Könnyedén, örömből fotózik, játszik az ötletekkel, szívesen kísérletezget, a szakmában pedig csak szépen apránként halad előre.  


Nálad hogyan kezdődött a fotózás?

Gyermekkorom óta szeretek fotózni, de a komolyabb érdeklődést a digitális korszak hozta el. Először életképeket készítettem, nagyon érdekelt a streetfotó, de aztán rájöttem, nem vagyok hozzá elég bátor, hogy bármikor a szemem elé kapjam a gépet és lefotózzak mindent, ami csak megtetszik. Aztán jött a portrézás, ahol már inkább tudtam irányítani a dolgokat, én jártam utána, kit szeretnék fotózni és az hogyan nézzen ki. Mindig valami hangulatot szerettem volna megörökíteni. Nagyon tetszett a közvetlen kapcsolat, ami kialakult köztem és a modell között, az viszont zavart, hogy eléggé kötött a műfaj, így számos ötletemet nem tudtam benne megvalósítani. Emiatt is fordultam aztán a divatfotózás felé.

Szerinted mitől jó egy divatfotó?

Mindenkinek másért lehet jó, ezért inkább úgy mondanám nekem mitől tetszik. Engem akkor hoz igazán lázba egy divatfotó, ha például egy teljesen hétköznapi, valós témát dolgoz fel, az egész olyan, mintha csak egy spontán elkapott pillanat lenne. Legyen ugyanakkor mozgalmas, éljen az a kép! Imádom a természetes és utcai fényeket, épp ezért egy kültéri hangulat sokkal jobban el tud varázsolni. Persze a divatfotó ennél nyilván több, fontos a fotós mellett a stáb is: a modell, a sminkes, a stylist, a fodrász. Akik a csapatmunkával és az össznépi kreativitással alkothatnak igazán valami érdekeset.

Mi az, ami Téged inspirál?

Általában, főleg külföldi divatmagazinok képei fognak meg, de nem úgy, hogy ezeket szeretném lemásolni, hanem csak tudatosul bennem, hogy én is szeretnék egy ennyire életszerű képet készíteni. Megragad a fotó egy-egy momentuma, ami beindítja az agyamat, és aztán keresni kezdem hozzá az új ötleteket.

Nagyon újat persze ma már nem igazán, vagy csak nagyon nehezen lehet kitalálni. De nagyon sok minden más is tud inspirálni: egy zene, egy filmbeli jelenet, egy plakát az utcán, vagy bármi. Vannak részletek, amikre ilyenkor felfigyelek, gondolkodni kezdek, és előbb-utóbb kipattan valami újabb ötlet.

Mesélj a Punk City-ről!

Az volt eddigi fotózásaim egyik legnagyobb élménye. Kivételesen jól éreztük magunkat, nagyon klassz volt a hangulat és jól egymásra is hangolódtunk. A vége felé persze csúszásban voltunk, és én az utolsó képet - amikor kétoldalt elsuhannak az autók - eredetileg világosban képzeltem el. Mire kirohantunk a Blahára, addigra már csak a kékórát tudtam elcsípni, de utólag azt gondolom ennek így kellett történnie. Ma már persze másképp csinálnám a sorozatot, sokkal több kelléket, kiegészítőt használnék hozzá.

Mi az, ami a csapattagokat motiválja?

Egyrészt az, hogy alkothatnak, másrészt hogy nagyon szeretünk együtt dolgozni, mindig megtaláljuk a közös hangot.

Hogyan dolgoztok a csapattal?

Saját anyagnál én adom az alapötletet, hogy nagyjából mik az elképzeléseim, viszont azt, hogy részleteiben (pl. smink, haj) vajon mi passzol a legjobban a koncepcióhoz, már a többiekre bízom. Fontosnak tartom ugyanis, hogy ők is kiélhessék a maguk kreativitását, persze közben azért folyamatosan egyeztetünk egymással. Ha megbízásról vagy egyéb jellegű munkáról van szó, már kevesebb a szabadság, de azt gondolom eddig mindig sikerült olyan emberekkel dolgoznom, akik fogékonyak az ötleteimre.

Kin mennyire múlik, hogy milyen lesz a fotó?

Egyfelől mindenkin egyformán múlik az adott fotózás sikere, másfelől viszont azt mondanám, hogy a legkönnyebben elbukni az anyag a fotóson tud. Persze nagyon sok múlik a modellen is, hiszen hiába alakítod a haját, a sminkjét bárhogyan, ha nem tud azonosulni a szerepével, nem tudja megfelelően átérezni a témát. Fontos, hogy a modell és a fotós közt legyen egyfajta bizalom is, és hogy megértsék egymást. Nagyon kell tehát a jó modell, hogy igazán éljen a sztorid.

Mi alapján választasz modellt?

Először mindig próbálom elképzelni, hogy az adott témába milyen karakter illene a leginkább. A szép és a nem hétköznapi arc egyfajta keveréke áll hozzám a legközelebb.

Mit jelent számodra a Sony elismerés?

Igazán akkor örültem, amikor megtudtam, hogy bekerültem divat kategóriában a legjobb tíz közé. Az annyira hihetetlennek tűnt, hogy nagyon boldog voltam tőle. Amikor aztán felhívtak, hogy meg is nyertem, szinte sokkot kaptam, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer elérek ilyen eredményt. Örültem, de ez az érzés vegyült azzal, hogy alig akartam elhinni, hogy ez megtörténhetett.

Milyen volt a díjátadó Londonban?

Hatalmas élmény volt. Az első igazán nagy meglepetést az okozta, hogy az Odeon bejárata fölötti plakáton az én fotóm volt. Aztán a bejárat előtt vörös szőnyeg, fotósok hada, bevonult az ember és mint az őrült ki letépte láncát, úgy nyomták ezerrel a fényképezőgépeket, vakuk mindenhol... hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. Szóval elég nagy felhajtás volt a díjátadó körül.

Mi az, ami változott azóta?

Ami azt illeti, még mindig az IKEA-ban dolgozom, túl nagy előrelépések tehát nem történtek. Most volt önálló kiállításom a Tripont Galériában - annak a felkérésnek nagyon örültem -, sokan készítettek velem interjút, illetve egy itthoni magazin is felkért, hogy fotózzak nekik. Biztos, hogy jobban is lehetne élni ezzel a lehetőséggel, de belőlem ez a fajta nyomulós temperamentum hiányzik. Nagyon örültem az eredménynek akkor, ma már viszont a jövő felé tekintek, inkább az foglalkoztat, hogyan tudnám megvalósítani az újabbnál-újabb ötleteimet, vagyis hogy csináljam, amit szeretek.

Szerinted miben vagy más, mint a többi divatfotós?

Nem érzem magam másnak, vagyis még nem érezhetem másnak, pontosan azért, mert még nagyon sokat kell tapasztalnom ebből a világból, és rengeteget kell tanulnom. Azt érzem, hogy egy alap látásmód már kezd kialakulni nálam, és most elsősorban a technikára kellene koncentrálnom, hogy meg tudjak újulni, kísérletezőbb lehessek.

Mennyire fontos a saját stílus egy divatfotósnál?

Nagyon tetszik, ha valakinek már megvan a saját stílusa. Magammal kapcsolatban ugyanakkor azt érzem, hogy elsősorban utómunka terén a folyamatos kísérletezés miatt egyelőre nem nagyon tudok egy adott stílusnál megmaradni. Bár személyiségemből fakadóan ez nem is biztos, hogy baj.

Van példaképed?

Hehe, ilyenkor Tarantinoval szoktam viccelődni, mert ugye ő is egy videotékában kezdte... egyébként nagyon sok embernek szeretem a képeit, nehéz lenne bárkit is kiemelni.

Látod magadat pár év múlva?

Nem merem, vagy nem akarom... inkább a jelenben élek, aztán hogy a jövő mit tartogat?! Még az is lehet, hogy egyszercsak rájövök, hogy egészen mást kell csinálnom. Még fiatal vagyok, de ha rajtam múlik, öt év múlva is ezt fogom csinálni, ha lehet még nagyobb intenzitással, és persze jó lenne külföld felé is tevékenykedni.

Itthon mennyire nehéz a divatszakmában fotósként érvényesülni?

Egy kezdőnek nagyon nehéz, főleg ha nincs benne egy bizonyos véráramban, ami azért az itthoni divatszakmában szerintem fontos szempont. Én a képeim által próbálok közvetíteni és úgy gondolom, ha valakinek tényleg tetszik, amit csinálok, akkor megkeres. Persze lehet, hogy nem ez a leghatékonyabb módja a karrierépítésnek és nem is mondom, hogy az én példámat kövessék azok, akik most csöppenek bele, de görcsölni sem szabad rajta túl sokat.

Mit szeretnél elérni?

Hogy egyre jobb és jobb képeket készítsek, hogy megéljek abból amit szeretek és hogy továbbra is örömből fotózhassak.

www.edinacsoboth.com

Mándi Emese