
- Valójában persze mindenfelé jártál, sokat utazhattál. Mégis milyen lehetőségek mentek el melletted?
Sokfelé eljutottam a munkám során. Például Antall Józseffel a rendszerváltás után jártam Amerikában; fotóztam Farkas Bertalan űrhajós fölkészítését, és ott voltam a kilövésnél és a visszaérkezésnél is; de fényképeztem Liz Taylort is Richard Burtonnal. Ezek mind-mind emlékezetes képek, amelyeket igencsak változatos életem alatt készítettem szerte a világban, mint ahogy a vietnami háborúban készített, World Press Photo-nagydíjas sorozatom képei is a legizgalmasabb élményeimhez kötődnek.
Annak idején én nem tudtam, hogy a Robert Capa eredeti neve is Friedmann Endre, akárcsak az enyém. A helyzet úgy hozta, hogy megnyertem a kölni fotóbiennálé nagydíját a „Szerelem” című sorozatommal, aminek most az egyik fotója a Kieselbach Galéria árverésén 2 200 000 forintért kelt el. Úgy értesültem róla, hogy az akkori főszerkesztőm kiszólt az irodájából, mikor arra mentem: Friedmannkám, jöjjön csak, itt olvasom egy német lapban, hogy maga a második Robert Capa! Akkor tudtam meg, hogy őt is úgy hívták, mint engem. Ezzel a képemmel – úgy mondják – a világot „learattam”! A keserűség a történetben az volt, hogy a díjátadásra a főnököm ment el és ő vette át a nekem szóló elismerést.
Válaszolva a kérdés második felére két világlaptól kaptam az életem során ajánlatot, de nem akartam elmenni. Ebben az is benne van, hogy abban az időben, ha valaki elment itthonról, nem volt sok esélye, hogy visszatérjen. A szüleim holocaust- túlélők voltak, sokáig el voltunk szakítva egymástól, és én nem akartam, nem tudtam itt hagyni őket.
Őszintén be kell vallanom, számtalan helyen jelentek meg a képeim, magam sem tudom, hol, mennyi és mikor, de valójában ez az egész nem is nagyon érdekelt. Volt egy állásom, amit nagy becsben tartottam, és én csak fotóztam, fotóztam, és azt élveztem, hogy csinálom. Erről szólt az életem! De egyúttal azért ez komoly munka volt, és ma is úgy érzem, hogy beledöglenék, ha nem fényképezhetnék.
- Milyen kapcsolatod van a felnövekvő új generációval?
Körül vagyok véve egy csomó tehetséges emberrel, akik egy más technikával, egy más világban élnek. Ezzel együtt nagyon jó a viszonyom velük. Érzem a szeretetüket, ami nem tekintély alapú, hanem valami más. Talán nem is tudom megfogalmazni. Érdeklődéssel figyelem a munkáikat, és ha a véleményemet kérdezi valaki, az sem baj, ha nem úgy csinálja tovább, ahogy én mondom. Nem akarom az én világomat rájuk erőltetni, mert a saját útjukat kell járniuk, ez így van rendjén.
- A téma az utcán hever. Ezt főleg az írók szokták mondani. Így van ez a fotózásban is? Hiszen egy témát sokan sokféleképpen tudnak megfogalmazni. Hogyan látod ezt?
Ez valóban komoly probléma. Számtalan esetben szó szerint ellopták az általam feldolgozott témákat. Annak idején készítettem egy sorozatot egy tanyasi iskoláról. A sorozatot beadtam egy zárt pályázatra a Fotóművész Szövetségbe.. Az MTI nem adta ki az anyagot, az archívumból pedig eltűnt a negtív. Vélhetőleg azért, mert nem mutatott hízelgő képet az akkori állapotokról. Kicsivel később valaki a témát szó szerint lekoppintotta és megcsinálta a saját verzióját. Az anyagot később úgy tudtam megmenteni, hogy a nálam lévő kópiákat le tudtam „reprózni”. Így kerülhetett az albumba.
- Amikor egy témához közelítesz, és meg akarod fogalmazni a saját eszközeiddel, akkor mit keresel, mi az, amit fontosnak tartasz?
Talán egy szóval ki tudom fejezni a lényeget: Emberség! Még a legvadabb dolgokban is ezt próbálom megtalálni, mert ezt tartom a legfontosabbnak az életben.
- Számtalan lehetőséged volt, hiszen a fotózás sokáig az irigyelt műfajok közé tartozott, mint, mondjuk, a repülés. Mi volt ezek között, amire még ma is emlékszel?
Nagyon szerettem a néptáncot, rengeteget fotóztam a témát. Amerikai turnéja előtt reklámcélokból fotóztam az Állami Népi Együttest, és nagyszerű anyagot készítettem róluk. Ehhez az Ecseri lakodalmast kellett fényképeznem. Kivittem őket a Svábhegyre, ott volt megfelelő tér és persze fények. Ott táncoltattam őket az úton, ami kivételes élmény és nagyszerű látvány volt egyszerre. Emlékszem, először létráról dolgoztam, aztán, hogy mindent jó szemszögből tudjak lefotózni, beásattam magam a földbe, és úgy fényképeztem. Csak így lehetett a szoknyákról olyan képet készíteni, ami akkoriban még nagyon szokatlan volt...
- „Egy urat szolgáltam!” Ha valakire illik ez a kijelentés, akkor ez Te vagy, hiszen majdnem 60 éve, pontosabban 1952 óta az MTI a „kenyéradó gazdád” . Voltak jó és rossz főnökeid. Kik voltak a rosszak és a jók?
A rosszakra nem emlékszem, a jóra viszont igen. Papp Jenőnek hívták. Egyszer nagyon letolt. Nem értettem vele egyet, elborultam és – a tintatartót odavágtam a feje mellett a falhoz, kirohantam és becsaptam magam mögött az ajtót. Gondoltam – ezt nem kellett volna, most biztosan kirúgnak. Pár perc múlva kinyílt az ajtó, behívott és azt mondta: Igazad volt. Gyere, igyunk meg egy felest. Életre szóló barátok lettünk. Zseniális fotós volt, kiváló riporter.
- A fotózás, főleg, ha embereket fényképezel, a technikai részleteken túl lényegében empátián alapul. Közelebb kerülni valakihez nem más, mint egyszerre tehetség, és alkalmazkodókészség kérdése. Van-e valaki, aki a „sokak” közül több lett a számodra, mint egy egyszerű arc?
Nehéz erről beszélni, mert nagyon sok emberrel találkoztam nagyon nagy művészekkel, és ezek a helyzetek nekem a képekben köszönnek vissza, belefotóztam őket. Ha valakire szívesen gondolok, az Jancsó Miklós. Mai napig is nagyon jó a kapcsolatunk. De tőle függetlenül a filmes világot nagyon kedveltem. Készítettem egy sorozatot, aminek a „Kulisszák mögött” címet adtam, és az emberi elesettségről szól. Azt hiszem, minden benne van, amit erről a helyzetről képben megfogalmazhat az ember.
- Neked is felteszem a kérdést. Hogyan tudtál átállni a digitális korszakra, mi a véleményed a digitális fényképezésről?
A legegyszerűbb, ha azt mondom, kénytelen vagyok használni, de nem szeretem. Egy bizonyos ponton túl technikailag már nem is tudom felvenni a versenyt a fiatal kollégákkal. A legnagyobb bajnak azt látom, hogy egyfajta technikai mázzal van leöntve az egész, amitől már nem tudod megállapítani, hogy ki csinálta a felvételeket. Ez persze majd ki fog alakulni, de ehhez idő kell. Én a magam részéről, a fekete-fehér fotózásban hiszek, sőt odáig megyek, hogy a valódi szemcsés filmet tartom az igazinak, mert ugyan lehet ilyen hatást már digitális géppel is elérni, de ez már messze nem az, amit én fotográfiának tartok. Persze a digitális fotózás létjogosultságát egyáltalán nem kérdőjelezem meg.
- Milyen fényképezőgépeid voltak?
Megpróbálom felsorolni: Zorkij, Contax D, Practisix, Rolleiflex, Hasselblad, és volt egy orosz és egy japán gépem is, mindkettő középformátumú volt, és a Hasselbladról koppintották őket. Persze volt Nikonom és Canonom is többfajta, jelenleg egy Nikon D2H-val fotózok.
- Minden eddigi kérdésemmel igyekeztem a fotózásra, a technikára fordítania szót, de itt más annyi mindenről beszéltünk, és persze a kalandos életutad is adja, hogy megkérdezzem, hogy a világot járva, melyik ország tetszett neked a legjobban, és hol érezted magad igazán jól?
A legjobban Portugáliát szerettem, nagyon élhető, emberi volt az egész, amit ott megéltem. Van benne egy kicsit magyar, de mégsem. Szóval, a kedvenc országom. Igazából, pedig mindenhol jól tudtam magam érezni, de egy pillanat azért mégis megmaradt bennem. Egy munkám során Nizzában jártam. Nagyon jó hangulat volt, fantasztikusan teltek a napok. Úgy alakult, hogy lementem és kifeküdtem a tengerpartra talán egy félórára. És akkor, egyszer az életemben, igazán szabadnak éreztem magam…
-sr-
| Impresszum | Kapcsolat |





