A Mai Manó Házban péntektől tekinthető meg "1952-2013" című kiállítása, amely 2014 március 2-ig tekinthető meg.
Féner Tamás a magyar fotográfia „nagy öregjeinek” egyik legkarakterisztikusabb alakja. Munkáival töretlenül jelen van e szakma láthatatlan színpadán, itthon és a világban. Ne tekintsék ezt egy elcsépelt közhelynek, mivel ez egyáltalán nem törvényszerű, akármilyen tehetséges is az ember. A fotográfia talaja különösen ingoványos, sokan művelik - egyre többen - könnyű műfajnak tartják, népszerűsége ezért megtévesztő lehet. Ebben, a különben eléggé kiszolgáltatott művészeti ágban, 50 éve porondon lenni, nem semmi, jelent valamit. Jelenti azt, hogy művelője bizonyára tehetséges. Fénernek nem csak a vizuális érzékenysége kifinomult, hanem intellektuális felkészültsége is utolérhetetlen. Művelt ember! Olvasott, tájékozott, szorgalmas. Témáit, amelyeket felvállalt, bonyolult összefüggésekben mutatta be, alaposan körüljárva őket, nagyregényt és nem novellát „írt” belőlük. Szó szerint is. A mondat, az idézet, a szóbeli utalás, tehát a verbalitás egyenrangú szerepet játszott a képekkel. Nem billentette el az arányokat. Alaposan megdolgoztatta a nézőt!Az utóbbi időben azonban egyre feszesebben fogalmaz. Tőmondatokban. Ez a kiállítás alapköve, nagyon jó példája ennek a folyamatnak. A feszesség, mint írtam, fontos jellemzője ezeknek az új tájképeknek. Zárt geometria, határozott konstruktív ritmus, szűkszavúság, mégis gazdag, érzelemmel átfűtött tartalom. Ezek az új munkák.A kiállítás címe azonban tágabb idő intervallumot ölel fel /1952-2013/, ami úgy igaz, hogy felvillantja Féner korai amatőr és professzionális képeit, igazi csemegeként. Ma már tudjuk, hogy érdeklődésének, képeinek főszereplői a magyar kulturális élet legfontosabb személyiségei voltak. Igazi időutazás.Ebből a hangulatból érdemes átmenni az új képek világába, ahol a képi megfogalm azás egyik legnehezebb válfajával, a tőmondatos, szigorú ritmusú tájképekkel találkozunk.Jerger Krisztina művészettörténész, a kiállítás rendezője
Egy rendes posztimpresszionista/pointillista képet, Seuratot vagy Seignacot, hogy meg tudjunk látni –nem nézni, látni – hosszan kell beállítani a megfelelő nézési távolságot. Kicsit messzebb vagyunk – egy szálkás, de rendes impresszionista kép, kicsit közel: válogatni szétöntött tarkabab. A színlátást vizsgáló táblát is meg kell célozni, hogy a pöttyökből előtűnjön a kilences.Na, most pont így vagyok én is a képeimmel. Ha az elmúlt, mondjuk hatvan év termését jó távolságból nézem, úgy gondolom, egységében, folyamatában tudom látni. Ha túl közelről, hát elég eklektikus. Szól-e, egyáltalán: kell-e szólnia valamiről az egésznek? Mindenesetre, eddig mindig meg tudtam magyarázni, legalább a magam számára, mert mást ugyan nem érdekel, hogy merre van az arra.A legutóbbi képsoromban, amit bemutattam, kétségtelenül komor, ám legalább lírai – legalább is annak szánt – tájképek, gipsz, tehát anyagtalan szobrok képei, hozzá vendégszövegek, innen -onnan. Megpróbáltam beszámolni „Sam Small flies again” (Eric Knight) féle életérzésről. Mit mondjak, ez a koncepció nem jött be. Se. Tartok tőle, ember nem vette észre – ez egyfajta képregény. Persze nem regény a story értelmében, csak amolyan képek és sfumatok, szövegbuborékok laza, de szövegszerű sora. Jó, nem az első eset, hogy Fábián Laci barátomat idézzem, túljártam a saját eszemen.Jó. Ez nem jött be.Ha! MásOldalra a palásttal Biberach(Katona: Bánk bán)Akkor nézzünk valami mást! Persze, semmi sincs csak úgy, magától.Volt a Virág Judit-féle galériában egy nagy Mednyánszky, a Műcsarnokban egy Bukta Imre kiállítás. Miután nekem tulajdonképpen soha életemben nem jutott eszembe semmi féle jó marhaság, mindig más nyomán indultam. Mednyánszky képein nem a hangsúlyos, de oldalt, a főtémán túli bokros-fás szövevényes struktúrák, Buktánál a megmunkált világhoz való viszonya érdekel t. A következményei.Az eddigi ide-oda dőlő világhoz való viszonyomat mintegy visszafordítottam. Korábbi város - és talán táj sorozataimban a horizont-enyészpont viszonya (Euklides V. posztulátum) különösen, ha a horizont még meg is dől egész, akár az átlóig volt a probléma. Most ezt az egész történetet visszafordítottam. A horizont vízszintes, legtöbbször felezi, vagy majdnem felezi a képmezőt, párhuzamosok a végtelen fele igyekezve hangsúlyosak és a képhatár kezd forogni, akár 45 fokot is. Nahát, ennek azután mindenféle következményei vannak. Istenem, ha ezt megmutathatnám Csömöri tanár úrnak, aki a Mad??chban meg akart buktatni ábrázolóból…és milyen igaza volt! mert nincs térlátásom, mondta. És tényleg. Igaz, bot, mit bot, szálfa fülű vagyok, mégis intenzív zenehallgatással búsítom a környezetemet…na, legalább olvasni tudok. /Féner Tamás/
