Leggyakrabban a mélyszegénységben élő romák világát vagy a mellőzöttség, lepusztultság fájdalmas díszletei között bukdácsoló városlakókat fényképezte. És amikor az emberi lét gyötrelmes, naturális és zavarba ejtő szeleteit mutatta meg, a képekről rendre kiderült: az alkalmi modellek, még a legkiszolgáltatottabb élethelyzetekben is bizalommal voltak iránta. Starter munkája során amúgy ez a fotográfus és modell között kialakult finom szövetű bizalom igen fontos tényező, ezt mutatja az a 2000-es évek elején készített „…akár egy film noir” című aktsorozat is, amelyet így, egyben, néhány hónapja a Falk Miksa utcai Körmendi galériában láthatott először a közönség.

Ezen a sorozaton Staltert és a film noirt (az 1900-as évek közepén készült bűnügyi filmekre jellemző, titokzatos fényekkel világított, fekete-fehér képi világot) a fotográfiák főszereplője, a nagyon szép, egykori fotómodell, Héjja Gabriella köti össze. Az említett filmes stílusban készült róla az összes kép, amelyen nem csak a végeredmény, vagyis a modellről készített aktfelvétel látható, de mert a képkivágás rendre tágasabb a szükségesnél, olykor szinte tetten érhető a felvételek készítésének folyamata, látható a munka környezete, azaz a műterem és annak néhány használaton kívüli berendezési tárgya is.

A fotográfus filmszerű beállításokat, filmforgatásokon használt lámpákat, műtermi kellékeket, drapériákat, szűk és rejtélyes fényeket, krimiszerű árnyékokat használ, ezek segítségével mind beljebb sodródunk a fotográfus által teremtett világba, és egyre inkább úgy érezzük: nem véletlenül. A sorozat, noha több éven át készült, és a különböző fotózásokról csupán két-három képből álló egységeket tartalmaz, mégis: így, egyben, akárha egy werkfilmsorozat volna, amely egy aktmodell munkáját mutatja be. Kicsit egyszerűbben: egy napját. És mert Stalter ügyel a dramaturgiára: a sorozat valahol a havas tájban, a modellel való találkozással kezdődik, egy lakásba/műterembe érkezéssel folytatódik, az aktfotókkal sodródik tovább, majd a munka után, amikor a műtermi lámpák kialszanak, azzal a jelenettel fejeződik be, amelyen a modell fáradtan burkolózik az ellenfényben tekergő cigarettafüstbe.

Ha nagyon akarjuk tehát, mondhatjuk, hogy a két-három felvételből álló képi egységekből afféle történet kerekedik, de a képek persze külön is érdekesek. Bár aktokat látunk, ezúttal szó sincs negédes tetszelgésről, fáradt rutinról, aktfotók esetében már-már kötelező manírokról: a női test szépségének lágyító előtétekkel, bemosott hátterekkel, szépséges testrészletekkel való kiemeléséről. Nincs szó pipiskedésről és kényszerű illemről. Itt a női test (amely a rafinált fotográfiai trükkök nélkül is gyönyörű) a maga természetességében mutatkozik meg, a kompozíciók pedig igencsak szokatlanok. A modellt tényleg mintha filmekből kiemelt jelenetekben látnánk, vagy legalábbis a filmfölvétel szünetében, a kelléktár lomjai között, máskor mintha a divatfotó kívánalmai szerint pózolna, olykor zavarba ejtően kitárulkozik, egy helyütt André Kertész hullámos tükrökkel eltorzított aktjait idézi távolról. Annyi biztos: kiszámított rendezői utasításokat követ. Professzionista rendező/fotográfus dolgozik egy professzionista modellel, aki pontosan és komoly igyekezettel teszi, amit tennie kell. Csupán egyetlen képen nevet, igaz, ez a kép aztán fel is oldja a film noir kívánalmai szerint készített fotók fénypamacsos, árnyékokkal nehezített, sötét és rejtélyes hangulatát.

André Kertészt idéztük meg az imént, őt sem véletlenül. Stalter ugyan készített aktokat korábban is, de azokkal elégedetlen volt, és, hogy pontosan mi volt az elégedetlenségének oka, arra akkor jött rá, amikor egy ízben alaposabban végignézte André Kertész torztükrös aktsorozatát. Rájött ugyanis: az emberi test megjelenítéséhez nem csupán mesterségbeli tudásra van szükség, briliáns technikára, hanem egy akár játékos, de mindenképpen erős gondolatra is. Így született Stalter – mondjuk úgy - filmje az aktmodell munkájáról, így született meg az „…akár egy film noire” című sorozat. Amelyet egyfelől valóban átleng a titokzatosság, de másfelől nincs kecmec: a sejtelmes térben, az izgalmas fények között megjelenik a nyers valóság is, amely bár hétköznapi és olykor túlfűtötten erotikus, de mégsem vagyunk tőle zavarban, mert az egyébként fura helyzetek valahogy megőrzik természetességüket.

És, hogy így érezte ezt a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévő szereplő, a fotómodell is, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Héjja Gabriella ma már a művészetnek nem alanya, hanem mozgatója (galériatulajdonos Németországban), és cselekvő létrehozója is (elvégezte Stalter fotósiskoláját, és ő maga is fényképez, nem rosszul egyébként).

„Az elegancia az egyetlen szépség, mely soha nem fakul” –mondta állítólag Audrey Hepburn, és ez jut eszünkbe, amikor Stalter sorozatát nézzük. Nemcsak azért, mert a filmsztár maga is a film noir felfutása idején kezdte karrierjét, és még csak nem is azért, mert a képsorozat főszereplője időnként őt idézi elénk, hanem azért, mert rájövünk: Stalter fotográfiáinak titka éppen az említett mondatban érhető tetten. Itt nem egyszerűen egy szép nőről készített, zavarba ejtő és bizarr aktsorozat látható, hanem egy testét, szépségét felettébb elegánsan viselő nőről készített kollekció. És ez az elegancia sokkal több, mint a szépség. Ahhoz, hogy erre végül ráébredjünk, még a film noir cinikus detektívjére, Humphrey Bogartra sincs szükség.

( - )