A képek mellé – különleges múltidézésként – a művész korábbi nyilatkozataiból állítottunk össze egy csokorra valót. Talán nem tanulság nélkül való együtt újraolvasni a különféle interjúkban korábban elhangzott szavakat.
Keleti Éva
A vészkorszakról
Szerintem minden rettenetben van emberség, mert a borzalomban nem mindenki borzalmas. Ki tudja, mik motiválnak valakit, milyen bűnt vezekel le a jó cselekedettel.
(Életem felét a színházban töltöttem, Fotóművészet, 2005, Bacskai Sándor interjúja)
A kezdetekről
Az első időkben előfordult, hogy az apukámmal jártam a riportokra, mert nem bírtam a vakut egyedül felemelni, tizenhét kiló volt. Ő meg jött velem, és cipelte. Gyönyörű korszak volt. Ma, amikor a srácok követelik, hogy ez kell, az kell nekik, ilyen gép, olyan gép, eszembe jut, uramisten, egy Rolleiflex-szel csodát lehetett csinálni.
Hollenzer Bélával ültünk az Elektromos pályán, a világítótorony tetején. Nekem egyébként tériszonyom van, de a Béla kedvéért felmentem. Arra vártunk, hogy az Árpád-híd alatt jöjjön hajó, a hídon legyen forgalom, és a híd felett felhő. Két napig ültünk ott, amíg egy 9x12-es síkfilm felvételt tudtunk csinálni. Ilyen emberek mellett megtanultam a szakma iránti iszonyatos tiszteletet: mindent ennek kell alárendelni, ha akarsz valamit produkálni.
Hofi Géza
Hárman voltunk lányok, Molnár Edit, Bürger Trudi és én. Nekünk ahhoz, hogy befogadjanak és elismerjenek bennünket, kétszer annyit kellett produkálnunk, mint a férfiaknak. Egyébként meg a kollégák között „fiúsítva” voltunk, én ugyan akkor már férjnél voltam, de azt nem lehetett mondani, hogy ezért valamit nem csinálok meg. Ez a szakma reggeltől reggelig tartott. Ha kellett, éjszaka is mentünk..
(A Fotográfia nőnemben című kötetből, 2002, Szarka Klára interjúja)
A színház világáról
A színészek borzasztó nehéz figurák, megalázzák az embert. Például Bástival is voltak kellemetlen konfliktusaim. Operált orra volt, és kijelentette, hogy őt csak alulról lehet fotózni. Én meg tiltakoztam, hogy már ne haragudjon, de az meg torzít. Elértem, hogy azt a képet is megcsinálhassam róla, amit én akarok. Elmentem hozzá, megmutattam neki az én képemet is, na, és akkor azt mondta, hát az sem rossz, amit maga kitalált. Attól fogva a tenyeremből evett.
(A Fotográfia nőnemben című kötetből, 2002, Szarka Klára interjúja)
Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán
A színházi fotó megújításáról
Megkértem a rendezőket, engedjék meg, hogy az igazi próba közben dolgozhassak. Azt felelték, jó, de csak ha nem zavarom a próbát, és a hagyományos képeket is meg kell csinálnom. Jó, feleltem, csak ne a rendező úr mondja meg, hogy mit kell fényképezni, hanem én majd felírom a végszavakat, és amikor azokat mondják el a színészek, akkor fogok fényképezni. Ez azért fontos, mert mást gondol a rendező fontosnak, és más az a pillanat, ami fotográfikusan elmond egy előadást. Ehhez, persze, az is hozzátartozik, hogy akkor még csak alacsony érzékenységű filmek voltak. Később jöttek csak a kisfilmek, a jó optikák, a technika is átalakult, és változott. Abban nekem úttörő szerepem volt, hogy a színházi fotózás végül átalakult. Ezt azért tudtam keresztülvinni, mert nekem mindig az volt a módszerem, hogy úgy viselkedtem, lássák: én csak másodrendű vagyok, nem rólam szól dolog.
Kulka János
A legkisebb színházban, a legkisebb színésznek is megmutattam a munkámat. Ők is látták, hogy az előadás közben készült képeken talán torzabb az arcuk, de mennyivel több élet van az ilyen képekben, mennyivel kifejezőbbek, igazi érzelem van bennük. Hosszú-hosszú évek során vált ez a módszer elfogadottá, amihez az is kellett, hogy én mindig tiszteltem a színészt, és ott maradtam dolgozni végig az egész előadáson. Soha nem az történt, hogy megcsináltam öt képet, és kész, mentem haza. Úgy éreztem, hogy ennyivel tartozom nekik.
(A Fotográfia nőnemben című kötetből, 2002, Szarka Klára interjúja)
A Nemzeti Színházat szerettem a legjobban. Büszke vagyok arra, hogy fotografálhattam az utolsó nagy bölényeket, és részt vehettem a magyar színjátszás hetvenes évek beli arany korszakában. Úgy tudtam beépülni a színházi életbe, hogy egyúttal barátokat szereztem, ami elég nagy szó.
(Életem felét a színházban töltöttem, Fotóművészet, 2005, Bacskai Sándor interjúja)
Az Extázis című kép születéséről
Mindig azt mondtam, a fotós csak akkor képes csodára, ha a színpadon is csoda történik. És ezen a területen is sok múlik a szerencsén, a jelenlét vagy a technikai készenlét szerencséjén. Egy csomó szerencsés pillanatnak kellett összejönnie ahhoz, hogy például az Extázis című kép megszülethessen. A tűzoltó valamiért barátságtalan volt velem, nem tudtam a szokott helyemre állni, máshonnan kellett fényképeznem, de egyszerre érezni kezdtem, hogy valami varázslatos dolog történik a színpadon, ilyenkor a fotós egyszerre szárnyal azzal, amit lát. Higgye el, semmiféle tudatos komponálásról nem volt szó, egyszerűen szerencsés helyzetből, szerencsés pillanatban exponáltam.
(Életem felét a színházban töltöttem, Fotóművészet, 2005, Bacskai Sándor interjúja)
Alfonzo
Az Új Tükörről
Én addig sohasem dolgoztam hetilapnál. Kértem, hogy adjanak olyan oldalakat, amelyeket én szerkesztek. A képszerkesztő ne pusztán azt jelentse, hogy eldöntöm, melyik cikkhez melyik illusztráció a legjobb, hanem legyenek saját oldalaim. Így állapodtunk meg abban, hogy a színes oldalakat én szerkesztem. Azt közösen eldöntöttük, hogy milyen jellegűek legyenek ezek az oldalak: képriport, színészportré, országbemutató, ilyesmi, de hogy pontosan milyen anyag legyen ott, azt én dönthettem el. Így aztán rengeteg fiatalt hozhattam be a pályára, sok ember nálam kezdett külső munkatársként.
(A Fotográfia nőnemben című kötetből, 2002, Szarka Klára interjúja)
