A mai napig dédelgetett terve, hogy műtermében egy olyan sarkot hozzon létre, ahol a régi analógfilmes kor eszközei lesznek kiállítva, a szárítókötélen ruhacsipesszel felaggatott negatívok, a kész papírnagyítások, mintegy örök mementóként, hogy ilyen volt a múlt.
Mindezek ellenére mégis a bátyámból lett fotós – kezdi a beszélgetést Sárosi Zoltán - , mert elvégezte a Práter utcát, engem, pedig a szüleim az akkori Közlekedésgépészeti Szakközépiskolába „tuszkoltak” be, hogy autószerelő váljék belőlem. Mindezt azért, mert egyszer azt találtam mondani apámnak, hogy ha nagy leszek, a Skodájából Mercedest fogok csinálni. Ez nagyon tetszett nekik, és a kocka el volt vetve. A jó szerencsém azért nem hagyott cserben, mert a bátyám az iskola elvégzése után, az akkor szárnyait bontogató Fotexhez került laborvezetőnek, és engem is beprotezsált. Legalább egy évet töltöttem el ebben a környezetben, amit nagyon lehetett szeretni, mert abban a korban ezek a minilaborok nagyon jó minőséget tudtak produkálni és főleg gyorsan. Ezért a profi fotósok is gyakran bejártak hozzánk, hozták a munkáikat nagyítani. Ennek köszönhetően olyan képeket láthattam, amik már önmagában is kedvcsinálók voltak és nemsokára elkezdtem játszadozni a gondolattal, hogy mi van akkor, ha az ember nem ezen az oldalon áll, hanem ott, ahol megnyomják a gombot, és képet rögzítenek.
Nemsokára vettem egy Nikon F4 –es vázat, valaki Japánból hozta. Nem volt hozzá objektívem, de becsszóra én ezzel aludtam és néha meghallgattam, hogyan exponál. Gyönyörű volt a hangja. Olyan volt ez, mint egy szerelem. Ehhez hasonló élményre nemigen emlékszem, napjainkig is elkísér. Persze tudtam, hogy szükségem van egy fotósulira, ami akkoriban evidencia volt, bár ha napjainkban visszagondolok ezt a tudományt autodidakta módon is elsajátíthatja az ember, de féltem, hogy mit fogok válaszolni, ha majd megkérdezik: te fotós vagy, – és hol végeztél? ...elvégeztem, letettem a szakmunkásvizsgát és igazoltan fotós lettem.
A Mai napnál kaptam először lehetőséget. Izgalmas életet éltem, volt egy szükséglakásom, amit fekete-fehér labornak használtam, és akkor az ment, hogy a honoráriumból vettem fotópapírt, vegyszert, filmet és mentem a következő bevetésre. Mindig éjszaka laboráltam és reggel hatkor vittem a szerkesztőségbe az aktuális anyagot. Horváth Péter volt aki lehetőséget adott, ő volt a fotórovat vezetője. A cigányprímás Bálról készítettem első kétoldalas képriportomat a New York Palotában. A Mai nap után a Reformhoz kerültem, majd azt követően a Blikkhez, ami akkor jött be Magyarországra. Az ottani fotórovatnál volt az első hivatalos státuszom.. Egy esztendő múlva úgy éreztem, hogy ezt a helyet nem nekem találták ki. Szerettem volna többet foglalkozni egy-egy anyaggal , amire egy ilyen jellegü lapnál a riporteri munkakör nem adott elegendő lehetőséget. A szajoli vonatkatasztrófa fotózásánál, rájöttem, alkalmatlan vagyok erre a munkára. Naiv és optimista ember vagyok, nem szeretem, ha a fotó a drámán lovagol. Az egy másik műfaj, nem nekem való. Ezzel együtt sokat köszönhetek Szalay Zolinak, mert rádöbbentett arra, nekem nem itt van a helyem, és bár akkor még nem tudtam merre van az előre, nagyot lökött rajtam az önmegvalósítás útján. Szabadúszás következett, különböző cégeknek kellett fotókat készítenem. Ez már kicsit közelített amit szerettem. Megkerestem Kaunitz Tamást, aki az Iparművészeti Főiskola műtermében dolgozott. Tamás a bátyám osztálytársa volt a Práterben, és kértem segítsen nekem. Sokat dolgoztunk együtt, és én rengetget tanultam ezalatt az idő alatt. Amikor az Elite magazintól Sárközi Mariann felhívott, hogy fotóst keresnek, bevittem a képeimet és azonnal felvettek. Egyszerre megváltozott minden körülöttem. Az első nagy anyagomat Rejtő E. Tiborral készítettem, aki az ING Banknak volt az egyik első embere. Hírtelen dupla oldalas színes képeim jelenhettek meg, kitűnő papíron, gyönyörű nyomásban, úgy, ahogy arról a legtöbb fotós csak álmodik. Nem is beszélve arról, hogy a 35 mm –es kisfilm után középformátumban kezdtem dolgozni. Amikor elősszőr belenéztem a tüköraknába, komolyan mondom, beleszédültem. Ha jobban belegondolok, volt ennek a történetnek egy kis rizikója, de nekem eszembe sem jutott, hogy nem tudom megcsinálni.Szerettem az Elite-nél dolgozni azt gondoltam, hogy végre a helyemre kerültem.
Abban az időben Molnár Zoli barátommal, akivel ketten egyszerre kerültünk az Elite-hez, elhatároztuk, hogy saját műteremben fogunk dolgozni. Találtam a Lehel úton egy helyet és Zoli betársult. Sajnos egy fél év múlva egyedül maradtam, és majd nyolc éven keresztül dolgoztam, ahogyan én neveztem - a fekete stúdióban. A mostani hely, ahol beszélgetünk, pont az ellentéte a réginek, mert itt minden fehér. Igazi nyugalmat áraszt
