákja az, hogy magasabb ISO-n azért látványosabb tud lenni beépített zajmentesítés okozta mosás is. Szerencsére ez egyrészt gépen belül állítható valamelyest, tehát ha jpg-ben fotózunk, és nem akarunk utómunkázni, akkor is lehet ezen finomítani. RAW-ból meg pláne.

 

Az objektív egyébként méltó a Leica névre, kijelenthető, hogy általánosságban minden zoom- és rekeszállásban éles, szép képet kapunk, jobbára képszéleken is. Nyilván legszűkebb blendén van azért lágyulás, ill. a háttérelmosás is ízlés kérdése, de odafigyeléssel, a gépet kiismerve a legtöbb témáról fogunk tudni olyat lőni, amivel nem vallunk szégyent. Általánosságban kijelenthető, hogy nagylátó végen f/2,8 és f/11 között, míg tele oldalon f/4 és f/11 között kapjuk a legjobb eredményt.

 

Az autófókusz is remek – hibrid fázisérzékelés és kontraszt alapú AF van az L10-ben, 779 fázisérzékelős ponttal, plusz AI-val támogatott témafelismeréssel (szem, arc, állatok, járművek), és úgy tapasztaltam, ezek jól is működnek.

 

 

Makró f/4-es rekesszel

Záridő: 1/60 mp, rekesz: f/4, ISO: 250, gyújtótávolság: 11,10 mm (ekv. 24 mm)

 

Makró f/1,7-es rekesszel

Záridő: 1/100 mp, rekesz: f/4, ISO: 100, gyújtótávolság: 11,10 mm (ekv. 24 mm)

 

 

Az objektív bal oldalán kapcsolható makró módban akár 3 cm-es tárgytávolságról is fotózhatunk. Onnan persze nem egyszerű jól bevilágított képet készíteni, de így is meglepő extra ez, annak fényében pláne, ha nem-makró módban próbálunk makrót lőni – úgy még tele oldalon sem lehet igazán közelinek nevezni az eredményt, hát még nagylátón.

 

Ami magát a zoomot illeti, az ekv. 24-75mm gyakorlatilag standard vagy riporterzoomot jelent, méghozzá fényerőset. OK, hogy a profiknak szánt darabok jellemzően időjárásállók is, de az áruk közelíti az L10-ét…

A 24mm-es nagylátó, bár ma már általánosnak mondható, sőt, egyre több az ennél is tágabb látószöget adó obi, azért nagyon sok minden belefér, tájfotókhoz, városi képekhez, „streeteléshez” remek. A tele végi 75mm nyilván nem nagyon „messzelátó”, de ha nem tudunk közelebb menni a témához, mindenképp nagy segítség, plusz a portrézás közkedvelt gyutávja. A kettő között ott van az 50mm körüli standard látószög is, amit megannyi klasszikus, régi nagy fotós használt. Tényleg sokoldalú, jól használható zoom átfogást ad az L10.

 

Amit még hozzátennék: alapbeállítás szerint a zoomot egy kis idő után behúzza a gép, amennyiben épp nem fotózunk vele. Ez idegesítő tud lenni, hiszen veszítünk pár másodpercet, amíg várjuk, hogy újra kibújjon a csigaházból. A menükben azt találtam csak, hogy kikapcsoljam ezt a megoldást, arra nem volt mód, hogy magam határozzam meg, mennyi idő után bújik el. Ez nem annyira szerencsés, viszont van olyan beállítás, ami az egész gép kikapcsolását írja elő, ha bizonyos ideig nem nyúlunk hozzá.

 

 

Látkép a Margit-hídról, nagylátó végen

Záridő: 1/640 mp, rekesz: f/5,6, ISO: 100, gyújtótávolság: 10,90 mm (ekv. 24 mm)

 

Látkép a Margit-hídról, tele végen

Záridő: 1/640 mp, rekesz: f/5,6, ISO: 100, gyújtótávolság: 34 mm (ekv. 75 mm)

 

 

Szólnom kell a stabilizátorról is. Ezt Power O.I.S.-nek hívják, és bár nincs róla hivatalos adat, hogy hány fényértéket is fog meg, az világos, hogy ez nem a mai fényképezők jó részében elérhető, 5 tengelyes stabi. Sajnos nem próbáltam meg kitesztelni, mennyi is az annyi, de átnézve a fotóimat úgy látom, ha 1 másodperces záridőt talán nem is sikerült bemozdulás nélkül kitartani, közel félmásodperceset igen.

 

 

Videós téren elég jól teljesít az L10, még ha nem is lehet azt mondani a mai viszonyok között, hogy filmezésre lenne kihegyezve. 4K-t DCI és UHD képarányban is 120p-vel tud, 5,6K-t DCI verzióban 60p-vel. Ha lassított videót szeretnénk rögzíteni, s elég a FullHD, akkor viszont 300p is elérhető. 

A stabilizátor itt kevésbé hatékony, viszont van elektronikus stabi is, amennyiben bekapcsoljuk a megfelelő menüből.

 

Ahogy a legtöbb mai fényképezőbe, az L10-be is kerültek különféle effektelt színmódok vagy fotóstílusok (itt utóbbi a nevük), melyekkel kedvére kreatívkodhat az ember. Ezek zöméről találsz tesztfotót a cikk végén, csak annyit tennék még hozzá szubjektíve, hogy az L10-be került újdonságok közül kettő is nagyon tetszik. Az L. ClassicGold, ahogy a neve sejteti, valami aranyló fátyolt tesz a képekre, nosztalgikus atmoszférát teremtve. A LEICA Monokróm pedig remek fekete-fehér beállítás. Magam jobban szeretem a ff képeimet utómunkában összehozni, de ez a fotóstílus alapból is olyan képeket ad, amiken gyakran nem látom értelmét utólag babrálni. Amúgy a Panasonic GX9-ben (az LX100 és L10 cserélhető obis megfelelőjében…) debütált L. Monokróm D is olyan ff stílus, ami az én szememnek igen kedves, de emez még klasszabb.

 

 

A Parlament Leica Monochrome fotóstílussal, 1:1 képaránnyal

Záridő: 1/200 mp, rekesz: f/10, ISO: 125, gyújtótávolság: 10,90 mm (ekv. 24 mm)

 

Mi egyéb van még? Legfeljebb a magam véleménye, ami gyakorlatilag merő ömlengés lenne. A gyakorlatban nem zavart, hogy félkilós az L10, élvezet volt vele fényképezni. Az AF az esetek túlnyomó részében megbízható volt, csomó különféle helyzetben és témánál bevált a gép, és hozta, amit látni szerettem volna. Hogy az ára félmillió forint fölött van (kb. 575 ezer forint), az persze nem túl szerencsés a magam szempontjából, de úgy az ár-érték arány, mint a hazai helyzet ill. a világban zajló folyamatok tekintetében érthető és védhető, hogy ennyi. A fent említett pályatársak sem feltétlenül olcsóbbak, de persze az is számít, hogy szükséged van-e zoomra, elektronikus/átnézeti keresőre, és így tovább.

 

 

Összegzés

Rég vártuk már az L10-et, és a nagyobb szenzoros, beépített objektíves kompakt fényképezők őrülten pörgő piacára tényleg egyedit hozott. Sokoldalú standard/riporterzoom, remek képminőség, fontos és hasznos extrák tárháza egy talán nem annyira kompakt, de így sem feltűnően nagy gépben. A legtöbb mai elvárást teljesítő, jobbára logikusan felépített, könnyen használható masina ez, ami ráadásul még menőn is néz ki.

 

 

Értékelés: 4,9 pont

Pro:

- sokoldalú, jól felszerelt kompakt gép

Kontra:

- némi csepp- és porvédelem jó lett volna még

 

 

A fényképezőgépet tesztelésre a Fotoplus-tól kaptuk kölcsön, köszönjük!

 

A fényképezőgép honlapja

 

 

 

Technikai adatok

Panasonic Lumix DC-L 10

Szenzor: 4/3 típusú, hátsó megvilágítású (BSI) CMOS-képérzékelő (17,3 x 13,0 mm)

Tényleges felbontás: 20,4 megapixel

Objektív: Leica DC Vario-Summilux 24-75mm, 11 elem 8 csoportban (5 aszférikus lencse / 8 aszférikus felület), 9 rekeszlamella, 10,9–34 mm

Legtágabb rekesz: f/1,7 nagylátó oldalon, f/2,8 tele oldalon

Legszűkebb rekesz: f/16

Képméret-arány és képterület: 4:3, 3:2, 16:9, 1:1

Képstabilizátor: Power O.I.S.

Fényérzékenység: ISO 100 – 26.600 (kiterjeszthető ISO 50-re)

Élességállító rendszer: hibrid fázisérzékelős autofókusz 779 fókuszponttal

Manuális élességállítás: Igen

Beépített vaku: nincs (vakupapucs van)

Elektronikus kereső: van, 2,36M képpont, 0,39” OLED

Hátsó kijelző: TFT LCD – Érintőpanel; mérete: 3”; felbontás: 1,84M képpont

Memóriakártya: UHS-I/II kompatibilis SDHC/SDXC-memóriakártyához

Méret: 127 x 74 x 67 mm

Súly: 508 g (akkumulátorral és memóriakártyával)

 

 

 

 

Záridő: 1/400 mp, rekesz: f/2,5, ISO: 100, gyújtótávolság: 19,30 mm (ekv. 43 mm)

 

Záridő: 1/80 mp, rekesz: f/2,8, ISO: 200, gyújtótávolság: 34 mm (ekv. 75 mm)

 

Kolodko Mihály szobra a Margit-szigeten

Záridő: 1/2000 mp, rekesz: f/3,5, ISO: 125, gyújtótávolság: 34 mm (ekv. 75 mm)

 

Kolodko nyula makróval

Záridő: 1/2000 mp, rekesz: f/3,5, ISO: 160, gyújtótávolság: 10,90 mm (ekv. 24 mm)

 

Alagút a Margit híd alatt, nagylátó végen, ekv. 24mm-en

Záridő: 1/1250 mp, rekesz: f/3,2, ISO: 800, gyújtótávolság: 10,90 mm (ekv. 24 mm)

 

Alagút a Margit híd alatt, tele végen, ekv. 75mm-en

Záridő: 1/1250 mp, rekesz: f/3,2, ISO: 250, gyújtótávolság: 34 mm (ekv. 75 mm)

 

Záridő: 1/640 mp, rekesz: f/5, ISO: 400, gyújtótávolság: 11,20 mm (ekv. 25 mm)

 

Streetfotó a Margit-sziget ritkán látható részén

Záridő: 1/1000 mp, rekesz: f/8, ISO: 400, gyújtótávolság: 10,90 mm (ekv. 24 mm)

 

Képarányok a Parlamenttel: 4:3

Záridő: 1/1250 mp, rekesz: f/5, ISO: 125, gyújtótávolság: 10,90 mm (ekv. 24 mm)

 

Képarányok a Parlamenttel: 1:1

 

Képarányok a Parlamenttel: 16:9

 

Képarányok a Parlamenttel: 3:2

 

Záridő: 1/1250 mp, rekesz: f/5, ISO: 200, gyújtótávolság: 11 mm (ekv. 24 mm)

 

Hajó nagylátó végen

Záridő: 1/800 mp, rekesz: f/5,6, ISO: 125, gyújtótávolság: 10,90 mm (ekv. 24 mm)

 

Hajó tele végen

Záridő: 1/800 mp, rekesz: f/5,6, ISO: 100, gyújtótávolság: 34 mm (ekv. 75 mm)

 

Záridő: 1/250 mp, rekesz: f/7,1, ISO: 100, gyújtótávolság: 10,90 mm (ekv. 24 mm)

 

Lépcső Leica Monochrome fotóstílussal

Záridő: 1/2000 mp, rekesz: f/5, ISO: 160, gyújtótávolság: 10,90 mm (ekv. 24 mm)

 

Záridő: 1/250 mp, rekesz: f/5,6, ISO: 100, gyújtótávolság: 21,50 mm (ekv. 48 mm)

 

Mozaikos makró

Záridő: 1/800 mp, rekesz: f/2, ISO: 200, gyújtótávolság: 12 mm (ekv. 27 mm)

 

Záridő: 1/160 mp, rekesz: f/2,8, ISO: 320, gyújtótávolság: 29,70 mm (ekv. 66 mm)

 

Paddy

Záridő: 1/640 mp, rekesz: f/1,7, ISO: 125, gyújtótávolság: 10,90 mm (ekv. 24 mm)

 

Záridő: 1/1000 mp, rekesz: f/5,6, ISO: 160, gyújtótávolság: 22,20 mm (ekv. 49 mm)

 

A Naplás-tavi kilátó és a Nap, f/5

Záridő: 1/2000 mp, rekesz: f/5, ISO: 320, gyújtótávolság: 10,90 mm (ekv. 24 mm)

 

A Naplás-tavi kilátó és a Nap, f/16

Záridő: 1/2000 mp, rekesz: f/16, ISO: 3200, gyújtótávolság: 10,90 mm (ekv. 24 mm)

 

Lakat makró

Záridő: 1/400 mp, rekesz: f/2,8, ISO: 160, gyújtótávolság: 11,50 mm (ekv. 25 mm)

 

Záridő: 1/1600 mp, rekesz: f/4,5, ISO: 160, gyújtótávolság: 14,10 mm (ekv. 31 mm)

 

 

 

Fotóstílusok:

 

Standard

Záridő: 1/800 mp, rekesz: f/7,1, ISO: 160, gyújtótávolság: 11 mm (ekv. 24 mm)

 

Élénk

 

Természetes

 

L. Classic

 

L. ClassicNeo

 

L. ClassicGold

 

Lapos

 

Tájkép

 

Portré

 

Monokróm

 

L. Monokróm

 

L. Monokróm D

 

L. Monokróm S

 

LEICA Monokróm

 

Cinelike A2

 

Cinelike D2

 

Cinelike V2

 

Like709

 

V-Log

 

Valós idejű LUT

 

 

 

 

 

 

(-)