A képi közegekben dolgozó művészetekben – festészetben, grafikában, fotóművészetben - alapvetően kétféle
közelítésmód lehetséges: a beállított kép vagy a pillanatkép rögzítése. Hogy a fotóművészetben így van az mindenki számára nyilvánvaló, ugyanakkor érdekes utalnunk az avantgarde festészet bizonyos törekvéseire - elsősorban a futuristák és Giacomo Balla képeire -, amikor a művészek a mozgást és az egymásra sorjázó pillanatokat akarták festményeikkel megragadni. F. Menesdorfer mindkét területen otthonosan mozog. Akár tájképet komponál, akár portrét, vagy ellesett pillanatot örökít meg, felvételei olyanok, mintha egy némafilm kockái sorjáznának elénk. „Életképek”, melyek valóban az élet képei. Az alulnézetből elkapott vak férfi, és az utcán jegyzetelő öregember szinte ikonikus képekként értelmezhetők. Amikor a falnak támaszkodó női alakot a kép szimmetriatengelyébe helyezi, egy sötét és egy világos tartomány találkozási pontjába, akkor a pillanatfelvétel szimbolikus síkra mozdul. S bármilyen tárgyszerű is a földön ülő-fekvő hajléktalanokat ábrázoló felvétel, a művész szociális érzékenysége itt sem marad rejtve. Ezt érezhetjük a szintén camera obscurával dolgozó „fotóstársat” és modelljét ábrázoló képén is. 

Minden művészet közege a fantázia, a fantázia nevelője pedig a megfigyelés és az odafigyelés. S valójában Menesdorfer sosem bízza munkája eredményét a véletlenre. Nemcsak a képkivágások, kompozíciók, de a különféle technikai megoldások és az alkotói módszerek gazdagsága is bizonyítja a munkája iránti igényességét. Bár a kifejezésmódot tekintve klasszikus veretű képekről beszéltünk, ugyanakkor az alkotó rendkívül érzékeny az „idők szavára” is, hiszen a természetfotózásból könnyedén vált át - csak úgy mellékesen - az árnyékát megörökítő koncept fotósorozatba, textúra ábrázolásokba, s a homokképek spontaneitásából, a röntgenképek szellemvilágába. Frankie legmozgalmasabb képeit is átlengi valamiféle józan visszafogottság. A képszerkesztésben a kiemelés szinte minden változatával találkozhattunk, anélkül, hogy a kompozíció egyensúlya bármikor megbillenne.   Képei nem harsognak, nem tolakodók, az aktualitást kirekesztő kiegyensúlyozott komolyság jellemzi őket. Érdekes paradoxon ez abban a műfajban, ahol az adott pillanat mindig meghatározója a létrehozandó műnek. De a klasszikus fotótechnika nem manipulálja az időt, hanem tiszteli és alkalmazkodik hozzá. 

A vizuális ingerek ernyesztő sokaságában manapság a látható dolgok jó része közhellyé degradálódott. Frank Menesdorfer művészete segítségünkre lehet, hogy felidézzük és megbecsüljük világunk feledésbe merülő méltóságát. 

D. Udvary Ildikó 

mûvészettörténész