Visszaverődik - Nádas Péter jelzős szerkezetével élve - „valamennyi fény” a tárgyról, ebből egy nyalábnyit befog a 10-30 lencse sorozatából álló cső, azaz az objektív (nomen est omen ?), ami egy tükrön és egy prizmán keresztül távozik a gép másik oldalán, és a keresőn át a szemünkbe jut. Lenyomjuk a gombot, a tükör fölcsapódik, a zár kinyílik, a fény beszalad, a fényérzékeny felületen valami elváltozik – a pillanat kimerevedik.
A technikai fejlődés egy új irányának köszönhetően ma már kitűnő minőségben készülnek olyan fényképezőgépek, amelyekben nincs szükség sem tükörre, sem prizmára. Ezekben nem tükrözött, prizmázott kép jelenik meg a keresőben, hanem elektronikus úton előállított. A fotósok egy része elsősorban azért viseltetik fenntartásokkal e technológiával szemben, mert a látott kép igazi ugyan, de nem valódi. Vagy fordítva. Hasonló averzió követte hosszú ideig a digitális gépeket is, használatuk néhány speciális területet leszámítva mégis általánossá vált.
A szemünkbe bejutó fényt a szemlencse a retinára vetíti, ahol elektronikus (?) jellé alakul át, az erre a célra gyártott idegpályán a jel az agyunkba jut, utóbbi pedig virtuális képpé alakítja ezeket az ingereket. Miután a retinára vetített kép a szó fizikai értelmében fordított, az agyunknak ehhez hozzá kell szoknia, amire pár hetet rá kell szánnunk a születésünk után. Megéri, mert a rákövetkező évtizedekben sok szépet láthatunk.
Miután tisztáztuk valamennyire, hogy életünk során virtuális képekkel dolgozunk, mi mindannyian külön-külön, néhány kérdésben közmegegyezésre van szükség. Ez elég jól működik, többnyire mindannyian ugyanazt tekintjük fehérnek, zöldnek, pirosnak, alul- vagy felül lévőnek, balnak vagy jobbnak. A működőképességnek tárgyi bizonyítékai vannak: az esetek döntő többségében nem ütközünk össze, inkább a nők hordanak szoknyát, megtaláljuk a legfelső polcon a keresett Rejtő kötetet is.
A „látottak” értékelésében már gyakrabban ütköznek a vélemények. Itt is van némi konszenzus: olyat még nem hallottam, hogy valaki Michelangelo Dávidját, Leonardo Giocondáját rondának, a Mount Everestet kicsinek, a szúnyogot gigantikusnak, az éjszakát világosnak tartaná. Quasimodo megjelenése megosztó (ízlés), de ennek nincs jelentősége témánk szempontjából. Hallottam anekdotát arról, hogy regnálása idején lányok-asszonyok sóhajtoztak Rákosi Mátyás szépségének láttán, azt azonban egyikük sem állította, hogy lobogna a szélben Rákosi elvtárs haja.
*
Bő 110 éve fejlesztették ki a Leica-filmet, ez a mai napig a legtöbbet használt formátum. Még nekem is volt viszont olyan kamerám, amelyiknél külön kellett felhúzni a zárat és külön továbbtekerni a filmet. Utóbbit időnként elfelejtette az ember, aminek következtében ugyanarra a filmkockára több expozíció is rákerült, általában bosszúságot okozva. Az esetek egy részében egészen érdekes eredmény született (absztrakt művészet). Annak azonban szinte semmi valószínűsége nem volt, hogy például egy budapesti óratorony a Big Ben tükörképében jelenjen meg.
Élményeinket – látványokat, szagokat, ízeket, érzéseket – egész életünkben gyűjtjük, ki többet, ki kevesebbet, hosszabb vagy rövidebb ideig. Ezeket nap mint nap használjuk valamilyen módon, akár akarjuk, akár nem. Ha sikerül belőlük néha napján szintézist létrehozni, valami új állítást megfogalmazni (kreativitás), másoknak is elmondani-megmutatni, akár elismerést is kaphatunk érte, de lehet, hogy egyszerűen leszólnak miatta (meg nem értett művész/tudós).
*
Oda akarok kilyukadni, hogy ha már a „szemmel látás” is különböző fizikai-kémiai folyamatok eredménye, ha már a saját szemünkkel látott képek értékelésekor is forráskritikával kell élnünk, akkor a készített képekkel különösen elővigyázatosnak kell lennünk. Ne higgyetek a szemeteknek! (Dusán).
*
Előállítottam néhány képet (alkotás) kizárólag a fotográfia tárgykörébe tartozó elemekből, ám ezeket önkényesen megkevertem, összefüggésbe hoztam néhányukat egymással (alkotói szabadság), és most egy kiállítás keretében megmutatom az arra járóknak (exhibicionista agresszió). Amíg az agyunkban korlátlan lehetőség van a tárolónkban összegyűjtött képeket társítani, mi több, történeteket is előállíthatunk valóságos és elképzelt elemekből (fikció), elmondhatjuk, leírhatjuk vagy lefesthetjük őket, addig a fotográfiában korlátozva vagyunk profán okból: az összegyűjtött portfólióból dolgozhatunk.
A most kiállított huszonnyolc (kb.) kép között három olyan akad, amiben nincs semmilyen trükk, leszámítva a fenti eszmefuttatás szerintieket, ám azt nem árulom el a közönségnek, hogy melyik az a három. Ki lehet találni, de nem érdemes.
Budapest, 2016. május.
