Mikor 2017 legelején bejelentették, hogy a Leica névvel is ellátott Panasonic objektívek sora három zoommal bővül, az volt az érzésem, hogy imáim meghallgatásra találtak. Úgy tűnt, ez a három objektív tökéletesen lefedi majd a fotózás ill. a látószögtartományok csaknem egészét, és olyan sort ad, ami mellé némi túlzással maximum akkor kell bármilyen további optikát beszerezni, ha valami nagyon speciális témához vagy képi effektusra lenne szükség. Most, hogy már mind a 12-60-ast, mind a 8-18-ast, mind pedig cikkem tárgyát teszmisztteltem, kijelenthetem, hogy jól sejtettem. Csak egyetlen apróságban nem felelnek meg ezek az objektívek a legszebb álmaimnak: az árukban. Ez persze várható volt, és ha összehasonlítom, hogy más rendszerekben mibe kerülne egy ehhez fogható sor, akkor a három üveg jelenlegi, 1,2 milliós ára nem is olyan vészes. Ettől még ez a hármas csak a mesésen jómódúaknak ill. a profiknak lesz meg – de most koncentráljunk arra, hogy az 50-200-as miért éri meg azt a kb. 570 ezer forintot, amennyiért épp kapható.
Kézbe véve
Az objektív külseje a korábbi két PanaLeica zoom stílusát követi: masszívnak kinéző, letisztult és egyszerű kivitelű, csepp-, por- és fagyálló darab. Ránézésre is minőségi, mégsem hivalkodó. Méretét és súlyát tekintve (76 x 132 mm, 655g) persze a micro 4/3 rendszer méretesebb és nehezebb optikái közé tartozik (hát még 200mm-re kitekerve, rácsavart napellenzővel), de megintcsak a többi rendszerben kapható, hasonló képet és fényerőt nyújtó üvegeket kell felemlegetnem: azokhoz képest sokkal könnyebb és kisebb. Meg amúgy is, amit ad (kisfilmes értéken ekv. 100-400mm-es átfogást - a cikk végén látható egy látószög összehasonlító), ahhoz képest nem jelent akkora nyűgöt hordozni. Egy átlagos fotóstáskában is elfér.
Persze a testesebb gépvázakon mutat igazán jól (Olympus E-M1, Panasonic GH5, G9, G80, ilyesmik), de a GX9-hez kiadott, de a GX80-on is szuperül használható Panasonic DMW-HGR2 nevű markolat segítségével eme két kisebb, távmérős stílusú vázon is jól használható. A kisebb gépeket persze végképp orrnehézzé teszi, de ezzel azért a legtöbben ki tudunk egyezni. Inkább érdekes lehet, hogy megfelelő, strapabíró állványon használjuk, ami nem engedi lekonyulni a gépet, ha 200mm-re kitekerve használnánk. Mert az objektív omolás közben változtatja a méretét, nem is kicsivel, de még 200mm-en sem egy monstrum.
Az említett, csőszerű napellenző egy nyomógombnak köszönhetően mindkét állásában biztonságosan csatlakozik az objektívhez, viszont visszaforgatva olyan hosszú, hogy kissé nehézkessé teszi a zoomolást 50mm körül. A zoom gyűrűn kívül találunk egy finoman mozgó kézi élességállító gyűrűt is, továbbá AF/MF és stabilizátor kapcsolót.
Az obira 67mm-es szűrő megy fel, és kapunk mellé egy minőségi tokot is.
Merci ellenőrzi az élességet a képszéleken
Váz: Panasonic G80. Záridő: 1/200 s, blende: f/3,5, ISO: 400, fókusztávolság: 92mm
Élesség, fényerő, stabilizátor, egyebek
Ahogy két testvére, ez az objektív is f/2,8-as rekeszt tud, de sajnos csak úgy 52mm-ig. 179mm körül éri el az f/4-es rekeszt – vagyis a legnagyobb látószög és a legtelébb állás között egy fényérték különbség van. Önmagában egyik sem tűnik világbajnoknak, hiszen még a jóval olcsóbb Panasonic Lumix G Vario 45-200mm f/4-5.6 II esetében is csak egy-egy FÉ különbséget látunk az elérhető legtágabb rekesz terén. Ám a két objektív által nyújtott képminőség között ennél sokkal jelentősebb a különbség, nyilván a PanaLeica javára.
50mm-en tehát f/2,8-at kapunk, amivel már lehet szép portrékat készíteni, de az, akinek a portré a legfőbb területe, több olyan MFT üvegből is választhat, amely szebb háttérelmosást, még pengébb élességet ad. Nem mintha probléma lenne a PanaLeica élességével 50mm-en, hiszen teljesen nyitott blendén is szuper éles képet ad, egyszerűen csak nem kimondottan portréüveg. Viszont az 50mm elég sok másra is használható, amennyiben kellő távolságra tudunk kerülni a fotó témájától.
Még inkább tele állásban persze még jobban elmosódik a háttér, már ha elég távol van attól, amire/akire fókuszálunk. 100 és 150mm-en hasonló élességet ad az objektív, mint 50-en, sőt, 100mm körül talán még élesebb is. Középen legalábbis, mert ahogy közeledünk a tele véghez, úgy lágyulnak a képszélek. F/4 és 5,6 között kapjuk az élesség csúcsát, kivéve a 200mm-es állást, ahol 5,6 és 8 között. A legtelébb állásban persze itt is bekavarnak a fizika fránya törvényei, avagy érvényesül a telezoomok átka, miszerint a legszűkebb képkivágásnál a leglágyabb a képszél, és a középen elérhető legjobb élességhez is le kell rekeszelni valamennyit. Cikkem tárgya még így is messze élesebb képet ad, mint amit a rendszerben elérhető telezoomok zöme nyújt. Itt főleg tettenérhető, amit fentebb írtam, hogy nem pusztán 1FÉ a különbség közte és az olcsóbb telezoomok között.
Az objektív autófókusza gyors (telezoomhoz mérten különösen!) és hangtalan, a kézi élességállításnál max. abból volt problémám, ha sokáig kellett kitartanom a gépet, hogy sikerüljön belőni az élességet. Amint a Pana 45-200 II kapcsán már írtam, a teleobjektívek sok szempontból egészen máshogy működnek és más karakterű képet adnak, mint a nagylátószögű vagy normál optikák: minél inkább tele állásban vagyunk, annál keskenyebb lesz a mélységélesség sávja, és ez néha kihívás elé állítja a fotóst. Ilyenkor jön különösen jól a gyors és megbízható AF.
A Dual IS2-vel felszerelt, újabb Panasonic vázakra tekerve 6,5 fényértéknyit is meg tud fogni az objektív és a fényképező összekapcsolódó stabilizálása, de önmagában is elég becsületes stabival bír az 50-200-as. Aki már próbált egyenesben tartani egy csutkára kitekert, megtermett telezoomot, az tudja, hogy ez milyen óriási segítség lehet.
A Parlament a Citadelláról nézve, 200mm-en
Váz: Panasonic G80. Záridő: 1/320 s, blende: f/8, ISO: 200, fókusztávolság: 200mm
Használati tapasztalatok
A Leica 50-200-ast először a Citadellán majd a Balaton környékén teszteltem. Azért megéreztem a súlyát, mikor előbbire kellett felcaplatni, de a város fölött, a Szabadság szobornál fotózva úgy működött, mint egy szuper messzelátó. Aki szereti a fotóin megörökíteni a város ill. a táj részleteit, az kevés ehhez fogható optikát fog találni.
Madarakat-vadakat is lehet vele lőni, bár a 200mm még nem visz annyira közel, hogy a gyanakvóbb állatok ne vegyenek észre, avagy hogy kitöltsék a képmező nagyobbik részét. (A Máté Bencéhez hasonló álcázó képességekkel rendelkező természetfotósok nyilván külön kategóriába tartoznak, most az átlag fényképészről beszélek.)
Városon belül már bajosabb használni, amennyiben mondjuk streetfotóznánk. Egyrészt nem egy diszkrét darab ez az objektív, másrészt ahhoz, hogy egy utcai jelenet beleférjen, olyan messzire kell helyezkedni tőle, hogy jó eséllyel belelóg majd valami vagy valaki a képbe.
Sport vagy kulturális események, fellépések fotózására persze nagyon is jó, főleg, ha van elég fényünk (az f/2,8-4 éppenséggel fényerős, de nem annyira, hogy sötétedéskor vagy után is alacsonyan tarthassuk az ISO-t). Sportfotózásnál inkább a használt vázon, annak autófókusz rendszerén múlhat a siker, és a micro 4/3-os vázak közül csak a legdrágábbak igazán erősek követő fókuszban. Itt érdemes megemlékeznünk a régi szép időkről, amikor még nem volt autófókusz, meg élkiemelés meg hasonlók sem, voltak viszont (máig alkalmazható) fotós trükkök, amikkel zseniális pillanatokat kaptak el a fotósok, de ez egy másik történet, aminek tessenek utánaolvasni.
Az objektív közelpontja 75 cm, ami főleg 200mm-en enged közel menni a témához. Nem makró ugyan, de azért elég szépen ki lehet vele emelni apróbb részleteket is. Ennél a látószögnél, ha nagyon közel van a téma, persze oda kell figyelni a rekeszelésre, hogy minden, aminek élesnek kell lennie, éles legyen, s ez persze azzal jár, hogy kevesebb fény éri majd a gép érzékelőjét. Meglehet, ahogy éjjeli baglyot, úgy éjjeli virágokat sem ezzel az objektívvel kell fotózni – máskülönben amire egy telezoom jó lehet, arra ez az obi szuperjó.
Muskátli 400mm-en
Váz: Panasonic G80. Záridő: 1/100 s, blende: f/11, ISO: 200, fókusztávolság: 400mm
Telekonverterek
Az év elején megjelent Panasonic Leica DG Elmarit 200mm f/2,8 Power O.I.S. objektív mellé egy 1,4x-ező és egy 2x-ező telekonvertert is kiadott a Panasonic (előbbi az obi mellé jár, utóbbit külön kell megvenni). Mindkettő használható az 50-200-assal is. A DMW-TC14 nevű 1,4-szeres nagyítást adót most nem volt alkalmam kipróbálni, de a DMW-TC20-at igen. Előbbi egy, utóbbi két fényértéket vesz le a kezdő f-értékből.
A duplázó 34 mm hosszú és 160 grammot nyom, és további 180 ezer forintot kell érte kirántani a zsebünkből. Ezt a szintén csepp- és porálló plusz üvegcsét az objektív és a váz közé tekerve tehát 100-400-as (ekv. 200-800mm-es!) optikát kapunk, mely 100mm-en f/5,6-os, 400-on f/8-as legtágabb rekeszt nyújt. Pont a Panasonicnak van egy ugyanilyen átfogású telezoomja, a jelenleg 520 ezer Ft körüli áron elérhető Lumix Leica Vario-Elmar 100-400mm f/4.0-6.3, melyet még nem teszteltünk, de volt már a kezemben, és jóval nagyobb és súlyosabb az 50-200-asnál. A fényértéke ugye némileg jobb, mint amit a telekonverterezett 50-200-as tud, és egyébként is úgy sejtem, hogy a maga átfogásában élesebb képet ad. Ugyanis a telekonverter nem csak fényerő-, de élességvesztéssel is jár.
Ez különösen a tele végen érződött, ahol alapból is kissé gyengébben teljesít az összes telezoom. Itt már nem csak képszéli, de képközepi lágyulást is tapasztaltam, bár közeli témáknál kevésbé. Hanem ha valami igazán messze lévőt fotóztam, teszem azt a Citadelláról a Parlamentet, vagy Balatonszabadiból a siófoki óriáskereket, akkor a 400mm-en lőtt képek minősége inkább idézte a kompakt fényképezővel ill. mobillal készült fotókat. Ennek két számottevő oka is van. Az egyik, hogy akármennyire közelítsen is az objektív a témára, igazából csak felnagyítja a látvány egy apróbb részletét. Magától értetődően nem visz ténylegesen közelebb a témához, így aztán a távoli fakókék hegyek fakókékek maradnak akármekkorára nagyítva is, és a Parlamentből sem verődik vissza több fény a szenzorra. A másik, hogy a nagy távolság nagyobb köztes térrel jár, amiben jobban érvényesül a pára, köd, eső, szmog, bármi egyéb légköri jelenség képminőséget rontó hatása. Ha tehát messzelátóként szeretnénk használni az objektívet és a konvertert, akkor el kell fogadnunk azt a kompromisszumot, hogy a legtelébb állásban képeink inkább idézik majd a kompakt fényképezők képminőségét – vagy kivárni egy szeles napot, amikor a misztrál vagy más, erős légmozgás elfújja a légszennyeződést. Nekem ez a Duna ill. a Balaton közelében pont nem jött össze. Viszont más teleobjektívvel is ezt tapasztaltam, és azért ez a képminőség képernyőre és kisebb nyomatra még így is jó.
A Parlament a Citadelláról nézve, 400mm-en
Váz: Panasonic G80. Záridő: 1/320 s, blende: f/11, ISO: 400, fókusztávolság: 400mm
Kipróbáltam azért, hogy mi történik, ha kikapcsolom a stabilizátort, hátha az lágyítja a képet. A reciprok szabálynak megfelelően ekkor 1/800-adnál rövidebb záridőre volt szükség a bemozdulásmentes képhez, ahhoz meg jó sok fény kell, ami a gyönyörű nyári reggelen és délutánon rendelkezésemre is állt – ám a fotó nem lett élesebb. Ellenben a lerekeszelés segített (ahogy konverter nélkül is jót tesz az élességnek, ha 200mm-en nem a legtágabb rekeszt használjuk). Már f/11-en sokat javult a kép, de a párát és a távolság okozta fényveszteséget ez sem győzi le. Örömmel jelentem viszont, hogy közeli téma esetén szó sincs ilyen drasztikus élesség-vesztésről. S ha távoli témáknál megelégszünk a kb. 100-300mm közötti zoomtartománnyal, akkor egészen becsületes minőségű képeket készíthetünk a messzeségről is.
Azt gondolom, aki sűrűn fotóz madarakat-vadakat, az jó eséllyel a telekonverteres verzióval is megtalálja majd a számítását, amennyiben van elég fénye, és az állat kitölti a képmező jókora részét. Ha viszont a táj az ő nézőpontjából nézve messze lévő részleteit szeretné kiemelni, akkor jó eséllyel a PanaLeica 100-400-assal jár jobban.
Az 1,4-szerező telekonverter kapcsán még annyit, hogy bár a Panasonic-féle nem járt nálam, viszont az Olympus-féle MC-14-est kipróbáltam az Olympus M.Zuiko Digital ED 40-150mm f/2.8 Pro tesztemben, és annál alig volt észlelhető minőségromlás. Feltételezem, a Panasonicé is így működik. Azzal ugye 70-280mm-es (ekv. 140-560mm) lesz az 50-200-as.
Felmerülhet a kérdés: vajon ezek a telekonverterek (s főleg a kétszerező, amiből nincs Olympus megfelelő) használhatók-e az Olympus két, konverterezhető objektívjével, vagyis az említett 40-150 Pro-val, ill. az Olympus M.Zuiko Digital ED 300mm f/4 IS Pro-val. Magam ezt nem tudtam kipróbálni, és a hivatalos oldalak szerint nem, ám több fórumon is olvastam, hogy némi kompromisszummal de. Ezen, számomra vadidegen, és nicknév mögé bújó emberek szerint az EXIF adatok nem lesznek helyesek (marad az eredeti, szorzó nélküli mm érték), némi lassulás is előfordul – viszont az nem akármi, hogy a 300-asból így lenne egy f/8-as fényértékű, 600mm-es (ekv. 1200mm), brutális messzelátó… Aki teheti és meri, próbálja ki.
Balatonkörnyéki mezei nyúl, 100%-os (eredeti képméretű) kivágás
Váz: Panasonic G80. Záridő: 1/2500 s, blende: f/4, ISO: 200, fókusztávolság: 200mm
Összehasonlítás
Aki micro 4/3 rendszerben telezoommal akar fotózni, annak bőven van miből válogatni. Megpróbálom rövidre fogni:
• Panasonic X 35-100mm f/2.8 II Power OIS – ha nincs szükségünk a 200mm-re, arra, hogy olyan irdatlan messzire lásson az objektív, de néha azért jól jönne egy tele, ami relatíve fényerős is, plusz egész könnyű és kicsi, bírja a zordabb időjárást is, és anyagilag belefér, akkor ez az objektív kb. tökéletes.
• Panasonic 35-100mm f/4-5.6 ASPH Mega OIS – ez a gyakran kitben is kapható, relatíve olcsó apróság meglepően jó képet ad ahhoz képest, hogy milyen kicsi, de ez sem lát olyan nagyon messzire.
• Olympus 40-150mm f/2.8 Pro – a PanaLeica 50-200-as talán egyetlen igazi riválisa telezoom vonalon, hiszen csaknem mindent tud, amit emez. Igaz, nem lát annyira messzire, cserébe fixen 2,8-as a fényértéke. Némileg nagyobb és nehezebb, enyhén olcsóbb, és összességében talán egy picit élesebb is. Itt a legfőbb döntő szempont az, hogy mire van szükségünk inkább: arra a plusz 50 mm-re vagy arra a plusz egy fényértékre (150mm-en a PanaLeica f/3,9-et tud, de azt azért nevezzük egy egésznek). Mindkettő zseniális objektív, de az áruk miatt csak azok tudják magukat rábeszélni, akik fotózásból élnek – a milliárdosoknak nyilván nincs szükségük rábeszélésre.
• Olympus 40-150mm f/4.0-5.6 R – egy szintén kicsi, könnyű, olcsóbb, mégis becsületes képet adó telezoom, mely némileg több cserkész-készséget és napfényt igényel, mint amelyik 200mm-t is tud. Kitben is kapható.
• Panasonic 45-150mm f/4-5.6 OIS – ld. eggyel fentebb.
• Panasonic PZ 45-175mm f/4-5.6 Power-OIS X – ez egy cseppet speciális üveg, köszönhetően a fokozatmentes motoros zoomnak, ami olyannyira máshogy működik a "rendes" zoomokhoz képest, hogy egyesek idegesítőnek találják – mások meg imádják. Ez is a könnyebb és pénztárcakímélőbb üvegek közé tartozik, és kategóriájában talán a legélesebb.
• Panasonic 45-200mm f/4-5.6 II Power-OIS – ez egy cseppet nagyobb optika, melyhez szintén nem szükséges kirabolni a sarki bankot. Megvannak a korlátai, de értő kézben és elég fénynél ezzel is lehet szuper képeket lőni (ez persze szinte minden objektívre igaz).
• Olympus 75-300mm f/4.8-6.7 II: ha struccnál számottevően kisebb madarat akarunk fotózni, akkor jó eséllyel szükségünk van a 300mm-re. Magam még nem próbáltam ezt az optikát, de úgy hírlik, a tele végen nem túl izmos, ezzel együtt ez sem egy rossz opció, amennyiben nincs politikusi fizetésünk, és nem bánjuk, ha némileg termetesebb üveget kell cipelnünk a vadonban.
• Panasonic 100-300mm f/4-5.6 II Power-OIS – szintén méretesebb darab, kis szerencsével 200 ezer alatti áron, II-es verziója a Dual IS2 stabilizátorral van felszerelve, és némileg fényerősebb az Oly 75-300-nál. A PanaLeica 50-200-nak ez sem versenytársa élességben, de azért megbízható darab.
• Panasonic Leica 100-400mm f/4-6.3 Power-OIS – fentebb már említettem ezt a monstrumot, melynél csak két objektív nehezebb és nagyobb az MFT rendszerben. A Leica szót nem dísznek tették rá, de az ára és kezelése miatt főleg profiknak, gyakorlott fotósoknak lehet hű társa.
Van aztán négy, nagylátótól teléig tartó szuperzoom is a rendszerben, melyekbe szintén bele lehet kötni, ha akarunk, de elég sokan esküsznek rájuk is, és ha nem is mennek 200mm-ig, azért ide kívánkoznak az összehasonlításba:
Olympus ED 12-100mm f/4 IS PRO, Panasonic 14-140mm f/3.5-5.6 Power-OIS, Tamron 14-150mm f/3.5-5.8 Di III, Olympus 14-150mm f/4.0-5.6 II.
Általánosságban kijelenthető, hogy minél kisebb a zoom átfogása egy objektívnek, annál inkább számíthatunk rá, hogy tele végen is értékelhető képet ad, ezzel együtt én mély megelégedéssel használom ezek közül a Pansaonicot, korlátai ismeretében.
Végül még két fix nagytelét is megemlítenék, melyekből hiányzik ugyan a zoomok flexibilitása, tehát megkövetelik az emberbe beépített duopod (köznyelvi nevén a lábunk) használatát, de cserébe verik élességben és fényerőben cikkem tárgyát: Panasonic Leica 200mm f/2.8 Power-OIS és Olympus 300mm f/4 IS Pro. Viszont az áruk is magasabb: előbbiért kb. 935 ezret, utóbbiért kb. 800 ezret kell fizetnünk (de előbbi dobozában ott lapul a Panasonic DMW-TC14 nevű, 1,4x-ező telekonverter is, mely külön kb. 160 ezerbe fáj).
Siófoki naplemente
Váz: Panasonic G80. Záridő: 1/800 s, blende: f/8, ISO: 200, fókusztávolság: 200mm
Összegzés
A Leica 50-200-as gyakorlatilag mindenben hozta a remélt/elvárt szintet. A négyszeres zoom átfogás rendkívül jól használhatóvá teszi számtalan helyzetben, a 200mm-es legnagyobb tele állás pedig egyenest a messzelátók riválisává teszi az objektívet. Szinte minden állásban éles képet kapunk, mely csak a legszűkebb képkivágáson lágyabb (ahogy arra számítani lehetett, hiszen ez a legtöbb telezoomot sújtja), de még ott is élesebb, mint a rendszerben elérhető telezoom obik túlnyomó része a legvégén.
Az objektív kívül-belül rendkívüli minőséget képvisel, ezt persze az ára is tükrözi, de ilyen zoom átfogást és fényerőt a többi rendszerben jellemzően jóval drágábban és nagyobb méretben lehet csak kapni.
Számos telezoom objektív elérhető micro 4/3-os bajonettre, a Leica 50-200-ast szerintem annak érdemes megvennie, akinek szüksége van egy, az átlagnál fényerősebb telére, mely a zoomolás nyújtotta rugalmasságot is megadja, és olyan éles képeket készít, hogy a nyomtatott sajtóban vagy nagyobb nyomatban is fel lehessen használni. A természet szerelmeseinek tökéletes választás, de akik a várost járva olyan zugokat kutatnak, melyeket csak úgy, az utcán járva nem könnyű megközelíteni és lefényképezni, azok sem fognak csalódni, ahogy sport- és eseményfotózáshoz is jól alkalmazható.
Pontszám: 4,8 pont
Pro:
- Remek zoom átfogás
- Csaknem minden állásban éles képet ad
- Az átlagnál fényerősebb, és bírja az időjárás viszontagságait
Kontra:
- Nagyobb, nehezebb és drágább, mint a rendszer számos objektívje (de mindre jó oka van)
Flickr albumunk számos tesztfotóval
Technikai adatok:
Panasonic Leica DG Vario-Elmarit 50-200mm f/2.8-4.0 ASPH Power OIS
Gyújtótávolság: 50 - 200 mm (4x zoom)
Objektív felépítése: 21 lencsetag 15 csoportban (Két aszférikus, két ultra-alacsony szórású (UED), két extra-alacsony szórású (ED), egy ultra-nagy törési mutatójú (UHR) lencsetaggal, nano bevonattal.)
Lamellák száma: 9
Legnagyobb blende: nagy látószög: f/2,8 tele: f/4
Legkisebb blende: f/22
Legkisebb tárgytávolság: 75 cm
Nagyítás: 0,5x
Stabilizátor: igen
Szűrőmenet: 67 mm
Méret: 76 x 132 mm
Tömeg: 655 g
(-)
