A szakmai közéletről

A fotográfiának mindig másodrendű szerepe volt a magyar sajtóban. Az hajtott a társadalmi munkáimban is, hogy megpróbáljam a magyar fotósokat a méltó helyükre tenni. Gyakran az ellenükre is, mert nagyon nehéz velük. Mindent elkövetnek, hogy ne lehessen nekik segíteni. Ne vedd nagyképűségnek, de mindig az inspirált, hogy tudjak valamit tenni a fotográfiáért. Az életem során én személyesen is nagyon sokszor éreztem a másodrendűséget, és azt akartam elérni, hogy ne legyen ez a szakma másodrendű.

(A Fotográfia nőnemben című kötetből, 2002, Szarka Klára interjúja)

Gyurkovics Tibor

A World Press-szel való kapcsolatom is onnan ered, hogy 72-ben benne voltam az Interpress szófiai kiállításának a zsűrijében, aminek Joop Swart, a World Press elnöke szintén tagja volt. Megkérdeztem tőle, miért nem hozzák el Magyarországra a kiállításukat, mondta, hogy a magyar állam nem engedélyezi. Néhányan összefogtunk, ide mentünk, oda mentünk, végül 74-ben nálunk is bemutatták a kiállítást. Van egy szabályuk, a kiállítások helyszínein mindennek úgy kell kinéznie, mint Amszterdamban, nem lehet válogatni, kihagyni, átrendezni a képeket. Így Budapesten is látni lehetett Szolzsenyicin-portrét, kambodzsai képet, ami nagy szó volt.

(Életem felét a színházban töltöttem, Fotóművészet, 2005, Bacskai Sándor interjúja)

A képügynökségi munkáról

Gyakorlatilag nem volt semmilyen tapasztalatom, ezért el kellett képzelnem, hogyan működne. Mint fotós, tisztában voltam azzal, hogy a fotóriportereknek milyen érdekvédelemre lenne szükségük; képszerkesztőként pedig azt tudtam, hogy egy lap, illetve képszerkesztő mit igényelne egy ügynökségtől. Ezek alapján elkezdtem gondolkozni. Amikor elkészültem a tervezettel, ami egyébként teljes mértékben figyelembe vette a magyarországi viszonyokat és ízlést, egy hevenyészett angol fordítást elküldtem a Gamma főszerkesztőjének, és kikértem a véleményét. Ő elolvasta, és azt mondta, hogy a terv jó.

(Életem felét a színházban töltöttem, Fotóművészet, 2005, Bacskai Sándor interjúja)

John Steinbeck

Tudod, milyen izgalmas, amikor egy eseményről négy-öt különféle ügynökségtől megkapom az anyagot? Nekem fotósként nagyon érdekes megtapasztalni, hogy mennyire másként lát az angol, a francia, az amerikai fotóriporter. Olyan jókat lehetne arról beszélgetni, hogy a fotográfia mennyire viseli magán a nemzeti sajátosságokat! Olyan nincs, hogy ránézek egy képre, és ne tudjam megmondani, milyen nemzetiségű riporter csinálta. Azonnal megmondom, hogy európai vagy amerikai-e az illető. Az európai mindig emberközpontú, az amerikai mindig csillog-villog. Tényleg örömmel csinálom, mindig nagy izgalommal nézem meg az új anyagokat. Ahogy jönnek a csomagok, a világ beköszön hozzám. Nekem pertu a világ, ott van az asztalomon. Olyan ismereteim lettek, amilyenek egyébként sohasem lennének. A gyerekek szoktak is röhögni rajtam, hogy pontosan ismerem az összes menő pop-együttest, meg a brit királyi család belügyeit. Izgalmas és érdekes világ.

(A Fotográfia nőnemben című interjúkötetből, 2002, Szarka Klára interjúja)

Mi a fotóművészet?

Mindig azt mondom, hogy én nem fotóművész vagyok, hanem fotográfus. Azt, hogy mi a művészet, nekünk nincs jogunk megállapítani, és nem is tudja senki, mitől lesz valami az. Akkor, hogyha valami hat, ha túljut azon, amit én akartam, és ezt el tudom mondani úgy, hogy ezt mindenki megértse, akkor az közelít valamihez, amit művészetnek lehet nevezni.

Marina Vlady

Sokszor előfordul, hogy egy képet félre kell tenni, mert nem működik, majd fél év, egy év, de akár három nap múlva az ember előveszi, és átértékeli. Nem lehet minden nap alkotni, minden témához úgy hozzányúlni, hogy abból művészet lesz. Annak idején Vadas Ernő azt mondta nekem: ha minden évben egy kiállítási képet csinálsz, nagyon jó éved volt.

(Nem szabad akarni az alkotást, Pixinfo, 2009, Beke Dániel interjúja)

Miről szólnak a régi képek?

Láthatjuk, hogy élt egy színész, hogy éltünk mi a hatvanas években. Láthatjuk, milyen volt Pécsi Sándor, Rozsos István, Törőcsik Mari. Ez a kiállítás sok mindenről szól, nemcsak rólam. Nem egy életútra, hanem egy korra pillantunk vissza, amiről kezdünk egészen mást gondolni, mint ami valóban volt.

(„Csak ketten vagyunk, én meg a kép”, Vasárnap Reggel, 2011, Mézes Gergely interjúja)