Pár hónappal ez előtt kaptunk hírt arról, hogy Andreas az „Aktfotográfia művészete” (magyarul) címmel, egy DVD-ét jelentetett meg, amiben feltárja az aktfotózás szakmai titkait, és beavatja az érdeklődőket a klasszikus stúdióvilágítás rejtelemibe. 

“Magamnak már nem kell bizonyítsak”

Az osztrák fotóművésszel történt találkozásra Bécs belvárosában, a Neustiftgassse 12 alatti ház legfelső emeletén lévő műtermében került sor, ahol egy kávé mellett beszélgettünk. Tőle hallottam először, hogy a fekete-fehér fotográfia mennyire kifejezőbb, mint a színes, ami elvonja a néző figyelmét a lényegről. Igaza volt…Az óta sok víz folyt le a Dunán, Andreas kiköltözött a bécsi belvárosból, és a Fertő  tó mellett épített házat a saját elképzelései alapján, ahol egy 170 nm-es manzárdban kapott helyet az új napfénystúdió, amiben harmonikus meleg tónusú színek dominálnak. A műterem különlegessége, hogy bármikor besötétíthető és átalakítható napfényről műfényre. A fotográfus szereti a 45 fokos szögben, oldalról érkező természetes fényt, ami egy nagy tetőablakon keresztül érkezik a műterembe. Andreas semmit nem bíz a véletlenre, már jó ideje maga printeli a nyomatait, amihez egy Canon IPF8300 nagyformátumú nyomtatót, és a legjobb minőségű Hahnemühle papírokat (PhotoRag Ultra Smooth, Photo Rag Barytha és Bambus) használ. “A modern nyomattechnika meggyőzött. A tónusok és a színek ugyanazok, mint amit a képernyőn látok és a felhasznált tinta is tartós” - tette hozzá. Kiváló, galériaminőségű képeit maga dolgozza fel kalibrált Eizo monitorok, és Photoshop program segítségével.

Mennyire változott az Aktfotográfia az elmúlt 25 évben?

A 90-es években az az érzés uralkodott, hogy liberalizálódott az általános felfogás a testről. A meztelen test látványa a reklámban természetessé vált. Ez a kockázatvállalás, azaz meztelen testtel reklámozni, mára megváltozott. A társadalmi beállítottság az Aktfotográfiáról az Internet befolyása miatt teljesen felszabadult. Ott mindenki gazdagon talál erotikát, de a fórum zártabb. Időközben az Aktfotográfia megjelent a művészi könyvekben is. Az aktfotók manapság másként néznek ki, mint a 90-es években. Más a szépségideál és mások a modellek. Nagyobb a bátorság a speciális típusok megformálásához.

Változott az Ön hozzáállása is az Aktfotográfiához?

Nehezebb belelkesíteni, viszont annál boldogabb vagyok, ha aztán van egy képem, ami teszik. Sokszor a finomság a részletekben az, ami igazán lelkesít. Ami fontos megjegyzés, hogy a formanyelvezet árnyaltabb lett, míg a  digitális fotográfia miatt a megközelítés közvetlenebb, és gondtalanabb lett.

Krízisben van manapság van az Aktfotográfia?

Nem látok krízist. Szerintem az aktfotográfiáknak ma nagyobb a tábora, mint valaha. És több a kínálat - a blogger generációnak köszönhetően. Észrevettem viszont, hogy a fotográfus egyre jobban a háttérbe került. Sok az olyan fotoanyag, ami amatőröktől származik, akik boldogok, ha egy-egy fotójuk nyilvánosságot kap. 

Mi lepte meg a legjobban, ha visszatekint 25 éves karrierjére?

Manapság olyan dolgokat csinálok, amiket a karrierem elején nem mertem megtenni. Ma már nem kell semmit sem bizonyítsak magamnak, és megtehetek mindent, amit csak akarok, de ezért a könnyedségért keményen meg kellett dolgozzak a múltban. Alapjában inkább visszafogott ember vagyok, de a tapasztalat biztonságot és bátorságot ad, hogy a szokványos ösvényekről letérjek.

Munkájában állandóan keresi az új stilisztikai utakat. Mi az, ami motiválja?

Ebben az értelemben az amerikai fotográfus Irving Penn nagy hatással volt rám. Az ő munkássága mutatta meg nekem a sávszélességet a portré, akt, csendélet és a divat között. A saját látásmódomban, én akkor sokkal beszűkültebb voltam.  Persze szórakoztatónak tartom, hogy különböző dolgokkal foglalkozhatok: ma egy portrét, holnap egy albumot készítek mondjuk Tokióról. Így nem unatkozom. Sokszor - mint az India-albumomnál - már a projekt előtt kitalálom a látványt, amit megszeretnék megvalósítani.

Néhány éve saját kiadójában publikál könyveket. Ezt miért lépte meg?

Ez megadja nekem a lehetőséget, hogy a dolgokat úgy tegyem, ahogy azt jónak látom. Egy nagy kiadó, mint a teNeues nekem művészként fontos, mivel kiváló terjesztést biztosít. A saját kis „szívügy-projektjeimet” a saját kis kiadómban valósítom meg. Mindkettő jól működik és egy teljesen más közönségre talál.

Készen áll nagymértékű vállalkozói rizikóba belemenni?

Óvatos vagyok. A saját projektjeimet befektetésnek látom saját magamba. Ez nem több nyomás, mint máskor. Ha egy reklámmegbízást kapok, amelybe egy cég pénzt fektet, akkor az sem végződhet kudarccal.  Ezekben a pillanatokban sosem éreztem magamon nyomást. Ha nagyban gondolkodsz, a dolgok nagyban is történnek. Fontos az a tudat, hogy valami működik, és azt csinálni kell. Csak 25 évesen kezdtem el a fotográfusi pályafutásomat. Akkor tudatosult bennem, hogy ez az a munka, amivel meg akarom keresni a kenyerem.

Az Ön munkásságának egyes fejlődési szakaszai mögött kimutatható összefüggés bizonyos életszakaszokhoz? 

Az India-albumom esetében ez egyértelmű. 2005/06-ban kerestem az életemben valamit, ezért közvetlen előtte a zene felé fordultam. Ez az út helyre tette bennem a dolgokat, és visszavezetett ismét a fotográfiához.

Az Ön ember-ábrázolási módja az évek során megváltozott?  

 
Jobban megközelítem az embert, sokszor csak 20 cm távolságban állok arcától. Ez a motívumokat sokszor kerekebbé, kompaktabbá teszi. Fontos a gyors munka a meglepetés faktor miatt.

Könnyebb ismert embereket fotózni manapság, mivel most már maga is híres?

Észreveszem, ha valaki ellazul, akkor közelebb kerülhetek hozzá. A bizalom a kulcs. Bár az is érdekes kihívás, ha valaki tényleg nehéz eset. Ebben a helyzetben egy “ropogós” képet kap, és az ellenkező élményben lesz része.

Az eredmény, amit Öntől prominens emberek kapnak, nem ellenkezik sokszor a bennük kialakult önképpel?

Az emberek néha lassan nőnek bele a portréimba, lehet, hogy kell két év, hogy nyilvánossá tegyék a fotót, mivel az ábrázolási módomat szokni kell. Vannak emberek, akiknek először meg kell öregedni ahhoz, hogy úgy nézzenek ki, mint ahogyan a fotóimon kinéznek (bajsza alatt mosolyog).

Évek óta fotóalbumokat gyűjt. Hogyan kezdődött ez a szenvedély?

Az első képes-albumom 1984-ben az “Erotikus fotográfia Amerikában, ma” volt. Valószínűleg ez egyfajta vadászösztön bennem, ami képekre vadászik és egyben könyvekre is. A vadász, aki éveken át keres egy fotókönyvet és ezt végezetül valahol a világban meg is találja.

( - )