A koncertfotózást már nagyon régen abbahagytam, már csak zenész barátaim koncertjeire járok fotózni. 2013 óta munkám egy jelentős része a Baptista Szeretetszolgálat számára készül. A nepáli földrengés után pár órával a mentőcsapattal együtt indultam el én is a helyszínre. A saját dokumentációnkon kívül az MTI részére is mi biztosítottuk a katasztrófáról készült helyszíni fotókat.
- Milyen felszereléssel készültél a nepáli fotózásra, ami az ismert körülmények között megfelelőnek bizonyult?
Mivel sok felszerelést egy ilyen útra nem lehet vinni, így egy kisebb fotóstáskát töltöttem meg a felszerelésemmel. Két professzionális DSLR váz mellett 16-35, 24-70 és 70-200-as objektíveket vittem. A helyhiány miatt itt debütált élesben az iPad, ami képfeldolgozásra nagyon bevált és sürgős munkákra azóta is azt használom.
- Egy földrengés utáni katasztrofális helyzet érzelmileg nagyon felkavaró lehet. Miért pont gyerekeket választottad portréalanyoknak?
A dokumentációs munka mellett képeket készítettem a Baptista Szeretetszolgálat „Fogadj örökbe!” programjához, ezért csináltam sok gyerekportrét. Általában a program miatt elég sok gyerekkel találkozom és ezért is készítek általában is sok gyermekportrét.
- Mi jelentette a legnagyobb nehézséget?
A körülményekhez hozzászoktam és felkészülten érkezem mindenhová. A legnagyobb gondom talán azzal volt, hogy betegen indultam el, mert előző nap megfáztam és igazából ott kint jött ki rajtam a betegség. Lázasan, ritka levegőn kellett a cuccaimmal hegyet mászni – ez időnként 200 fölé vitte a pulzusomat. Emellett talán a legnehezebb a mosakodási lehetőség hiánya volt több mint egy héten át.
- Mi az ami a legjobban hatott rád ebben a közegben, ami leginkább inspirált?
Szívesen járok az ún. elmaradottnak mondott vagy „harmadik világbéli” országokban. Néha az emberek úgy gondolják, hogy mi adunk csak ezeknek az embereknek – ez pedig nem igaz. Ezektől az emberektől sokkal többet tanulok a tiszta és emberi életfelfogásról, mint bárhol a nyugati kultúrákban. Hithetetlenül értékes és tiszta a gondolatviláguk. Segít visszafordulni egy olyan helyre, amit a mi kultúráinkból már régen elvesztettünk. A nepáli emberek ilyenek.
- A fotók többsége fekete-fehérben van. Gondolom, nem véletlen?
A munkámhoz szorosan kapcsolódó képeket színesben készítettem el. A munka mellett a várakozási idők alatt tudtam fekete-fehér képeket készíteni – elsősorban magamnak. Nem nagyon vagyok híve a telefonos fotózásnak, de most a fekete-fehér fotók zömét az iPhone-ommal készítettem el.
- Melyik képedet találod a legjobban sikerültnek és miért?
A gyerekportrék között van egy kép, amelyen öt lány van - két kisebb és két majdnem felnőtt lány. Közöttük ül egy 14 éves aki igazából egyikükhez sem tartozik: már nem kicsi de még nem is felnőtt – nem is igazán találja a helyét, de mégis szeretne valahová tartozni. Nekem talán ez a kép tetszik a legjobban.
- Éveket töltöttél a Malév fotósaként, mesélj nekünk az itt szerzett élményeidről. Mit szerettél legjobba ebben a munkában, mik jelentették a legnagyobb kihívást…
A legnagyobb kihívást az jelentette, hogy nagyon fiatal pályakezdőként az utcáról bekopogtatva engem választottak erre a feladatra. Hirtelen kellett felnőnöm a követelményekhez – ekkor lettem igazán fotográfus.
Jártál Kaliforniában, milyennek találtad az ottani fotós életet? Milyen tapasztalatokat szereztél?
Éveket töltöttem el ott. Erről nagyon nehéz lenne Magyarországon úgy beszélni, hogy ne legyen sértődés belőle. Könyveket lehetne írni róla, de igazából az összehasonlítás olyan, mintha Usain Bolt és az én futótechnikámat hasonlítanánk össze. Magyarország ebben a viszonylatban említésre sem méltó – csoda hogy a sok-sok "fotográfi" mellett milyen sok tehetséggel is találkozhatunk itthon.
- Tervezed a képek kiállítását?
Igen, de valószínű több projekttel együttesen szeretnék egy kiállítást az elmúlt időkből.
- Mi a következő projekted?
Nemrég tértem vissza Romániából és Ukrajnából ahol amerikaiakkal látogattam végig cigánytelepeket. Ennek több aspektusa is volt, de véglegesen is megérlelődött bennem egy projektterv, mégpedig ezeken a cigánysorokon szeretnék divatfotókat készíteni. A környezet kontrasztjában – mint egy afféle vizuális oximoron – szeretném bemutatni azt, hogy az itt élő emberek, cigánylányok és fiúk mennyire tudnak ugyanolyanok lenni, mint a „hype”- olt szupermodellek.
