Nem is annyira képzeletbeli, viszont kell hozzá képzelet, hogy valaki észrevegye.

Egyszer észrevegye, és sose felejtse el. Vagy vele szülessen, és ne legyen kétsége afelől, hogy mindenki mással is vele születik. Tulajdonképpen.Minden tér dramaturgiai tér. Mindenki mindenki felé megnyilvánul, őt figyelik, de ő is figyeli a többi megnyilvánulót, hogy mi következzen. Hogy amott mi következik, amiből megint következik valami. Megvalósulóban van a véget nem érő előadás, mondja, vagyis mutatja Szebeni. Mindenki mindenkire reflektál. Dialógusok vagy csak pillantások. Nyílt vagy csak rejtett drámai összecsapások. Minden valami más által befolyásolva létezik úgy, ahogy. Más végszavának a folytatása.
A létezés szerep. Ezt Szebeni magánemberként is minden megnyilvánulásában kifejezi. Lehet, hogy nem tudja. Ösztönösen használja ezt a tudást. A vérében van.
A szerepek összefüggése kibogozhatatlan gomolyag. Folyton bogozzuk.
Szebeni a testtartásával, a járásával, az epitheton ornansként mindig egyformán hosszú hajával, és persze azzal, amit mond, amit kérdez, amit válaszol, amiről mesél, Szebenit formálja. Akárhol van, akárkivel találkozik, azt mutatja, gyakran használva drámai elemeket is, hogy ő a Szebeni András nevű világszereplő. Ő az a bizonyos Szebeni András, akit ismersz. Ha nem, ismerned kell. És biztos fölénnyel sejtetni engedi, hogy a többiek szintén szereplők, ha tudják, ha nem. Ha nem is vallják be, játsszák.
Színház az egész világ? Egy Shakespeare nevű, ugyancsak speciális szereplő szerint. Az agyunk fölfogja, biztos így van, gondoljuk. Hallomásból ismerjük, esetleg nagy bölcsségnek tartjuk. Azaz közhelynek. Szebeni zsigerileg átéli. Ezt éli folyamatosan, ezért kénytelen időnként színházi előadásokkal kapcsolatos fotográfiákat is létrehozni.
Nem színházról van szó, hanem valamiről bennünk, amiből a színház lett. Szebeni belülről és magától értetődően érzékeli az emberi világ nem színház színházát. Számára ez nem kérdés, nem probléma, nem szerepjátszás, hanem maga az ember, a társas lény.
Ő nem színházat fotóz. Ellenszenvvel pöcköli odébb azt a kifejezést, hogy „színházi fotó”. Nem érti, hogy valaki hogy lehet olyan értetlen, hogy így beszél. Az ő színházi előadásokhoz kapcsolódó munkái épphogy eltörlik a határt a nem színház színház és a színház színház közt. Alig-alig érzi a tulajdonképpeni előadás közben, hogy most-most-most meg kell nyomni a gombot. Ha mégis megtörténik, hosszasan tartja a szeme előtt a lencsét, néz és vár. Az eredmény ilyenkor se maga a produkció, hanem például két emberi arc egymásra tekint. Egy kéz mutat. Egy arc profilja, az úgynevezett színészé az úgynevezett előadásban. Arc. Emberi arc az előadásnak nevezett speciális, megírt, sokszor elpróbált, megrendezett, nagyon fölépített, maximálisan koncentrált pillanatban. Az ismétlésre szánt munkában az egyetlenség. A profi módon létrehozott előre kiszámítottságban a megismételhetetlenül spontán.
Mert szerinte épp az ilyesmi mutatja meg a lényeget.
És a képek nagy része épp ezért a készülődés állapotában, a színház színház és a nem színház színház határterületén jön létre. Öltözőben, büfében, folyosón, próbák szünetében Egy falon jelmez lóg. Aki majd belebújik, vagy levette, egy másik képen a büfében levest kanalaz. Vagy máshol, már a jelmezben vizet iszik. Két, a szerep minden kellékével fölszerelkezett szereplő szerepen kívül (szerepen kívül?) beszélget a színpadon. Arcuk, gesztusuk így is az előadás része, pedig ha szigorúan vesszük, nem az. Ne vegyük szigorúan. Nincs közte határ. Határt szabnak a színházi előadásnak nevezett kulturális formának a szabályai. Szükségünk van rájuk, de Szebeni ezt csak a magnak tekinti, amely köré kiépül a határtalan színház. A nézőtéri arcok, és amit néznek, a színpadi arcok tökéletesen kapcsolódnak egymáshoz. A pillanatnyilag maguk akaratából passzív beleélők rákapcsolják az energiafelvevőjüket az aktív beleélőkre.
Asztal. Hol van? A büfében vagy a színpadi jelenetben. A színpadi jelentben, de mintha mégsem. Hol cigarettázik, aki rágyújt? Szereplő a színpadon? Vagy csak lesz szereplő percek múlva. Vagy volt. Arckifejezésében még vagy már ott van a „szerep”.

Csaplár Vilmos (1947) író