Már előkészítettem a szlovák nyelvtudásom legjavát - ami azért nem egy színvonal – hogy beleszóljak a telefonba, mire megszólalt – Tessék! Ilyen egyszerű volt az egész, és a folytatás is! Öröm volt vele beszélgetni – Majd meglátjátok.

- Hogyan kerültél kapcsolatba a fényképezéssel?

             - Nagyon sok minden érdekel és mindig rengeteg hobbim volt. Mindenfélét csinálok egy-két hétig, aztán megunom. Ez a mai napig így van, és a fotózás is ilyen volt eleinte. Amikor elkezdett érdekelni a fényképezés, akkor leltem rá otthon édesapám régi Zenit fényképezőgépére. Gondoltam milyen jó lenne ezzel megtanulni fényképezni. Gyorsan elmagyarázta hogyan működik, vettem hozzá egy könyvet, pár napig azt tanulmányoztam, aztán elkezdtem fényképezgetni. Pont akkoriban nyílt Dunaszerdahelyen egy fotólabor. Újdonság volt. Ott előhívattam a képeimet. Így utólag, már azt mondom, borzasztó rossz képek voltak. De többen mondták, ahhoz képest, hogy első képek nagyon jól sikerültek. Így fényképezgettem egy pár hónapig. Ez volt a hobbim. Lefotóztam mindent amit mifelénk minden amatőr fotós lefényképez, pl. a Tőkési malom, meg hasonlók...
Ez a labor egyébként egy Fuji labor volt. Akkoriban hirdettek egy fotóversenyt öt kategóriában, és én négy kategóriában nyertem. Ezzel tulajdonképpen én lettem az abszolút győztes. Nyertem egy kompakt fényképezőgépet, de azt másnap el is adtam. Innen kezdődött az, hogy versenyekre küldtem a képeimet. Aztán lejöttem ide Budapestre.

- Ez mikor volt?

            - Úgy 2004 körül... Szerettem volna magam tovább képezni, emiatt jöttem ide is. Persze           Pozsonyban is vannak nagyon jó fotósok, de én nem tudok szlovákul rendesen. Csehül aztán meg végképp nem. Dunaszerdahely nagyon erősen magyar város... talán ezért!

Nem tudatosan alakult így, de a portréfotózásban nekem fontos, hogy pár perc alatt milyen kapcsolatot tud az ember kiépíteni a modelljével, és ez nekem szlovákul nem megy. Enélkül viszont ez csak olyan lenne mintha bevilágítanék, és lefényképeznék egy bőrdarabot. Mert ha nem tudom felkelteni az érdeklődését, illetve megtalálni vele a  kapcsolatot, akkor az egész nem ér semmit. Szóval a szlovákok felé nem tudtam mozdulni, így nem maradt számomra más választás – Budapest!

Beiratkoztam a Képműhelybe. A régi MTI-vel szemben a Naphegyen Rátki Jánosnak volt egy nagy stúdiója. Ott magyaráztak el nekem mindent a fotózásról. Ez egy fél éves tanfolyam volt. Itt abba is hagytam a tanulást egy időre. Nagyon megterhelő volt, minden héten lejönni. Az egész nap elment rá, és ráadásul sok pénzbe is került. Akkor már   szerettem volna keresni is valamit, mert elég jól ment már, és én türelmetlen voltam, és jók voltak a visszhangok is. Emlékszem sok mindenkit lefotóztam akkor, csak saját magamnak. Kedvtelésből, érdeklődésből. Akkor még nem volt stúdiófelszerelésem, utána vettem egy alap Hensel stúdiószettet...

- Szóval megállapítottam magamban, hogy nem akarok tanulni egy ideig, már eleget tanultam, jöjjön a gyakorlat. De pont akkor szóltak, hogy Szipál Martin tanfolyamot fog tartani. Ez volt a legelső, így gondoltam muszáj lenne részt venni rajta. Viszont közben voltam egy másik tanfolyamon, ami nagyon rossz volt, és előre le kellett tenni a pénzt. Itt már óvatosabb voltam, de Martin 20 perc után annyira elvarázsolt, hogy nem volt menekvés... Akkor nagyon összehaverkodtunk, és azóta is találkozunk rendszeresen, mindíg megmutatom neki fotóimat. Ma már tudom, hogy mit fog szólni hozzá, és belátom nem tartok még szakmailag ott, hogy ki tudjam küszöbölni a hibákat. Ő nagyon kritikus, és nem hazudik sosem...  Azt szokta kérdezni, hogy: „Kedves legyek, vagy őszinte?”. Nem viccelek rengeteg képemet szétszabdalta ollóval. Elképesztő... Azért már tudom, hogy ha viszek neki három képet, akkor melyik lesz az az egy ami tetszeni fog neki. Ilyenkor mindig van egy kis sikerélményem, ami feldob.