Van két közép formátumú gépem, két Nikonom egy Fujim és két Hasselbladom meg egy Leicám, és én mégis ezt a kis Lumixot használom, immár öt éve. Így kezdi a beszélgetést Szipál Márton, akinek élettörténetéből a lényeget nem lehetne jobban kiemelni, mint ahogy az nemrég megjelent könyvének Réz András által írt ajánlójában olvasható, amiből álljon most itt egy részlet.

Szipál Márton fotográfus 1997 ben – négy Los Angelesben eltöltött évtized után – hazatért Budapestre. Ez az időszak kiemelkedően fontos és sikeres volt Szipál Márton – vagy ahogy Hollywoodban ismerték – Martin S. Martin életében. Hazatértét követően sok hazai kiállítás válogatott fotóiból. A kiállításokon megismerhettünk egy rendkívüli személyiséget, egy olyan fotóst, akinek a történetei szinte elválaszthatatlanok a képeitől. A publikum természetesen mindig örömmel fogadja az anekdotákat, a világhírességekről szóló pletykákat. Csak kevesen figyeltek fel arra, hogy Szipál Márton – Marci – ezekben a könnyed, visszaemlékezésekben kifejtette a módszerét is, hiszen képei éppen attól váltak roppant erőssé, kifejezővé, hogy készítésük során, nagyon intenzív kapcsolatot teremtett modelljeivel. De valljuk be, hajlamosak vagyunk mi is arra, hogy a hollywoodi sztárokhoz hasonlóan alávessük magunkat Marci elsöprő egyéniségének…

Miért mentél el?

Hárman vezettük a pesti Fényszöv vállalatot,  Veres Tomi az elnök, a Szita Győző a művészeti vezető és én voltam a kereskedelmi igazgató. Egyszer találkoztuk nálunk a lépcsőházban, amikor valaki megszólalt. Gyerekek menjünk ki Amerikába.  Erre én azt mondtam, várjatok egy percet, felmegyek a legjobb zakómért és a fényképezőgépért, azután mehetünk. Esküszöm, hogy tíz perccel korábban, még eszembe sem jutott, hogy elmenjek. 

Ennek csupán annyi előzménye volt, hogy egyszer egy partin megjósolták, hogy egy piaci kosárban, egy pici babával a kezemben megyek át a határon. A feleségem még is megkérdezte – Az én gyerekem lesz? – mire a válasz: Nem a tied… és valóban így történt. A barátom útközben rosszul lett, és a tízhetes gyerekét, piaci kosárban én vittem át a határon. Mind ez 1956-ban volt.

Egyébként minden simán ment, két hét alatt zöldkártyát kaptam, szerencsém volt, mert nagyon rendes emberekkel találkoztam és mindenki segített rajtam. Szombaton érkeztem Los Angelesbe, és hétfőn reggel már dolgoztam.

Nagyon népszerű vagy, mindenki szeret! Mihez lehet kapcsolni az itthoni sikereidet?

A televízióhoz. Állandóan szerepeltem. Kaptam egy reklámszerepet, amit nagyon sokat játszottak a magyar csatornákon. Olyan népszerű lettem, hogy az utcán utánam kiabáltak a kocsikból, hogy „tojás” Én pedig azt mondtam, nem baj, ugyanis a tojás nem más, mint csupa geometria, úgy is mondhatnám, tökéletes...

Mi volt amiért haza akartál jönni?

Amikor kimentem mindenki azt mondta, hogy a legjobb időben mentem ki, és amikor hazajöttem, mindenki azt mondta, hogy a legjobb időben jöttem haza.

Annak, hogy hazajöttem több oka is volt. Egyrészt a feleségem, akivel nagyszerű házasságban éltem, sajnos meghalt. Másik oka az volt, hogy már kevesebbet kerestem, és azt az életszínvonalat, amit korábban odakint éltem, már nem tudtam tartani, és nem tudtam viszonozni a barátaimnak a nagyvonalú meghívásokat.

Igaz ennek nincs köze a fotózáshoz, de azt hallottam, hogy Te a háborúban hadifogságba estél.

Szevasztopolban voltam orosz fogságban. A II. Világháborúban könnyűbombázó gépre voltam kiképezve. Amikor bevetésre kellett jelentkezni, én mindig kiléptem a sorból, hogy megyek, és rendszeresen visszaküldtek. Az utolsó napon nem mondták, hogy vissza! Majd frászt kaptam! Elküldtek gépfegyvert vételezni, mikor az ezredes odajött hozzám, és mondta, hogy maga nem megy a frontra, mert a tisztek elhatározták, hogy maga viszi őket Németországba. Egy bútorszállító kocsi volt átalakítva az utazáshoz, de a határnál megálltam és azt mondtam a többieknek: Gyerekek, az oroszok már Debrecenben vannak, mindjárt Pesten lesznek, várjuk be őket. Így is történt. A találkozásunk az oroszokkal olyan volt mintha egy filmet láttunk volna. Angol telivéren érkeztek és dobálták a csokoládét a csajoknak. Nem hittünk a szemünknek. Nem történt velünk semmi, azt mondták, hogy vége a háborúnak és elküldtek bennünket Székesfehérvárra, hogy ott majd leszerelnek, kapunk papírokat és mehetünk haza. Fehérváron, mikor becsukták mögöttünk az ajtót, már tudtam, hogy ennek hadifogság lesz a vége. Így is történt. Vonatra tettek minket és mentünk Romániába, aztán behajóztak minket és vittek oroszhonba. Őszintén bevallom én nem féltem, mindig optimista voltam, és ez így van ma is.