Ebben az időben volt fényképezőgép a kezedben?

Igen volt, de én gyűlöltem a fényképészetet, mert az apám állandóan ezzel gyötört. Emlékszem, tíz éves lehettem, a konyhában ültünk és előadást tartott nekem az arc anatómiájáról. Néha még most is hallom a hangját, ahogy velem, vagy az alkalmazottaival veszekedett. A papa különben Münchenben tanult festészetet,

Munkácsit, és Barabást abban a művészeti iskolában, ahol grafikát és anatómiát tanítottak.

Amikor visszajöttem a hadifogságból nyitottam egy fényképészetet Debrecenben. Apám egy évig be se jött hozzám az üzletbe, majd amikor rászánta magát és meglátta a képeimet, azt mondta: Ki az isten tanított téged ezekre a dolgokra, kitől tanultad mindezt? Csak annyit válaszoltam: Tőled!

És ez így volt igaz, mert állandóan gyötört az anatómiával, meg a fényekkel!

Debrecenben Apámnak volt egy hasonló műterme, mint amilyen a Mai Manóban ma is látható. Vastag üvegszálak voltak egymás mellé téve, az egész úgy nézett ki, mint egy beborult égbolt, egy fal, ami tiszta üveg. Az öreg egyszer csak gondolt egyet, és félig befalazta az üveget, és innentől kezdve csak a visszavert fénnyel világított. Gyönyörű képeket csinált.

Amikor a tanítványaimnak mesélek a fényről, a világításról, mindig elmondom, hogy én többször jártam már

Párizsban a Montmartre –on, és láttam azokat a helyeket, ahol a világ leghíresebb képei születtek. Ott nem volt más, mint egy ablak a szoba falában a beszűrődő fénnyel. Nem volt ott se beng, se spotlight, nem volt ott semmi és mégis ott festették a Mona Lisa-t.  Ugyan ezt csinálom én is, nappal természetes fénnyel, este pedig derített fénnyel fotózok és senki sem tudja megkülönböztetni, hogy a felvételt mikor készítettem.

Hollywoodi sztárokat fotóztál, az egész filmvilág a „lábaid előtt hevert”…

A partijaikra jártam, sokat fényképeztem őket, de megmondom őszintén ma már elmúlt az idő, amikor a sztárok igazi fotókra írtak autogramot és a 18x24 képeket osztogattak az utcán. Egyébként főleg a színész haverjaimat fényképeztem, akik akartak egy-egy jó képet magukról. Ebben nem volt pénz. A kezdő és a karakterszínészeknek mindig új kép kellett. Egy ilyen fotózásért 500 Dollárt kértem, de soha nem kellett előre fizetni, csak akkor, ha nagyon meg voltak a képpel elégedve, vagy ha azt mondták: Martin én még életemben nem voltam ilyen szép! Sohasem kértem, de az 500 Dollárt mindig kifizették.

Miket szeretsz fényképezni? Van egyáltalán kedvenc témád?

A divatfotó az amiben mindig otthon éreztem magam. Olyan dolgokat fényképeztem negyven évvel ez előtt, amire nemrégen azt mondták, hogy Photoshoppal oldottam meg a háttér beillesztését. Hangosan nevettem, hiszen akkor még nem is volt számítógép. A fotózással kapcsolatban az a véleményem, hogy megvannak a maga szabályai, és ebben első helyen áll a geometria, ami a képkomponálás legfontosabb eleme.

Beszéljünk most egy kicsit a könyvedről, ami az elmúlt év végén a Vince kiadó gondozásában jelent meg. Kinek az ötlete volt?

Az történt, hogy beadtam egy pályázatot az NKA Fotóművészeti Kollégiumához és elnyertem egy támogatást, amivel ki tudtuk adni az albumot. De emellett mások is segítettek: az album fő támogatója a Citybank volt, rajta kívül a Piaf Club, a Foto Puskás, Dr. Kertész Aranka, a Pauker nyomda voltak mellettem és egy kedves tanítványom Balti Virág is, aki tevékenyen részt vett az album szerkesztésében.

Ugyancsak idén került megrendezésre egy kiállításom Szombathelyen, ahova elvittem három tanítványomat, akikre nagyon büszke vagyok. Ezt elmondtam a megnyitó alkalmával is, mert ezeknek a fiataloknak én semmi mást nem tanítottam, csak a szabályokat mutattam meg. A tanítványaim munkájában az tetszik a legjobban, hogy betartották ezeket a geometrián, matematikán alapuló örök alapelveket, és a munkáikban ez nagyszerűen tükröződik. Azt éreztem, hogy a tehetségük, az alkotói látásuk szinte ötvöződik az én elveimmel, de ez nem látszik a képeiken, önállót  alkottak és nem hasonlót, és erre én nagyon-nagyon büszke vagyok.

-sr-