Mivel fényképezel?
Digitális géppel. Ez egy Canon 1D Mark II. Ehhez egy normál 16 – 35 –ös objektívet használok, ezt le sem veszem a gépről. Régen, még tíz évvel ez előtt, csak teleobjektívvel fotóztam, és természetesen megfelelő távolságból. Ezzel a kis objektívvel oda kell mennem egészen közel az alanyhoz, két méterre, egy méterre, és ezt nagyon élvezem.
Úgy érzem, hogy az a fotózás, amit te művelsz, egészen közeli kapcsolatot provokál az alannyal. Még akkor is, ha nem emeled a szemedhez a keresőt és csak leengedett géppel exponálsz. Ilyenkor találkozik a tekinteted az övével, elviszel az életéből valamit, szóval hogyan működik ez?
Ezt azért meg kell, hogy cáfoljam, mert aki engem ismer, az tudja, hogy én egy visszahúzódó típus vagyok. Ezt bizonyítja ez a környék is ahol lakom. Az, hogy oda kell menni, közel az emberekhez, a nagylátószögű objektív miatt is van. Közel megyek hozzájuk, néha keveset beszélek velük, befogadnak, de ugyanakkor kívül maradok az életükön, kicsipegetem az életükből azokat a morzsákat, amiket képileg fontosnak és rájuk jellemzőnek tartok. Ebben az is benne van, hogy nem biztos, hogy az adott felvétel, teljesen az én ízlésemnek megfelelő kompozíció. Előfordul, hogy néha a kívülálló szemével fogalmazok meg dolgokat, mert számítóan azt érzem, hogy ez vagy az a képem ettől sikeres lesz. Ilyenkor felülkerekedek a saját egoizmusomon, de büszkén vállalom a képet, ami így készül, hiszen az én döntésem, az én felvételem, pont úgy, mint a többi. Régebben előfordult, hogy a fotóimat elvittem és megmutattam neves fotósoknak, hogy mondják el a véleményüket, hogy tanuljak belőle. Volt olyan kolléga, aki azt mondta, hogy olyanok a képeim, mintha öt különböző ember készítette volna őket. Úgy érzem, ez mára sem változott, hiszen sokféle módon fényképezek. Azt azért tudom, hogy a mostani anyagaim már egységesek, legalábbis a válogatásnál mindig ügyelek arra, hogy megőrizzem a sorozat egységét, és hogy mit mutatok meg magamból.
Hogyan jutottál el a döntésig, hogy exponálásnál, nem emeled többé a szemed elé a kamerát.
Ez egy folyamat volt, szép lassan alakult ki. Eleinte nagyon zavart az, hogy amikor a szememhez emelem a gépet, akkor minden megváltozik. Az emberek pózolnak, másként viselkednek, egyszóval egészem más lesz a képen, mint amit én az életükből szeretnék kicsipegetni. Ez volt az egyik ok, de ha igazán őszinte akarok lenni, akkor nem ez volt az egyetlen és döntő, hanem az, hogy féltem. Féltem attól a konfliktustól, ami a direkt fotózás alkalmával óhatatlanul megtörténik, miszerint felemelem a gépet és egy vadidegen ember arcába, csak úgy „belelövök”. Végül, de nem utolsó sorban benne volt a szemem is, ami gyöngül
a szklerózis multiplex miatt. Ugyanakkor a fő szempont azért megmaradt, mégpedig, hogy az legyen a képen, amit én szeretnék, amit én látok. Az elmúlt évek alatt ezt a módszert tökéletessé fejlesztettem
és ma már nagyon jól működik. Persze vannak akik ezért megszólnak, de ez igazán nem befolyásol és gondolom ez érthető. Ez az én fotográfiai módszerem, vagy ha jobban tetszik, az én stílusom. Ebben
a módszerben, azért mindig van egy kis esetlegesség a kompozíciót illetően, de pont ez a dolog lényege, a játékosság, a véletlenek furcsa összjátéka, amit soha nem lehet előre megrendezni. Nos, ez látszik
a képeimen, és ebben én mérhetetlen izgalmat érzek.
-sr-
www.olasztamas.hu
