Azon ritka fotósok egyike, akik még ma is kitartanak a kézműves fényképezés mellett. Frank szemlélődik, tapasztalatokat gyűjt, a mindig jelenvaló ismeretlent kutatja, témáját rendkívüli gondossággal válogatja ki, s gyakorta végtelen türelemmel várja a kellő pillanatot. Fényképészetet és filozófiát is tanult. Az élet minden területéről van mondanivalója. Különleges világlátása belülről fakad. „Nem szeretném, hogy az emberek a szerint ítéljenek meg, amim van, hanem azért, amit csinálok.”- vallja. 

Képei felhívják figyelmünket mindarra, ami mellett nap, mint nap elmegyünk: a megszokás csapdájából emel ki
bennünket, azáltal, hogy a világ jelenségeit, tárgyait, eseményeit egy másik kontextusba helyezi. Fekete-fehér és barnított fotóin megtalált fényhatásai az élettelennek hitt világ életjelenségeit tárják fel. A feketében meglátja a fehéret, a fehérben, pedig az „életet”. Realista látásmódja a képeiből sugárzó „természetességben” is érzékelhető. 

A kézművesség iránti elkötelezettsége mind az eszközökben, mind a fotókidolgozás technikájában jól követhető. Hagyományos fényképezőgépeket használ, pinhole (camera obscura) fényképezőgépét saját tervek alapján építette. Ezek után szinte felesleges hangsúlyozni, hogy természetesen nem használ digitális technikákat. 

Bár Frank Menesdorfer képeire illik a „klasszikus” jelző mégis fel kell tenni a kérdést: mi tesz egy képet klasszikussá?  Az én olvasatomban azokat az alkotásokat illeti meg ez a meghatározás, amelyek közege a csend.
A csend az alkotó részéről komolyságot, a néző felől, pedig elmélyülést jelent. Az alkotó komolysága a témák iránti tiszteletet és a technikák iránti alázatot jelzi. Az a fajta fotóművészet, amelyet Menesdorfer gyakorol egyszerre mesterség is, kéz-művesség. Különösen fontos ez azért, mert a jelenkori fotóművészet egyik meghatározó problémája jellegzetesen technikai természetű: hogyan viszonyuljon egy fénnyel író képzőművész a digitalizált technikákhoz. A digitalizált és túlgépesítettséggel kompenzált kapkodásban komoly elszánást jelent, ha a régi technikákhoz fordul valaki és bizonyos kézműves mazochizmus kell ahhoz, hogy camera obscurával – vagyis egy dobozba fúrt lyukon keresztül – akarjon képeket készíteni. És ugyanilyen elszántság kell ahhoz is, hogy a digitalizált fotókidolgozás korában vas-ammóniumcitrátos, vagy tiokarbamidos fürdőben színezze a képeit. Egyértelmű, hogy a fotóművészet „hőskorával”, legnemesebb hagyományival, a festészettel és a grafikával való közeli rokonság is tetten érhető mindebben.