Aki Londonban jár, és teheti, tegyen egy kirándulást Greenwichbe, ahol a Cutty Sark nevű, 19. századi kereskedőhajón, a greenwichi középidőt jelző órán, a térképek kezdő meridiánján (avagy a nulla hosszúsági fokon), meg a szépséges parkokon és épületeken kívül szeptember végéig megtekinthet egy egészen kivételes és kiváló kiállítást is.

A kiállítás helyszíne, a National Maritime Museum (vagyis a Tengerészeti Múzeum) is megér egy misét, különösen családosoknak lehet szuper élmény, de A Nagy Brit Tengerpart című fotókiállítás inkább felnőtteknek szól. Még ha van is a képek között olyan, amin a gyerekek is jót nevethetnek.

A témát négy különféle fotós munkáin keresztül mutatja be a kiállítás, melynek kialakítása, díszletei is a tengerpartot idézik. A koncepció hasonló Vancsó Zoltán legutóbbi slideshow vetítéséhez, melynek Fakuló szezon - Vakáció és válság analógiája volt a címe – legalábbis a felsorakoztatott fotók zöme hasonlót mutat meg: a szabadságukat töltő emberek életét, és azt, hogy mennyi bizarr, fura vagy mókás pillanat adódhat ilyen alkalmakkor. Mindezt természetesen a brit tengerpartokra "szűkítve", ám annál tágabban az időben, hiszen a kiállítás legkorábbi felvételei a '60-as években készültek, míg a legfrissebbek múlt nyáron. És az a legkevesebb, hogy a két időpont között nagyon sok minden változott. Így, noha a legtöbb képen pihenő-nyaraló népeket látni, könnyen nyomonkövethetően megjelenik a brit történelem és társadalom megannyi eseménye, változása is. De ugyanilyen érdekes összevetni, hogy a négy fotós milyen eltérő látásmóddal fotózta akár ugyanazt, akár valami egészen mást.

Tony Ray-Jones képeivel kezdődik a kiállítás. A mindössze 30 évet élt (1941-1972), zseniális fotóművész az angol életmódot igyekezett megragadni képein, ám nem állt meg ott, hogy pengeéles szociofotókat készítsen: fotóin megjelenik a humor, a helyzetkomikum, az emberi (s azon belül a brit) élet megannyi bizarr vonása. Volt is miből csemegéznie, de attól még ilyen elképesztően erős képeket nagyon kevesen tudnak csinálni. Nem csoda, hogy a kiállítás többi fotográfusára is bevallottan hatással volt.

Mablethorpe, Lincolnshire, 1967 © Tony Ray-Jones / National Science and Media Museum, Bradford

Ám közülük kettő még Ray-Jones-nál is nagyobb név. Az 1934-ben született, máig aktív David Hurn a Magnum Photos egyik gigásza, akinek „nem csupán” számtalan örökérvényű fotót köszönhetünk, de jó pár emlékezetes fotós bölcsességet is, mint pl. hogy "viselj kényelmes cipőt". Számomra ez a greenwichi kirándulás is igazolta Hurn eme tételét. Ő egyébként leginkább a számos hírességről készített, minden túlzás nélkül szenzációs portréiról ismert. A főleg a wales-i partokon készült képei inkább dokumentaristák, már amikor nem erősen személyesek, merthogy talán az ő fotóin jön át legjobban a saját kötődése a felkeresett helyekhez. Így persze az ő fekete-fehér képei is erősen nosztalgikusak, ám humornak ill. bizarr momentumoknak ezek sincsenek híján.

Porth Oer (Whistling Sands), 2004 © David Hurn / Magnum Photos

A másik nagynevű fotós Martin Parr. A szintén Magnum-tag fényképész a ’80-as években kezdett fotózni a brit tengerpartokon (a The Last Resort című, világhírűvé vált sorozatához kapcsolódóan). A kiállítás négy fotósa közül ő az, aki a legközelebb megy alanyaihoz, és olyan pillanatokat kap el, melyek egyszerre tudnak meghökkentőek, akár a röhejességig viccesek és kíméletlenül dokumentaristák lenni. Parr képeire a rendkívül erős színek is jellemzőek – ebben is különbözik a többi három fotóstól, és ez adja saját stílusának egyik pillérét. Aki látott már néhány Parr képet, jó eséllyel felismeri a többit is, annyira jellegzetesek.

Ugyanakkor nem csak ’80-as évekbeli képek szerepelnek tőle a kiállítás anyagában – de épp nála látni meg leginkább a változásokat. A fotók mellett olvasható rövid leírások ill. a fotósokról szóló, szintén rövid riportok-videók szót ejtenek arról, hogy egyes brit tengerpartok hagyományosan bizonyos országrészek, akár városok-falvak nyaralóhelyei voltak. Amikor pl. adott bányákat bezártak a szokásos nyári két hetes szabadság idejére, akkor egész bányásztelepülések vonultak ki bizonyos üdülőhelyekre, és ez a kiállítás képein is látszik. Van, ahol ki is írták, hogy az ott a teljes XY bányászfalu. És amennyire fura, mókás vagy szívmelengető ez innen nézve, annyira megrázó azt is látni, hogy a brit társadalom, ipar és mezőgazdaság átalakulásával ez a világ is elmúlt, ma már egészen máshogy néz ki adott nyaralóhely közönsége.

New Brighton, Merseyside, 'Last Resort', 1983-85 © Martin Parr / Magnum Photos

S szintén máshogy néznek ki a negyedik fotós, Simon Roberts képei. A többieknél jóval fiatalabb, 1974-es születésű Roberts egészen más megközelítésben fényképez, egészen más technikát is alkalmazva – mely meglepő módon régebbi, mint amit a többiek. Ő ugyanis egy régi vágású, vaskos nagy formátumú kamerát használ, mellyel síkfilmre fotóz. Teszi ezt gyakran úgy, hogy a masinát az autója tetején állítja fel. Képein az emberek gyakran csak távoli alakokként tűnnek fel, kivehető arcok ritkábban láthatók. Ő nem megy közel, ő a tájat fényképezi, s így, annak részeként benne az embert. Fotóit látva az jutott eszembe, hogy nála az ember sokszor mintegy szennyeződésként jelenik meg, de a látvány még így is festői.

Camel Estuary, Padstow, Cornwall, 27 September 2007 © Simon Roberts, courtesy of Flowers Gallery

Ez tehát egy igazán különleges és élményszámba menő fotókiállítás. Biztosan lehetne csinálni egy hasonlóan szuper kiállítást magyar fotósok magyar helyszíneken készült képeiből is.

A kiállítás honlapja

(-)