Címlap » Hírek » Napi hírek » Teszt: Panasonic Lumix LX100II – a csúcs csúcskompakt

Teszt: Panasonic Lumix LX100II – a csúcs csúcskompakt

Uzseka Norbert | 2018. Október 19., Péntek 07:00

A Panasonic egyik legsikeresebb csúcskompaktja volt az LX100, és sokan várták a frissített, II-es verziót. Kipróbáltuk, mire képes a kis masina – és kiderült, hogy tudása fordított arányban áll a méretével.

Szerző: Uzseka Norbert

Sajátos kategória a fényképezőgépek világában a csúcskompaktoké. Mivel szenzorméretben, képminőségben és szolgáltatások terén sokkal többet nyújtanak, mint az olcsó kis kompaktok vagy a mobiltelefonok, még a profik is szívesen használják őket. Ugyanakkor áruk általában olyan magas, hogy könnyen elijesztheti az egyszeri laikust, aki szeretne jobb minőségű képeket csinálni, mint amire a kompakt gépek vagy az okostelók apró érzékelője képes. A haladó fotósok legfőbb ellenérve pedig az szokott lenni, hogy ezekben a gépekben nem cserélhető az objektív. Így aztán nem biztos, hogy pont ezek a gépek fogják átcsábítani a mobilfotósokat a komolyabb gépek területére. Viszont a legtöbbjük annyi mindent tud, hogy sokaknak nincs is szükségük más gépre, objektívre.

Újdonságok az elődmodellhez képest

A Panasonic 2014 szeptemberében adta ki az LX100-at, és nyomban hatalmas sikert aratott vele, mert úgy balanszírozott a különféle szolgáltatások és elvárások között, hogy viszonylag kevés kompromisszummal nagyon sok mindenre használható, szuper gépet alkotott. Már önmagában azzal felülmúlta az 1”-es szenzorral szerelt gépeket, hogy micro 4/3-os méretű érzékelőlapkát szereltek bele. Találni ugyan ennél nagyobb (APS-C és fullframe) érzékelővel szerelt csúcskompaktot is, de azok zöme fix gyújtótávolságú, tehát nem zoom objektívvel van szerelve, és sokuk jóval drágább is. Akad az LX100 közel 3x-os zoomjánál nagyobb átfogást biztosító csúcskompakt is (pl. épp a Panasonic TZ100/200-asa), de ott meg a szenzor kisebb.

Videós képességekben csak a Sony RX100 szériája közelíti meg a Panát, de a 4K fotós és videós lehetőségek akkoriban még egyik pályatársban sem voltak meg.

Az sem mellékes, hogy az LX100 kisfilmes értéken 24-75mm-es zoom objektívje f/1,7-es rekeszről indul a legtágabb látószögnél, és tele állásban is f/2,8-at tud. Sokak szemében nagy előny az elektronikus kereső is, ami főleg erős fényben nagy segítség, amikor a hátsó kijelzőn nehéz kivenni, mit is lát a gép.

Ami kritika érte az első LX100-at, az főleg amiatt volt, hogy a képernyője nem volt sem érintésérzékeny, sem forgatható. A Panasonic mérnökei csak részben hallgattak a visszajelzésekre, mikor megalkották a II-es verziót…

Lássuk a különbségeket:

• A képernyő érintésérzékeny (ám se ki nem hajtható, se el nem forgatható), és nagyobb felbontású (1240K)

• A GX9 szenzora és processzora került a II-es verzióba, ami itt 17 megapixeles felbontást nyújt (az elődmodellé 13MP-s volt)

• USB-ről is tölthető (de a dobozban megtalálható fali csatlakozóval sem lehet gépen kívül tölteni az akkut)

• Belekerült az utóbbi négy év számos Panasonic fejlesztése (pl. 4K-s utólagos fókusz és fókuszhalmozás, sorozat kompozíció)

• Új L.Monokróm D mód és több fázisú szemcsés hatás a retro képi hatásokért

• Alacsony energiaigényű Bluetooth kapcsolat az okoseszközökkel (viszont nincs NFC)

• Akár 30 perces záridő

• Némileg átszerkesztett, de így is keskeny, helytakarékos markolat

Kézbe véve

Az LX100 a klasszikus távolságmérős/Leica designt követi. Az első verzióból volt ezüst változat is, a II-esből egyelőre nem látok ilyet, de feketében is csodaszép kis masina. Megdöbbentően kicsi és könnyű, ezért főleg nagyobb kezűeknek javaslom, hogy használják a géphez kapott pántot, vagy szerezzenek be külön csuklópántot. Még a Panasonic hasonló külsejű, de cserélhető objektíves, ám kategóriáján belül kicsinek számító GX sorozatának gépei is nagyobbnak s főleg nehezebbnek tűnnek mellette. Az LX100 II simán elfér egy nagyobb zsebben, legalábbis kikapcsolva, amikor az objektív visszahúzódik. Bekapcsolt állapotban előrébb jön, de 75mm-re zoomolva sem lesz tőle óriás. Azért érdemes elővigyázatosan használni, a tubus nem tűnik valami masszívnak, s persze időjárásálló bevonat sincs a gépen. Csúcskompaktokon nem igen szokott lenni, attól csak nagyobbak-nehezebbek lennének, s ezzel pont az egyik lényegi tulajdonságuk veszne oda.

Frankfurti könyvbusz

Záridő: 1/400 mp, rekesz: f/4, ISO: 200, fókusztávolság: 11,70mm (ekv. 26mm)

Felépítés, kezelés

A Fujifilm számos gépéhez hasonlóan az LX100II-n is külön tárcsa vagy gyűrű van a beállítások jó részéhez. A rekeszt az objektíven lehet állítani, alatta, a vázhoz közelebb van egy keskeny, de jól használható kézi élességállító gyűrű is (melyet be lehet állítani más funkciókra, így zoomlásra is), s végül egy kapcsoló, melynek autófókusz, makró és kézi élességállítás állása is van. Ez utóbbi annyira kicsi és olyan közel van a gép testéhez, hogy nem könnyű fényképezés közben állítani, de azért nem is lehetetlen. Az ilyesmit ki kell tapasztalni, meg kell szokni, és aztán már könnyen megy.

A gép tetején kapott helyet a záridőválasztó tárcsa, mellette az exponáló gomb, ami körül találjuk a zoom gyűrűt. Ezt az elektromos zoomot nekem újra meg kellett szoknom, cserélhető obis gépeken ugye jobbára az objektíven tekeri az ember a zoomot, és az bizony gyorsabban működik, mint ez a megoldás, de ez sem ördögtől való azért. Jobb szélen találjuk az expo-kompenzáció tárcsát, mely 1/3 fényértékenként +/-3 FÉ-ig állítható (de a menükből +/-5 FÉ is elérhető). Fölül van egy vakupapucs a géphez kapott, bársonyos kis zacskóban tárolható, külön kis vakuhoz. Ez elég apró, oda kell rá figyelni, hogy el ne veszítsük, de amilyen kicsi, olyan jól használható. A 7-es kulcsszámú apróság nyilván nem fog bevilágítani egy egész stadiont, de erős háttérfénynél derítéshez vagy esti képeknél jó szolgálatot tehet, a papucsba pedig rendszervakut is helyezhetünk.

Mind a rekesz, mind a záridő tárcsáján találunk A, vagyis Automata állást, ezekkel léphetünk M, mint manuális, A, mint rekeszelőválasztó ill. S, mint záridő előválasztó módba. A záridőt a tárcsán egész fényértékenként állíthatjuk 1/4000 másodperctől 1 másodpercig, de a megfelelő menüből lehet kisebb lépésekben is.

Hátul, a 3”-es képernyőn kívül megtaláljuk a szokásos, négyirányú gombokat (ISO, fehéregyensúly, fókuszterület beállítása, egyszeri/sorozat/panoráma fotózás kiválasztása), melyek átprogramozhatók kedvünkre, s további, összesen 5 programozható, fizikai funkciógombot rejt a gép – s még ugyanennyit találunk az érintőképernyőn. Ja, és van egy iA gombocska a tetején, ami az intelligens automata módot jelenti. Ez nem csak a kezdőknek jön jól: ha azonnal el kell csípnünk egy pillanatot, és nincs idő állítgatni, akkor is jó szolgálatot tehet. Nyilván a gépi automatika sem fog minden körülmények között jó képet készíteni, de van már annyira fejlett a technológia, hogy nagyon sok esetben életmentő lehet.

Az apró, ám így is elég szép képet adó elektronikus kereső a bal fölső sarokban található, és szemérzékelővel rendelkezik (vagyis ha valami nagyon közel kerül hozzá, átvált a monitor élőképéről a keresőre). A keresőn át komponálva is használhatjuk fókuszpont választásra a képernyőt. Emellett a különféle menükben való navigáláshoz, képek lapozásához, kicsinyítéséhez-nagyításához, miegyebekhez is használható az érintő funkció.

Fényerő, érzékenység, fehéregyensúly

Az ekv. 24-75mm-es zoomtartomány lényegében egy standard zoom objektívet jelent. Sokan vagyunk úgy, hogy a fotózásaink nagy részében ilyet használunk, ám ilyen fényerős standard zoom vagy nincs, vagy nagyon drága. Még akkor is, ha az LX100II esetében a mágikus f/1,7 rekesz csupán a legtágabb látószögnél van meg, ekv. 25mm-en már f/1,8, 27mm-en pedig f/1,9. Az f/2,8-at pedig már ekv. 52mm körül eléri – de még az a rekesz is több fényt ereszt be, mint a piacon elérhető zoom objektívek nagy része tenné hasonló állásban.

A fényérték persze nem minden, az is számít, mennyire éles a kép. A fizika törvényeinek megfelelően f/1,7-en és ekv. 24mm-en tapasztalni némi lágyulást a képszéleken, de általánosságban bármely zoom állásban és rekesznél éles, szép képet nyújt az LX100II.

Persze nem minden ISO értéken. Az érzékenység emelésével járó zajosodás nagyban múlik a szenzor méretén, ezen a területen a micro 4/3-os lapkának van némi hátránya, de az LX100II 1600-as ISO-ig nem produkál igazán szemet bántó zajt. Még a 3200-6400 tartomány is megteszi webre, ahol nem nagyban jelenik meg az adott kép. Afölött (és 25.600-ig tekerhető az érzékenység) már tényleg csak akkor érdemes használni, ha annyira kevés a fény, hogy semmi más megoldás nincs a kép elkészítésére, esetleg ha fekete-fehérben fotózunk, és nagyon régies hatást szeretnénk.

A fehéregyensúly beállítási lehetőségei között a szokásosak között találunk egy AWB Cool nevűt is, ami némileg hűvösebb árnyalatot ad a képnek, mint az amúgy remekül működő, és a különféle fényviszonyok zömében megbízhatóan használható autómata fehéregyensúly (AWB).

Szent Bertalan-dóm, Frankfurt

Záridő: 1/25 mp, rekesz: f/1,7, ISO: 800, fókusztávolság: 10,90mm (ekv. 24mm)

Egyéb tulajdonságok és szolgáltatások

A gépen 22 különféle képi effektet lehet használni, melyek mellett kedvünkre állíthatjuk az expozíciós háromszög értékeit, meg amit csak jólesik. A Panasonic különféle monokróm módjait régóta nagyon szeretem, különösen, hogy beállíthatom úgy a gépet, hogy fekete-fehérben fotózok jpg-ben, de a RAW file menti az összes színt.

Apropó, a RAW file-okat gépen belül is lehet szerkeszteni. Nem olyan mélységben, mint mondjuk Lightroommal, de azért így is el lehet babrálni a fotóinkkal.

A sorozatlövés sebessége 11fps, amit csak jpg-ben fotózva egészen sokáig bír a gép. Ha RAW-t is lövünk mellé, akkor úgy 30-35 kép után lelassul kb. 7 fotó per másodpercre. Ha ez sem elég, akkor érdemes átkapcsolni 4K fotózásra, ami ugyan némileg levág a fotókból, és kisfilmes értéken 30-94mm-essé teszi az objektívet, de cserébe másodpercenként 30 db, 8 megapixeles (A/4-es nyomathoz is még bőven jó) jpg fotót tudunk vele lőni. Szintén 4K-ban működik az utólagos fókusz, vagy a GX9-ben megismert, mókás képeket eredményező 4K sorozat kompozíció.

Van persze timelapse és léptetett animáció is, és a videós lehetőségek és a felvételek minősége is hozza a Panasonictól megszokott, magas szintet. A mikrofon bemenet azért hiányozni fog sok videósnak.

Nem úgy az optikai stabilizátor, melynek terén a Panasonic az utóbbi években az egyik piacvezetővé vált. Nincs hivatalos adatom arról, hogy az LX100II-be épített stabi hány fényértéket fog meg pontosan, de úgy tapasztaltam, hogy, témától és zoomállástól is függően, 3-4 FÉ-t biztosan, néha talán többet is. Ennek hasznosságát különösen kevesebb fényben fotózásnál tapasztalja meg az ember.

Vadlúd a frankfurti Palmengartenben

Záridő: 1/320 mp, rekesz: f/2,8, ISO: 200, fókusztávolság: 34mm (ekv. 75mm)

Színek

A Panasonicot sokan bírálják, hogy túl laposak a színei. Bár ez erősen szubjektív, hisz mindenki máshogy látja a világot, a Pana mérnökei hallgattak a kritikákra, és a Standard nevű Fotóstílust egy kicsit élénkebbre vették. Nem annyira, mint mondjuk ami a Sonyra jellemző, de szabad szemmel is észrevehető a változás.

Mindazonáltal sosem értettem ezeket a kritikákat, hiszen ha nem fogok is kézbe egy adott fényképezőt, az összes rendszerben megtalálni a különféle fotóstílusokat, tehát feltételezhetem, hogy néhány gombnyomással úgy állíthatom a Panasonic masináit is, ahogy nekem tetszik. S lőn: régesrég ott van pl. a Vivid, azaz Élénk Fotóstílus, amely alighanem kielégíti azok igényét, akik azt szeretik, ha a színek kiugróan élénkek. Ugyanakkor az én szemem mindig is jobbára valóságosnak látta a Panasonic Standard Fotóstílusának színeit, szóval ha ezek a színek laposak, akkor nem a Panának kell panaszt benyújtani, hanem a valóságnak…

Makró és tele

Az objektív oldalán található kapcsolóval válthatunk makró módba, ami nem ad ugyan 1:1-es leképezést, de lehetővé teszi, hogy 3 cm-ről fókuszáljunk a témára. Ezt csak a legnagyobb látószögön, ekv. 24mm-en engedi, de ezt kombinálva az f/1,7-es fényerővel, egy ilyen pici masinától elképesztő háttérelmosást és álomszerű képeket kaphatunk. A nagylátószög miatt persze oda kell figyelni a komponálásra, hogy fölösleges elem ne lógjon a képbe.

Nem makró állásban félméter a legközelebbi pont, ahol fókuszálni tud a gép. Ez nagylátószögnél nem annyira fényes, ám tele állásban már több mint becsületes, és az f/2,8-as legtágabb rekesszel, s ha alanyunk mögött messzebb van a háttér, szuper portrékat is tudunk lőni, szép háttérelmosással. Viszont madarakat fotózni, vagy olyan sportot, ahol a sportolók néhány méternél messzebb vannak tőlünk, ez a kis telének számító 75mm már kevés lesz. Koncerten is kipróbáltam, mert ez a 75mm körüli látószög pont jó szokott lenni, ha az első sorokból vagy fotósárokból fotózok. Az f/2,8-as fényerő amolyan határeset. Egy ragyogóan megvilágított rendezvényen még jó, de sötétebb kis klubokban már túlságosan fel kell hozzá húzni az ISO-t, hogy elkerüljük a bemozdulást. Úgyhogy koncert/rendezvény fotózáshoz csak korlátozottan használható a gép teleállásban.

Makró

Záridő: 1/250 mp, rekesz: f/1,7, ISO: 400, fókusztávolság: 10,90mm (ekv. 24mm)

Képarányok

Az LX100II-be multi aspect szenzor került, ami annyit tesz, hogy többféle oldalarányú képet készíthetünk vele, s ezek leghosszabb oldala nem egyezik. Emiatt van, hogy az LX100 nem használja ki a teljes micro 4/3 méretet, cserébe viszont, ha a 4:3-nál elnyújtottabb 3:2-es vagy 16:9-es arányra állítjuk az objektíven lévő kapcsolót, akkor a képkocka hosszabbik oldalán több pixelt kapunk – igaz, a rövidebb oldalon kevesebbet. Sajnos az 1:1 képarány csak a 4:3-osból vágja ki a középső négyzetet, pedig itt ki lehetett volna használni a meglévő többlet pixeleket.

A legnagyobb elérhető pixelméretek tehát:

4:3: 4736×3552 pixel

3:2: 4928×3288 pixel

16:9: 5152×2904 pixel

1:1: 3552×3552 pixel

Mint látható, ha a témánk (pl. egy tájkép vagy egy magasabb épület) szélesebb látószögbe férne csak bele, akkor a 3:2-es és 16:9-es oldalaránnyal fotózva több fog férni a képbe, vagyis tágabb látószöget kapunk a képkocka hosszabbik oldala mentén.

Mi több, a menükből elérhető, különféle fotósorozatok egyike, az automatikus oldalarány sorozat nevű, egyetlen expozícióból mindegyik képarányú képet elmenti.

A Flickr albumunkban a kőoroszlános képek ábrázolják a különféle képarányokat.

Beatrice a mendei Katlanban

Záridő: 1/160 mp, rekesz: f/2,8, ISO: 800, fókusztávolság: 34mm (ekv. 75mm)

A fix képernyő

Hogy ma már egy gyártó sem engedheti meg magának, hogy ne szerelje fel érintőképernyővel a gépeit, az nem képezheti vita tárgyát. A Föld azon részén, ahol tömegek számára elérhető a csúcstechnológia, a potenciális fényképező vásárlók zömének mindennapos alapélménye az érintőképernyős eszközök használata – nem is értem, hogy annyi gyártó miért várt olyan sokáig ezzel. Lehet azon vitázni, hogy egy jó fotó elkészítéséhez szükség van-e rá, de itt nem ez a fő szempont, hanem hogy ha egy érintőképernyőhöz szokott embernek a kezébe adunk egy fényképezőt, akkor utálni fogja, ha hiába babrálja az ujjaival a képernyőt.

Az, hogy a hátsó képernyő forgatható legyen, már kevésbé alapvető elvárás.

Az LX100II sajtótájékoztatóján megkérdeztem a Panasonic szakemberét erről, és azt mondta, hogy azért döntöttek a fix képernyő mellett, mert attól nehezebb és nagyobb lett volna a gép. Ez érthető és védhető álláspont, elég csak vetni egy pillantást a gép hátuljára – a kereső kijjebb lógna, a test vastagabb lenne, és az egyik pláne az LX100-ban épp az, hogy akár egy nagyobb zsebben is elfér.

Mégis úgy érzem, öngól volt kihagyni ezt. Hiába, hogy nem elengedhetetlen, nagyon sok olyan fotós téma és alkalom van, amikor jól jönne. Különösen fog hiányozni azoknak, akik streetfotóznak (mely elfoglaltsághoz különben tökéletes lenne ez az apró, alig észrevehető masina), videós blogot készítenek, vagy szívesen fotózzák a talajszinti növényzetet. Utóbbi esetben a régi jó DSLR módszer marad csak, ha el szeretnénk találni az élességet: leguggolni, letérdelni, lehasalni. Vagy fogni a kamerát, feltenni egy alacsony állású tripodra, összekötni egy okostelefonnal, és arról indítani az exponálást.

De jól jött volna a legalább elforgatható képernyő koncertfotózáshoz is, amikor a tömegből vagy magas színpadot kell fényképezni. És még sorolhatnám.

Persze az sem utolsó megoldás, ha kiismerjük annyira a gépünket, hogy akár a képernyő vagy kereső látványa nélkül is érezzük, hogy mi fér épp bele a képbe, ha így vagy amúgy tartjuk. Ez nyilván inkább nagylátószögnél kitapasztalható, tele állásban már tényleg sok éves tapasztalatot igényelhet, ám egy valamirevaló fotós amúgy is kívül-belül ismeri a gépét, az expozíciós értékeket is szinte ösztönösen, oda sem nézve állítja be, hogy csak a pillanat megragadására kelljen koncentrálnia. Aki nem szánja rá erre az időt, az megérdemli, hogy lustának neveztessék.

Frankfurti városkép

Záridő: 1/4000 mp, rekesz: f/4, ISO: 400, fókusztávolság: 13,60mm (ekv. 30mm)

Ár és összehasonlítás

Az LX100II-ért 310 ezer forintot kell fizetni.

Ez olyan összeg, amely elriaszthatja azokat, akik a mobiltelefonjuknál jobb minőségben szeretnének fotózni. Amit a gép tud, az alapján az utolsó forintig megéri ezt az árat, de ezt elsősorban a tapasztaltabb fotósok tudják értékelni és kihasználni is. Tehát a fanatikus amatőrök és a minőségi, mindenhova könnyen hordozható plusz gépre vágyó profik számára lesz leginkább vonzó ez a kis masina.

Bár versenytársa jó sok akad, én úgy érzem, a beletett szolgáltatások és az elérhető képminőség, s minden egyéb tulajdonság tekintetében a csúcskompaktok kategóriájának egyik (ha nem A) legjobbja az LX100II. Ez persze szubjektív megítélés kérdése is, nézzük hát meg néhány konkurrensét.

Kezdve nyomban az elődmodellel, amely némi túlzással csak két lényegi ponton tér el a II-estől: nem érintésérzékeny a képernyője és 13 megapixeles a felbontása (bár ez valódi különbséget a legtöbb vásárlónak nem fog jelenteni, tekintve, hogy nagyon kevesen készítenek nagy méretű nyomatokat a képeikből). De mivel a szenzora ugyanakkora, a 4K fotós lehetőségek zöme szintén benne van, és amúgy is ugyanazt tudja, kb. 175 ezer forintért, vagyis majdnem fele annyiért, így nem lebecsülendő alternatíva.

A Panasonic TZ100 és TZ200 nevű modelljeiben kisebb, 1”-es az érzékelő, de előbbit 170, utóbbit 235 ezerért megvehetjük. Bár egyik sem olyan fényerős, a képernyőjük is fix, viszont előbbiben 10x-es, utóbbiban 15x-ös zoom van.

A Sony szintén 1”-es érzékelővel szerelt RX100 sorozatának két legutóbbi tagja is erős kihívó: az V-ösben hasonló fényerehű és átfogású zoom obi található, és 270-300 ezer Ft-os áron elérhető. A VI-osban ekv. 24-200 mm-es zoom obi van, igaz, fényerőben már gyengébb: f/2,8 – 4,5. Ezért 430 ezret kell fizetni.

A Canon és a Fuji is gyárt csúcskompaktokat, APS-C-s szenzorral, de aki menőzni szeret, az az LX100II-vel közel megegyező áron megveheti a 2014-ben kiadott, az első LX100-assal szinte mindenben megegyező Leica D-Lux Typ 109-et.

Másrészt ott vannak a kisebb méretű cserélhető objektíves gépek, pl. az LX100II-nél csak némileg nagyobb és nehezebb Panasonic GX80 és GX9 (bár a súly az objektíven is múlik, és úgy azért jelentős lehet az eltérés). Előbbit a 12-32-es kis zoom obival 160 ezerért megkapjuk újonnan, de kapható a 14-140-es, igen megbízható, 10x-es zoomot nyújtó objektívvel is, amiért manapság 255 ezret kell adományozni, vagy a 12-32 mellett a szintén apró és szintén meglepően remek képet adó 35-100-ös üveget is tartalmazó kitben, aminek 233 ezer forint az ára. Persze, egyik objektív sem hasonlítható össze az LX100-ba szerelt, zseniális Leica DC Vario-Summilux optikával, ám ha eltekintünk a fényerőbeli különbségektől, már nincs olyan orbitális nagy különbség. Különösen a 12-32-es olyan éles, hogy borotválkozni lehet vele, de amellé vehetünk egy fényerős és olcsó fixet is, mint amilyen a Panasonic Lumix G 25mm f/1.7, amit 50 ezerért hajítanak az ember után, vagy a portézáshoz szuper és szintén kicsi Panasonic Lumix G 42.5mm f/1.7, ami kis szerencsével már 110 ezerért is fellelhető. Vagy ha mondjuk, madarat szeretnénk fotózni, amire az LX100II legtelébb állása túl rövid, akkor vehetünk 120-ért egy Panasonic Lumix G Vario 45-200mm F/4-5.6 II Power OIS nevű üveget, ami ugyan nem tartozik a legélesebb optikák közé, de azért bőven megéri az árát. Válasszuk bármelyik megoldást, jó eséllyel alatta maradunk az LX100II árának (a GX9 drágább ennél, a 12-32-es alapkit kerül 260-ba, de persze egy s másban jobb is az a gép, mint a GX80).

Ezek a GX gépek nyilván némileg több helyet foglalnak, nem férnek be egy nagyobb zsebbe sem (jó, talán a 12-32-vel de), és az objektívek cserélgetése is zsibbasztó tud lenni. Viszont nem áll fenn az a veszély, hogy ha bármelyik alkatrész véglegesen elromlik, akkor odavan a gép és az optika is. És az, hogy cserélhetők az obik, hatalmas szabadságot adhat (s egyúttal sokunk számára a drogfüggőséghez hasonló, anyagilag is lehúzó fanatizmust).

Frankfurt L.Monokróm D-ben

Záridő: 1/2000 mp, rekesz: f/4, ISO: 400, fókusztávolság: 34mm (ekv. 75mm)

Viszont az LX100II-nek önmagában az objektívje olyan, amihez csak hasonlót találni a micro 4/3 rendszerben, ilyen fényerős standard zoomra hiába is várnánk, megfizethetetlen és ormótlan nagy és nehéz lenne. A kb. 290 ezer forintért elérhető, tehát egymagában is közel LX100II árú, Panasonic Lumix G X VARIO 12-35mm F/2.8 II ASPH H-HSA12035E nevű objektív közel ugyanazt a zoom átfogást (ekv. 24-70mm) adja, de a teljes zoom tartományban „csak” f/2,8-as rekeszt. Ez rendszeren belül nagyon szuper, de az LX100II ekv. 29mm-ig legalább egy FÉ-vel „gyorsabb”. Igaz, némileg kisebb szenzoron. A Pana 12-35 legtágabb állásában is hosszabb, és alig 90 grammal könnyebb, mint az LX100II, viszont időjárásálló (szintén szigetelt vázon), és megfelelő Panasonic vázakra csavarva akár 5 fényértéket is megfog a beleépített Dual IS2 stabilizátor.

Az LX100II itthoni ára egyébként többé-kevésbé megegyezik az európai árakkal, tehát nem mondhatjuk, hogy már megint az átkozott magyar ÁFA és vám miatt ilyen (relatíve) magas ez az összeg. Viszont külföldi teszteket, fórumokat olvasgatva úgy látom, a miénknél összehasonlíthatatlanul módosabb országokban élők is túlzásnak tartják ezt az összeget. Meglehet, érdemes várni az év végén menetrendszerűen érkező akciókat, és idővel amúgy is biztosan mérséklődik majd ez az ár, de a lényeg az, hogy aki most rászánja ezt az összeget, az sem fog csalódni.

Összegzés

Az LX100II egy elképesztően kicsi és könnyű fényképezőgép, melybe még elképesztőbb tudást pakoltak. A csúcskompaktok piacán és a cserélhető objektíves, ám kisebb méretű gépek között is vannak remek riválisai, ám szerintem a képminőség és szolgáltatások olyan mágikus keverékét adja, mely közel tökéletessé teszi annak, ami.

A Leica DC Vario-Summilux objektív zoom átfogása ugyan csupán 3,1x-es, ami az őrült zoom versenyben résztvevő, elképesztő, 20-40-60x-os vagy még „messzebb látó” kompakt-szenzoros gépek felől nézve igen szerény, ám a micro 4/3-os szenzor és a fényerős optika által alkotott kép minősége messze felülmúlja ezekét. És ez a standard zoom tartomány a legtöbb fotós feladatra tökéletesen elegendő. Fotózzunk bár a városban, családi vagy baráti összejöveteleken, netán gyönyörű látványt nyújtó tájakon, a gyors autófókuszú LX100II-vel mindent meg tudunk majd örökíteni. A gép makró állásában 3 cm-ről tud fókuszálni, ami a virágok és apró élőlények szerelmeseinek jelent nagy előnyt (még ha nem is adja az igazi, 1:1-es makró leképezést). Viszont a teleállás rövid lehet. Portrézáshoz még pont jó, nagyon is, ám madarat, egyes sportokat ill. rendezvényeken fotózni, szóval ahol a kép alanyához nem tudunk igazán közel menni, bajos ezzel a géppel. Ott az ekv. 75mm már kevés lesz, de ahol nincs szükség nagy tele objektívre, az LX100II jól helyt áll. Ideértve a gyengébb fényben való fotózást is, köszönhetően a főleg nagylátószögű állásban fényerős optikának.

Profiknak sétálós gépnek, amikor nem akarnak nagy cuccot magukkal cipelni, és lelkes amatőröknek, akik már jól ismerik a fotózás tanulható, technikai oldalát, eszményi társ lehet ez a gép. Elvileg azoknak is, akik szeretnének a kompakt gépük vagy mobiltelefonjuk nyújtotta képminőségnél számottevően jobbat elérni, ám őket könnyebben elriaszthatja az LX100II ára, mely a gép tudását figyelembe véve egyébként indokolt.

Ami hátránya lehet még néhány fotós szemében az LX100II-nek, az a kihajtható (vagy elforgatható) képernyő hiánya, mely főleg a streetfotósoknak fog hiányozni. Hogy önmagában ez túl nagy ár-e, azt ki-ki maga döntse el – én a bő egy hét alatt, míg teszteltem ezt a kis cukit, arra jutottam, hogy az engem érdeklő témák zömét ezzel az egy géppel is vígan meg tudnám lőni. Koncerteken és távoli témáknál nem lenne elég, de rögeszmés pixel-kukkolónak kell lenni ahhoz, vagy nagyon nagyban kell kinyomtatni a képet, hogy a nagyobb érzékelővel szerelt gépekhez mért hátrányai igazán megmutatkozzanak. Képernyőn vagy kisebb, max. A/3-as nyomatban nincs akkora különbség a képminőségben, és nagyon nem mindegy, hogy egy zsebrevágható, 392 grammos géppel érjük ezt el, vagy egy méretben, súlyban (és akár árban) is ennek többszörösével bíró, komolynak számító masinával.