Képrengetegben élünk, és csak úgy hemzseg a sok tehetséges fiatal. Könnyű állva maradni ezen a terepen? Kiemelkedni semmilyen téren nem könnyű, bár kitartó munkával, sok gondolkodással, folyamatos tanulással, odafigyeléssel, nagy eséllyel indul az ember.

Mostanában mintha kevesebbet dolgozna, legalábbis itthon kevéssé van jelen a lapokban. Nincs magazin, amelynek dolgozni lehetne. Legalábbis ezekre a lassan érlelődő sorozatokra nincs kereslet. Itthon megfizethetetlen luxus. A hazai lapok szerkesztői nem rendelhetnek anyagokat, maradnak takarékosabb megoldásként a külföldről átvett munkák. Ma már persze tőlünk nyugatra sem olyan komótos a tempó, amilyen korábban volt. Régen hónapokat, de még évekkel ezelőtt is heteket dolgozhatott a kiküldött fotós. Ahogy a világ felgyorsul, úgy ez az idő is lerövidült. De legalább külföldön még létezik ez a fajta, „elmélyülős” munka. A németországi GEO magazin megbízásából így töltöttem egy hetet a Németországhoz tartozó, tengerközépi kis birodalomban, Olandon, ahol az apró sziget 25 lakójának életét, mindennapjait fotózhattam. A háromdiákos iskolát, a sziget arculataként funkcionáló, horgolt babákat készítő asszonyt, vagy a természettel küzdő öregembert, aki a tengerszint félelmetes emelkedését jelző, a házak közé menekülő patkányokat lövöldözi.

Újabb korlenyomat, leletmentés?

Az, csak más szemszögből, mint eddig. Korábban egy bizonyos világot akartam bemutatni a képeimmel, többnyire a társadalomnak igyekeztem tükröt tartani. Most egy kiforrott nyelvezetet, egységes képi világot próbálok megjeleníteni.

Tehát mégiscsak felülírja a vizualitás a mondanivalót?

Egyáltalán nem. Viszont a képek a gondolatokkal együtt születtek meg a fejemben. Most ezek nyomában járok. Ráadásul újra tanulok fényképezni, mióta egy középformátumú gépre váltottam. Váltottam, mert ez a háromnegyedes képarány modellezi talán a legtermészetesebben az emberi látást. Ezzel a géppel egyébként az egész munkamódszer megváltozott. Többnyire állvánnyal dolgozok, lassabb, körülményesebb így fényképezni, ami minden bizonnyal magukra a képekre is kihat. Ráadásul nagyobb gépről van szó, így újra kell tanulnom „elvegyülni”.

Ebben nagy gyakorlata lehet, hiszen még a budapesti újgazdag elit „kétes hátterű” fiataljai közé is sikerült beilleszkednie három évre, hogy elkészítse a Korunk elitje című anyagot.

Gyakran kérdezik, hogyan sikerült megnyernem magamnak a tarkopasz, súlyos aranyláncokkal keretezett, alvilági arcokat. Hónapokig szoktattam őket a jelenlétemhez, sokat beszélgettünk. Volt ott rendőr és finoman fogalmazva, kétes üzletekből meggazdagodott fiatal egyaránt. Pénzbehajtás, drogok, éjszakai szórakozóhelyek. Néhány hét próbaidőt kaptam. Végül elfogadtak.

Annyira, hogy 2004-től három évig szinte szimbiózisban éltek. Bizalmukba avattak. Ott voltam mellplasztikán, szájfeltöltésen, konditeremben. Na, meg az arccal nem vállalt ügyletek lebonyolításakor.

Nem tartottak attól, hogy kellemetlenségük származhat ebből? Annyira nem, hogy még a kiállítás megnyitóján is megjelentek. Büszkék voltak a sorozatra. Az életük része a feltűnés: ezért járnak böhömnagy, fényezett autókkal, ezért szabatják át gyakran a csoporthoz tartozó nők a testüket. A sorozatom ennek a vágyott megmutatkozásnak a része.