Ő az első fotográfus, akit az eddig kizárólag képzőművészeket képviselő Várfok Galéria a műtárgypiacon prezentál. Ez több mint jelképes gesztus.Korniss életművének megjelenése a művészeti szcénában arra késztetheti a szakmát és a közönséget, hogy a fotográfiával kapcsolatban sok mindent újragondoljon. A beszélgetésben elhangzottak velejét – a kérdések nélkül – jegyeztük le.

Husvét hétfő 1972

A fotográfusokra is érvényes, ami a mai világra általában. Van egy szűk elit s vele szemben a tömeg. A kettő között pedig növekvő szakadék. Egyre inkább kiszolgáltatott a tömeg. Azok, akik egyre nehezebben tudnak megélni a fotóból, illetve azok, akik nem megélni akarnak belőle, de azért szeretnének eladni képeket.

Emiatt is vállaltam el a harmincadik Magyar Sajtófotó kiállítás megnyitását. Úgy érzem, hogy ez a fotográfusok ünnepe, azoké, akik minden nehézség ellenére teszik a dolgukat. Pályáznak, s kiállítanak, mert másként nem képesek megmutatkozni az egyre rosszabb helyzetben. A nyomtatott sajtó zsugorodása, a válság, a szokások változása, az internetes megjelenés és más okok miatt is. A világhálón tömegesebben jelennek meg a fotók, és kevesebbet is fizetnek értük, ha fizetnek egyáltalán. Miközben bajban vannak a fotográfusok, a kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban méltó helyen és méltó módon volt rendezve.

Betlehemsek vonulása 1971

Rengeteg minden megváltozott az elmúlt húsz évben. Talán csak a könyv, az album mint megjelenési forma maradt meg az eredeti értelemben szinte máig. Az elmúlt húsz évben rengeteg album jelenhetett meg. Adott rá pénzt az NKA, innen-onnan lehetett támogatást szerezni. Aki nagyon akarta, csinálhatott könyvet magának. S egyre növekedett  a riportfotó kiállítások tekintélye, népszerűsége: a World Press Photo, a Czech Press Photo, és a Magyar Sajtófotót is nyugodtan idesorolhatjuk. Éppen akkor, amikor a nyomtatott sajtóban kezdett csökkeni a megjelenési lehetőség. Végül is megszülettek a nagy "homlokzat-programok", azt sugallva, hogy minden rendben van. Rengeteg ambiciózus és teheteséges fotós jelent meg. Soha ennyien nem tanultak fényképezést, s jó eredmények születtek ebből. A nyomtatott sajtóban viszont egyre kevésbé találkozni az igazán jó képekkel. S egyre kevésbé van rá igény.

Éneklő legények a táncházban 1970

A könyvkiadásban is változik a helyzet. A válság miatt sorra húzzák ki a kiadói tervekből a képes könyveket, mert túl drágák. Vásárlóerő sincs. Nem tudom, hogy a kiszolgáltatottság növekedésének és a lehetőségeknek – az ambíció és a tehetség ellenére – ennyire drasztikus csökkenése miatt képesek lesznek-e jelentőset produkálni a fotográfusok.

A rendszerváltozás után a sajtó átalakulása engem közvetlenül nem érintett, mert egykori munkahelyemet, a Nők Lapját otthagytam. Fenyő János megvásárolta, másnap felálltam. De amig tartott a kiárusítás, s folytak a belső harcok, az nagyon megviselt. Személy szerint nem volt vesztenivalóm, nem kellett az állásomat féltenem, senki sem bántott, de mégis lelkibeteg voltam az egésztől. Ezzel együtt nehéz döntés volt harminc év után kilépni. S ezt annak ellenére így éreztem, hogy soha életemben olyan jól nem kerestem, mint akkoriban. Tele voltam külföldi megrendelésekkel. Mai szemmel nézve szinte hihetetlen, mennyi pénzért, micsoda körülmények között, milyen komoly megbízásokkal dolgozhattam világszerte híres lapoknak és amerikai könyvkiadóknak. Mégis jó ideig volt bennem bizonytalanság, hogy harmadikán nincs a kezemben a fizetési boríték.

A saját lábamra kellett állni. Ezt úgy hívták akkoriban, szabadúszó. Sohasem használtam a fotóművész címet. Fotográfus vagyok, aki a fényképezésből él. Tehát megkerestem azokat a feladatokat, amelyekből pénzt lehetett csinálni. Akkoriban készítettem a Magyarország-könyveimet – Magyarország Európa szívében és Fényes Magyarország –, több nyelven, több kiadásban jöttek ki. Büszke vagyok ezekre is, szerettem csinálni. De azokat a képeket sohasem állítottam ki. A szabadúszás másik részét az a munka jelentette, amelyet magamnak csináltam. Amikor a Vendégmunkást befejeztem, újrakezdtem Erdélyben a fényképezést, pontosabban szólva folytattam. Mert most már a változás izgatott.

Betlehemesek a lakótelepen 2010

Tehát attól kezdve másképpen kellett gondolkozni, de nagyon jó időszak volt. Mondok egy példát. Láttam, hogy a Városháza indít egy sorozatot. Megnéztem, ki a szerkesztő. Török Gyöngyvér. Írtam neki ismeretlenül egy levelet, hogy nagyon szívesen készítenék én is ilyen könyveket, s megírtam az ötleteimet is. Ebből született a Budapesti udvarok és a Budapesti fények. Akkoriban találtam ki a Szentendre könyvet is, 1991-ben. A Corvinának ajánlottam, s jó ötletnek tartották. Most is emlékszem arra az örömre, amit Szentendre felé menet az úton éreztem, hogy az ötletemből könyvet készíthetek. Csinálhattam albumot a Balatonról is. Közben dolgoztam a Honvéd Táncszínháznak, a Színház című folyóiratnál pedig képszerkesztő is voltam egy jó ideig. Sok mindent csináltam.

1999-ben Kossuth-díjat kaptam, aminek nagyon örültem. Remélem nem hangzik nagyképűen,  de úgy éreztem, meg is érdemeltem. Azt hiszem, az elmúlt évtizedekben, a magyar társadalom rendkívül sokféle rétegeihez eljutottak a képeim. S ez nekem nagyon fontos.  Fotóművészetről nem fantáziáltam soha, de az, hogy az emberekre hatni tudjak, hogy a képeim s a gondolataim megérintsék a nézőket, az számít. Nekem fontos az üzenet!

Betlehemesek a plázában 2009

Tehát nagyon örültem a díjnak, de aztán mint fotográfus, majdnem belerokkantam. Hát, hogyan is kell fényképezni ezután? Attól kezdve, ahogy az angol mondja, átkerültem a háló másik oldalára. Mindenki velem akarta nyittatni a kiállítását. Amikor Almási Laci barátom is engem kért föl, könyörögtem neki, legalább te ne. Miért, szégyelsz engem? Mit lehetett tenni? S folyton az hangzott el: az egyetlen magyar Kossuth-díjas fotográfus. S ettől görcsbe rándultam. S mindez félévvel azután, hogy a Műcsarnokban Leltár címmel volt kiállításom s ugyanezzel a címmel negyven év erdélyi képei kötetben is megjelentek. Úgy éreztem, kiszaladt belőlem minden. A Duna tévé portréfilmet készített rólam. Erdélybe utaztunk forgatni. Furcsán éreztem magam, szinte búcsúztam. Közben sorra nyíltak a tárlataim külföldön: Koppenhágában, Prágában, Mexikóban, Párizsban. Helsinkiben Robert Capáé mellett volt az én plakátom a Kultúrák Palotája homlokzatán. De valahogy ettől sem lettem boldogabb, mert ugyanebben az időben szinte egyszerre szűnt meg több állandó megbízatásom. Nem csengett a telefon, azt éreztem, nincs szükség a munkámra. Szörnyű volt, jön az ezredforduló, 2000 lesz, vége a világnak. Jó nagy marhaságnak tűník, de egy kis túlzással, így éreztem.

Asszonyok betlehemmel 2005

Nagy szerencsém volt, hogy megkerestek a jászok: velem szeretnének albumot készíteni. Minden hülyeséget kitaláltam, mert annyira bizonytalan lettem, félévig húztam a választ. Végül megunták, s egyenesen rákérdeztek, hogy vállalom-e, vagy sem. Én pedig kikértem a véleményét az én kedves szerkesztőmnek, Sívó Mártának. Mire ő csak annyit mondott: Péterkém, hát ez magának való. Megcsináltuk. Nem lett a könyv igazán jó, de nagyon jó volt csinálni. Lassacskán megint képes voltam dolgozni. Magamra találtam. Hiszen mit is jelent pontosan, hogy a háló másik oldalán vagy? Egy fotográfusnak le kell a porba hasalnia, föl kell másznia a kerítésre, és lehet, hogy le is fog onnan esni. Ha valaki állandóan ünnepélyes megnyitókat tart, meg ő az egyetlen Kossuth-díjas, akkor úgy érzi, nem lehet közben a földön csúszni-mászni. Pedig csakis így, alázattal lehet fényképezni.

Elhatároztam, hogy könyvet csinálok a Tiszáról. Az is érdekes volt. Még előleget is kaptam rá a kiadótól – de azt hiszem, én vagyok az a ritka fotográfus, aki vissza is fizetett előleget. Pedig remekül dolgoztam vagy másfél évig. Csodás kapcsolatokat építettem, máig tartó barátságok születtek belőle, de rájöttem, hogy nem tudom megcsinálni, amit szeretnék. Szerencsémre a Helikonnál ekkoriban jutott a szerkesztők eszébe, hogy csinálhatnánk egy második Magyarország albumot. Ehhez pedig nagyon kellettek a tiszai képek. Mégsem veszett kárba a munkám.

Szerencsém is volt, mert akkoriban indult el a magyar National Geographic. 2004-ben, amikor uniós tagok lettünk, hivatott a főszerkesztő, hogy a kettészakított Komáromról kellene riportot készíteni. Nem akartam vállalni, de ajánlott két lelkes helytörténészt, akik majd segítenek. Tényleg így volt, mindent végigjártunk a folyó két partján, s késő délután beültünk egy vendéglőbe. Rólam szinte folyt a víz, te jó ég, hogy fogok én itt fényképezni? Szabályosan rettegtem, el bírod ezt képzelni? Még mindig a görcs!

Betlehemesek a szántóföldön 2011

Végül jól éreztem magam Komáromban, s képes voltam dolgozni, bár az anyagom nem lett a legjobb. Viszont onnantól már elindultam. Én találhattam ki, ajánlhattam a témákat. Nem álszerénység, hogy nem használom a fotóművész szót. Ragaszkodom a fotográfus kifejezéshez, mert talán nálunk az fedi leginkább, amit képviselek. A szakmámban a legjobb szó erre az angol photojournalist, a fotóújságíró. Szeretem kitalálni, végigvinni, önállóan megcsinálni a témáimat. A szöveget jegyző újságíró akkor kapcsolódik be, amikor én már készen vagyok. A külföldi megbízásaim, a Geo Magazinnak készített riportjaim esetében is így volt. S így lett a magyar National Geographicnál is – a képek után született az írás.

Akkoriban találtam ki témának Kakasdot, ahol a magyarok mellett, még vannak őslakos svábok és ott vannak a bukovinai székelyek,  1946-ban pedig odaköltöztették a Szlovákiából kitelepített magyarokat is. Nekem való hely. Erre vagyok érzékenyítve. Meg is jelent a sztori a National Geographicban. Amikor ott jártam, a könyvtárban láttam kitéve az 1970-es években ott készített fotóimat a csobánolásról – így hívták ott a betlehemezést. Kérdeztem, létezik még ez a hagyomány? Hajjaj, ma már sokkal többen csinálják. Csak nem úgy, mint annak idején. Nem házról házra járnak, hanem bemutatják a faluházban, elviszik más helyszínekre. Elviszik a betlehemes fesztiválra. – Hová? – kérdeztem meglepve. Meg is kértek, hogy készítsek majd egy csoportképet a kakasdiakról a fesztiválon. Ott aztán beleszerettem a témába.

A fotografálása csodálatos élmény volt, nagyon sokan segítettek benne. Mellém álltak. Mondok példát. Egy pesti színház díszletkészítő műhelyében rendeltem meg a hátteret. Megállapodtunk, hogy milyet szeretnék s az árban is. Kérdezték, milyen reklámot készítek vele? Nem reklámhoz lesz. Hanem? Betlehemeseket fényképezek. Olyan lesz, mint amilyenek a könyveiben vannak? Igen. Ja, hát akkor kevesebbért csináljuk. Vagy amikor Gödöllőn fényképeztem. A helyi civilek pénzért bérlik a színházat, hogy az odaérkező betlehemesek előadhassák a műsorukat. Na, mennyit fognak tőlem kérni, gondoltam, azért, hogy fényképezhessem őket. Németh Kristóf volt az igazgató, megírtam neki, hogy mit szeretnék. Azonnal válaszolt és segített. Sőt, a kedvemért kinyitották a színháztermet, mert az volt az ideális. Sok ilyen történetem van.

Betlehemesek a kortárs művészeti múzeumban 2011

Aztán készült belőle egy könyv, ami igazi, jó nagy kudarc lett. Viszont megtanultam belőle, hogy csupán egy ötletből nem szabad könyvet csinálni. Különösen nem olyan lassú embernek, mint amilyen én vagyok. Nekem érlelnem kell a képeket, egy-egy kiállításomon is tíz-tizenöt évet dolgozom. Nekem nem szabad kapkodnom. Azzal a könyvvel egyébként minden rossz megtörtént, ami történhet. Újra kellett nyomni, újra kellett kötni. Amikor elkészült és megérkezett a szerkesztőségbe az első példány, ahogy néhány méterről ránéztem, már megéreztem, hogy nem jó. Nem sikerült. Viszont hamar rájöttem, hogy ebből a témából lehet jót is csinálni. A Vendégmunkást is majdnem abbahagytam három év után, mert megtorpantam vele. A betlehemesnél is azt éreztem, hogy elszúrtam, de van benne valami.

Tehát folytattam. Még nem tudtam pontosan, mit akarok, de próbálkoztam. Elmentem a Debrecenben rendezett betlehemes találkozókra. Kísérgettem a csoportokat a városban. Van egy képem, amint a panelek között a ködben viszik a betlehemet a fiatalok. Jó kép, csak a mostani anyagba nem fért bele. De az a fotó fontos lett: városi környezetben betlehemesek. S akkor már éreztem, hogy szembesíteni kell a hagyományt a korral. Csak eleinte szimpla csoportképek lettek a próbálkozásokból. Nem született meg az, amit igazán szerettem volna. Nehéz volt úgy megoldani, hogy a hagyomány és a környezet, a múlt öröksége és a mai élet egyforma súlyú legyen a képen. Nehéz volt megtalálni a helyes vizuális arányokat.

A szentegyházaikat is többször fotóztam, de eleinte folyton csoportkép lett belőle. Ugyanis beleszerettem a kilenc szép szál pásztorba. Olyannyira, hogy csak róluk szólt a kép és nem látszott mögöttük markánsan a környezet. Amint befejeztem a fotózást, s elbúcsúztunk, már tudtam, hogy megint elszúrtam. Tavaly aztán ellenálltam az érzelmeimnek, s szépen előre kitaláltam mindent. A  MODEM-ben végre sikerült elkészíteni a fotót.

Velük egyébként Pesthidegkúton ismerkedtem meg 2004-ben. Már hallottam arról, hogy jár ide egy csoport a Hargita tetejéről, Szentegyházáról. Irtózatos hóesésben mentem oda, hogy beszéljek velük. Éppen készülődtek, keresem a vezetőt. Mutatják, ki, György László. Na, ők aztán tényleg kevés beszédű székelyek. Nemcsak a viccekben van ilyen. Kísérgetem a vezetőjüket, magyarázom, ki vagyok, mit akarok, s hogy szeretném őket fotózni. Ő meg szinte rám sem hederít. Már tíz perce futkosok mellette, mint egy pincsi kutya. Na, akkor megragadtam a karját, s azt mondtam neki: figyeljen már rám, én egy komoly ember vagyok, Kossuth-díjas fényképész. Érti? Rám nézett, s annyit kérdezett: aztán ad majd képet? Hát, persze. S elküldi e-mailen? Elküldöm. Na, akkor írja: kulturlaci@yahoo.com. Nem gyönyörű? A Hargita tetejéről. Azóta a legjobb barátságban vagyunk.

Szalóky Károly, a Várfok Galéria vezetője és Korniss Péter a kiállításon

Az is véletlen, ahogyan ez a kiállítás a Várfok Galériába került. Szalóky Károlyt már régóta ismerem, jó barátságban vagyunk. De az, hogy én ott kiállítsak, föl nem merült. Tavaly aztán egy alkalommal jót pálinkáztunk, majd azzal búcsúzott tőlem, hogy beszéljünk majd tiszta fejjel, mert támadt egy ötlete. Hát így lett a kiállítás. Budapesten addig összesen három új, bemutató kiállításom nyílt. Mind a Műcsarnokban. 1974-ben az erdélyi tárlatomat ötvenezren nézték meg. 1988-ban a Vendégmunkás, majd 1998-ban a Leltár is nagyon sok látogatót vonzott. Ezekkel nehéz konkurálni. Szalóky eljött hozzám a két művészettörténészével, Kálmán Borival és Kovács Krisztával, s mindent végignéztek. Régi vintage kópiákat s az újabb munkáimat. Jerger Krisztina elvállalta a kurátorságot. Amikor Londonban a magyar fotóművészeti kiállítás megnyitóján kint voltam, felkértem Colin Fordot, nem vállalná-e a megnyitást. Ő is igent mondott. S amikor már úgy véltük, hogy teljes a kiállítás anyaga, egyszercsak úgy éreztem, hogy még mindig kellene fényképeznem. Mentem Galgamentére, Erdélybe, Szlovákiába. Szárnyakat kaptam a Várfokban.

A műkereskedés a galéria dolga – nekem az volt a célom, hogy a Folytatás minél nagyobb közönséget vonzzon a galériába. S ez sikerült. Nemcsak a megnyitón voltak sokan, végig komoly látogatottsága volt a kiállításnak. Korábban nem állt szándékomban a galériák felé mozdulni, ajándék a sorstól, hogy kaptam ezt a felkérést. Különösen azért, mert éppen Szalóky, s ez a rangos galéria  kinálta fel ezt a lehetőséget. Nagyon boldog időszak volt a kiállítás létrehozása. Rengeteg szeretetet, gondoskodást, odafigyelést kaptam tőlük. S objektíve is úgy látszik, ez a kitörési pont manapság számomra is. Ebből megélni nem lehet, de manapság ez az a közeg, amelyikben úgy érzem, érdemes megmutatkozni. Nem kötöttem semmilyen kompromisszumot, de nem is kellett.  Nekem az volt a fontos, hogy a Folytatás képeivel – a 45 évvel ezelötti kezdéstől – eljussak a mába. S ebben rejlett az üzenet is.

Lejegyezte a beszélgetőtárs, Szarka Klára.