Egészen más karakter volt Szász (Székely) Zsuzsanna, akit Suzanne Szász néven ismertek Amerikában, de mondjuk még két évtizeddel ezelőtt Magyarországon is. Elsősorban gyermekfényképeivel lett ismert, s hogy nem alaptalanul, azt mutatja, hogy André Kertész ezt írta róla: „őszintén örülök, hogy Szász Zsuzsanna könyvét a magyar olvasók figyelmébe ajánlhatom. Munkássága hozzám közel áll: mert mindig a háttérben maradva, mélyen megfigyeli az eseményeket, s így el lehet hinni, amit a képeivel mondani akar.” Hány fényképészt tudnak kapásból felsorolni, akikről Kertész ilyet írt?
Budapesten, a Báthory utca 10. sz. alatti házban született 1915-ben, s 18 éves koráig itt élt. Csak a történeti hűség kedvéért mondom, hogy ebben a házban volt majdnem húsz éven keresztül a Magyar Fotóművészek Szövetsége is, míg be nem fogadta őket a Mai Manó Ház. Húga Székely Mária, később Küllői -Rhorer Lászlóné fordította 1944. május elején a hírhedett Auschwitz jegyzőkönyvet, amit a „Jó Pásztor Bizottság” kapott meg, s melyből a világ először értesülhetett a szörnyűségekről. Ennyit most a családról.
Zsuzsa Budapesten, a Baar-Madas Gimnáziumban érettségizett, utána rögtön férjhez ment. Férjét kinevezték a második világháború utáni első magyar nagykövetségre Amerikába, így került ki az ifjú feleség is 1946-ban. De addig még Vadas Ernőnél megtanult fényképezni. „19-20 éves koromban barátnőm Borbás Lucy – aki most Kanadában fényképész – egy fotókurzusra járt Vadas Ernőhöz és hívott engem is. Elég csinos voltam, s ők azt mondták, kellek előtérnek a képeikhez. Hiú lévén, azt hittem, majd rengeteg fényképet kapok magamról, persze egy sem jutott. De kb. tíz alkalommal elmentem közéjük. A kurzus Vadas lakásán volt, aztán mindig kirándulni mentünk. Kicsit furcsa volt ott, mindennek olyan szépnek, kigondoltnak kellett lenni, zsánerképeket csináltunk leggyakrabban.” Az első keresetéből vett egy Rolleiflexet, Hamar elvált a férjétől, de esze ágában sem volt hazajönni. Egy ideig Lucien Aigner archívumát rendezgette, majd maga is fényképezni kezdett. Kaliforniába ment egy gyermekkempingbe felügyelőnek. Magával vitte a fényképezőgépét is, azt gondolva, hogy majd fényképezgeti a gyerekeket, s a szülők pedig megveszik tőle a bájos gyermekképeket. Hát nem gazdagodott meg belőle, szinte a filmek árát sem kereste meg, de ráébredt, hogy nagyon könnyen tud a gyerekekkel kapcsolatot teremteni, s egyáltalán nem mellesleg, elindult fotós karrierje, is. A táborban feltűnt neki egy szomorú, félénk gyermek, aki mindig elhúzódott a többiektől. Készített róla néhány fotót, amit visszatérve New Yorkba, bevitt a Life szerkesztőségébe. „Az első perctől kezdve fizettek a fényképeimért, a legelső sorozatért 700 dollárt kaptam”. Ennek nyomán hamarosan több amerikai képeslap is közölte képeit (Look, Saturday Evening Post, Ladies Home Journal, Parents Magazine, Smithsonian Magazine, New York Times Magazine), valamint néhány európai is (Epoca, Picture Post, Paris Match). Elsősorban gyermekfelvételeivel lett ismert. Első kötetét 1952-ben adták ki. További tíz kötete közül A gyermek testnyelve és a Testvérek címűekhez az előbb már emlegetett Benjamin Spock írt előszót. A gyermekfényképezésről több előadást tartott a Cornell Capa vezette International Center of Photography-ben, valamint a Boston és a Southampton egyetemeken. André Kertész végrendeletének egyik végrehajtójaként ő és Sylvia Plachy válogatta ki azokat a tárgyakat, melyeket a fotográfus a magyar államnak, a szigetbecsei André Kertész Emlékmúzeumnak ajándékozott.
És akkor meg is érkeztünk mai mustránk harmadik személyéhez, akit ha két szóval szeretnék jellemezni, azt írnám róla: magyamerikai fotográfus. Sylvia Plachy zavarbaejtő nő. Akiknek megadatott a szerencse, hogy ismerjék személyesen, megerősíthetik eme állításomat. Amerikában csupa kelet-európai hangulatú fotót csinált. Elkönyveltük valamilyennek: érzékenynek, finom hangulatokat Kertész módján megragadónak, nőnek – mire csinált egy szó szerint életveszélyes, kőkemény könyvet a New York-i prostitúcióról.
1956-ban, alig 13 évesen hagyta el szüleivel Magyarországot és került ki Amerikába. Fotózást tanult New York-ban és diákként megismerte André Kertészt, akivel közeli barátságba került, valahányszor felkereste őt a Washington Square-i lakásán, csak magyarul beszélgettek. 1974 –től egy negyed századig a Village Voice munkatársaként hetente jelentek meg jobbnál jobb fekete-fehér fotói, de jelentek meg képei a Vogue-ban, a Camera Arts-ban, az Artforumban, a The New York Times Magazinban, a Sternben, a Geoban is. Aki kíváncsi rá, képeit megtalálhatja a Guggenheim Múzeumban, a Museum of Modern Artban, a Metropolitan Museumban, a San Francisco Museum of Modern Artban, az ICP-ben, vagy a Magyar Fotográfiai Múzeumban. Idősebbek esetleg emlékezhetnek, 6-7 éve rendeztem neki kiállítást a Mai Manó Házban.
Élete és képei az ott és az itt, a sehol, csak mindig útközben probléma körül bonyolódnak. Fekete-fehér fotói érzékenyek, gyakran líraiak. Sylvia –szerintem- azért fényképez, mert nem tud mást. Képtelen nem képet csinálni. Nem bír egy hétnél tovább megülni sehol, untatja, ha nem történik valami erős, határozott dolog a közelében, mindenütt ott akar lenni… és ehhez kiváló alkalmat kínál a fényképezőgépe. Kemény, határozott nő, nem ijed meg a maga árnyékától, praktikus, talpraesett. Szóval nagyon amerikai, ha kell. Emellett pedig akkora lelke van, mint bármelyik jobbfajta kelet-európainak. És ez a kettő adja azt az utánozhatatlan elegyet, mely fotóit meghatározza. És bár ennek semmi köze fényképészi munkájához, az ő fia a Zongoristában Oscar-díjat nyer Adrien Brody.
Kincses Károly
