Munkásságán keresztül Corbijn különböző társadalmi és pszichológiai jelenségeket is vizsgál, amelyek a sztárhoz, mint fogalomhoz kötődnek. A korai fekete-fehér, valamint az úgynevezett Star Trak sorozatban a sztárságot, mint életformát, vagy mint pszichológiai állapotot kérdőjelezi meg. Képein olyan ismert személyekkel találkozunk, akiknek a személyiségéről rögzült kép él a nagyközönség tudatában, a médiában való állandó jelenlétük miatt. Ennek ellenére mintha Corbijn nem hagyna nekik időt felvenni a szereplés maszkját, így felvételein a spontán, mélyen emberi kitárulkozásuk és a számunkra ismeretlen valódi személyiségük föltárása zavaró, sőt majdhogynem hazugságnak tűnik. Ennek éles ellentéte a 33 Still Lives című sorozat, amely a bulvársajtó által generált, a celebek magánéletéből lopott képek iránti tömegéhség finom kritikája, mellyel és amivel Corbijn egyúttal a paparazzi jelenséget, valamint a sztárfotók pszichológiai sekélyességét, ürességét, tartalmatlanságát vizsgálja. A lelketlenül, gépiesen termelt képek uralmával veszi föl a harcot.
A képek színe a rég elfelejtett mozifilmek napszítta plakátjaira emlékeztetnek, ugyanakkor pedig úgy hatnak, mint valamely képzelt film állóképei. 1997 és 2000 között Anton Corbijn paparazzi felvételeket imitáló portrékat készített műtermi körülmények között. Ezek a nagy méretre felnagyított, filterezett monokróm – elsősorban kék, ritkábban barna –, filmplakátszerű felvételek érzékenyen kritizálják a paparazzi világot, ahol a sztárok úgy jelennek meg, mint valami képzeletbeli film noir sosem volt hősei. Ugyanakkor, a vaku szándékosan ügyetlen használatából adódóan, a felvételek infravörös jellegű megvilágítással generált képek hatását keltik, feszegetve az igaz és a hamis közötti szűk határt. Corbijn fekete-fehér és monokróm munkái mellett meglepetés nagyméretű színes fotókkal találkozni. E különös sorozat azokat a képeket mutatja be, amelyeket színes, nagyon szemcsés Polaroid filmre, ún. Polachrome-ra fotózott. Ezek a nagyméretű fotók többségükben a kilencvenes években készültek, hiszen ezt a speciális filmet ma már nem gyártják. Hangulatuk az abszurditást súrolják – Patti Smith egy hintalóval szemben áll négykézláb, Peter Gabriel mellig érő vízben vízi pisztollyal vadászik egy képzeletbeli áldozatra, vagy az alvajárónak tűnő Gabriel Byrne egy zárt szobában locsolócsövet tart a kezében – beállításuk humorosabb, kifejezetten játékosabb és üdébb, mint Corbijn korábbi fekete-fehér fotóin. Az azonosulás a sztárokkal, pontosabban idolokkal az elmúlt fél évszázad egyik legérdekesebb és különlegesebb szociálpszichológiai kérdésévé vált.
A holland művészt olyan mértékben foglalkoztatja a sztárok identitásának kérdése, hogy Strijen szigetére visszatérve saját magát is alávetette ennek a vizsgálatnak az a.somebody (a. valaki) című projektben, melyben alkotói megközelítése megkérdőjelezhetetlenül párhuzamba hozható Cindy Sherman munkásságával is.
Ebben a sorozatban, mintegy önismereti folyamat részeként, utalva néhány zenész iránti fiatalkori rajongására, valamint a keresztény értékek iránt elkötelezett szülők túlvilági életbe vetett hitére és a halálhoz való viszonyukra, elhunyt zenészek bőrébe bújik.
