Nemrégen kezembe került albumának a címe: A pillanatból élek…
- Az életrajzi töredékekből, amiket olvastam rólad, úgy tűnik, hogy a pályád nagyon is szokványosan indult. Fiatalon felvettek az akkori Magyar Fotó Nemzeti Vállalathoz (az MTI jogelődjéhez), és mint mások, te is elkezdtél dolgozni…
Sajnos, ez nem volt ilyen egyszerű, ugyanis egyáltalán nem akartak felvenni. De én addig jártam a nyakukra, amíg meguntak, és így végül bekerültem segédmunkásnak. Ebédet hordtam, takarítottam, előhívót főztem, és közben alakult az élet.
Bevallom, a fotózásról akkor még csak annyit tudtam, hogy meg akarom tanulni a szakmát. A dolog, pedig szép lassan elindult a maga útján. Napközben végeztem a soros napi sameszmunkákat, akkor már a laborban is otthon voltam, hívtam és fixáltam, és amikor vége lett a munkaidőnek, akkor kimentünk a nagyokkal fotózni, én meg cipeltem utánuk a cuccot.
- Kik voltak a nagyok?
Hogy kik is voltak? – Hollenczer Béla, Csörgő Tibor, Vadas Ernő, Seidner Zoltán, Sziklai Dezső, Járai Rudolf, Várkonyi László, Papp Jenő és Gink Károly, szóval, a legnagyobbak, olyan nevek, akik a szakmában számítottak, és akiknek én mind az inasa voltam.
- Hogyan viselkedtek veled? El lehetett tőlük lesni a szakmát, tanítottak, egyáltalán nyitottak voltak?
Ez elég furcsa történet. Amikor én elkezdtem fotografálni, akkor valami teljesen mást akartam csinálni, mint amit a többiek. A technikai dolgokat megtanultam, de másként fényképeztem. Ezért persze kaptam a fejemre. Vadas Ernő, az akkori idők egyik fotós sztárja például azt mondta, hogy amit csinálok, tiszta dilettantizmus, és még hozzátette: „…nem tudod a szakmát!” Hozzáteszem, hogy alulexponáltam a képeimet és sötét tónusú fotókat készítettem. Nem sokkal később elkezdtem egymás után gyártani a „vadasernő”képeket. Hétről hétre kaptam a jobbnál jobb véleményeket, és amikor elhangzott a legjobb kritika, és Vadas megdicsérte a fotóimat, akkor ott folytattam, ahol abbahagytam, és tovább készítettem a saját képeimet. Persze, voltak más mestereim is, mert például Langer Klára, Kálmán Kata Reismann Marianne és Czinner Erzsébet már sokkal közelebb álltak az én világomhoz, hiszen akkor az emberábrázolás volt a kiadott jelszó, és ebben a témában már volt mit keresnem.
- Miket fényképeztetek?
Abban az időben voltak a szocialista munkaversenyek. Kimentünk egy gyárba, ahol Stinkfusz Béla 1100% -ot teljesített. Mi pedig vittük a versenyzászlót és lefotóztuk. Persze rendesen bevilágítottuk: ide egy élfény – oda egy derítés és máris jobb színben tűnt föl a nap, vagy inkább a vállalat hőse. Ezek a fotók a sajtó számára készültek.
- Mi volt a fordulópont, amikor önállóan kezdtél el dolgozni?
Talán még vannak, akik emlékeznek rá, hogy abban az időben szeptember 29-én, a pákozdi csata napján volt a Néphadsereg Napja. A Kossuth Akadémia előtt, ott, ahol ma a Természettudományi Múzeum áll, koszorúzási ünnepséget tartottak. Felsorakozott a díszszázad, és ott volt Farkas Mihály is, az akkori rettegett honvédelmi miniszter. Az akkori szokásoknak megfelelően a gyárakból, intézményekből vezényeltek ki embereket „lelkes közönségnek”, így küldtek oda engem is a cégtől. Már szólt a himnusz, de az esemény megörökítésére kirendelt fotóriporter, Munk Tamás még nem érkezett meg. Nálam volt egy kölcsöngép, és tudtam, ha most nem készül kép Farkas elvtársról, akkor végünk van. Nem volt más esély, kezemben a géppel átléptem a kordont, és elkezdtem fotózni. Így megmentettem a cég becsületét. A „hőstettemnek” meglett a jutalma, kaptam egy gyakornoki besorolást.
- Idővel minden lapnak saját fotóscsapata lett. Hova lehetett téged sorolni, amikor tudomásom szerint te igazából egyetlen lapnál sem voltál?
Ez így igaz, én ugyanis mindig az MTI fotósa voltam. Igaz, hogy sokféle ajánlatot kaptam, de én hű maradtam a vállalatomhoz. Amikor igazán nagy lehetőségeim voltak, akkor olyan volt a világ, hogy nem lehetett megmozdulni benne.
