Őszentsége, a Dalai Láma nyomában

Fotó Magazin | 2012. Március 24., Szombat 14:00

A nemrégiben Magyarországon járt Dalai Láma fotósa volt, akit - ezt megelőzően  - dokumentumfilmes stábjával heteken és hónapokon át kísért a világ számos részére, hogy képet alkossanak egy olyan emberről, akinek a tanításaira a világnak most nagyon nagy szüksége van.

Mesélnél arról elsőként, hogyan keveredtél a buddhizmus közelébe?

Természetesen tanulmányaim során. Ateistának mondanám magam, de ennek ellenére- vagy épp emiatt- érdekelnek a vallások, s ha mindenképpen választani kellene, akkor a buddhizmus, persze nem egészében, hiszen ez nem csak egy vallás, hanem sajátos ismeretelmélet, filozófia, etika és életmodell is, az emberi önazonossághoz és üdvösséghez vezető út birtokbavételének sajátos technikája, az önmagát szellemi értelemben felülmúlni képes ember alkotása, az ember intellektuális képessége a lét titkainak elsajátítására. Mindezekből inkább a filozófiája és gondolkodástechnikája érdekel, de nem lettem buddhista. Ez az út esetemben inkább egy emberről, vagyis a dalai lámáról szólt, egy Nobel-békedíjas vezetőről, aki 50 éve nem léphetett szülőföldjére, de folyamatosan harcol fegyverek nélkül, erőszak nélkül, hittel, reménnyel és az emberiségbe vetett megingathatatlan bizalommal. Őszentségével pedig Ízing Róbert és Janzsó Viktor rendezők útján kerültem kapcsolatba, akik már készítettek egy filmet a tibetiekről, s én csatlakoztam a folytatáshoz.

Amikor eldőlt, hogy utaztok, hogyan készültél fel mint fotós? Kellett-e egyáltalán készülni?

Igazából csak a felszerelésen aggódtam, 3 éve még nem voltak nagy fényerejű objektívjeim és az első két helyszínen Prágában és Lausanne-ban a dalai láma tanításain vettem részt, sportcsarnokok, sötét folyosók, öltözők között ingáztam, és felkísérhettem őszentségét a színpadra is, de az ő közelében nem lehet vakuzni. Ezért a kollégáktól kértem optikákat, cserébe odaadtam azokat, amiket én használok, mondták is, amikor megjöttem, hogy nem tudják, hogy tudok ezekkel nap mint nap dolgozni.

Alkalmazkodni a helyi adottságokhoz azonnal kell, voltak-e olyan szituációk, amiben a tapasztalatodra nagy szükség volt?

Nagyon nagy előny volt, hogy alapvetően fotóriporter vagyok. A legtöbb helyen gyorsan kellett dolgozni, rossz fényviszonyok között, a színpadon figyelni a dalai lámára, a testőrökre, merre indulnak, közben képet készíteni, sodródni az árral, vagy éppen észrevétlennek maradni. Sok esetben tényleg csak egy-két másodperc volt arra, hogy megemeljem a gépet, komponáljak, tekerjem a vezérlőtárcsákat és elkészítsem a képet. Mondjuk sok eseményből, szinte semmit sem láttam, hiszen ha látom, hogy mi történik, akkor nincs meg a kép. A tükör lent van, nem exponáltál. Meg kell csinálni a jó képet, függetlenül a körülményektől, akkor is, ha rosszul vagy. Ez utóbbi Indiában következett be, Leh városában volt az első helyszín, ami majdnem 4000 méter magasan fekszik. Idő hiányában repülővel mentünk fel, tehát tengerszint közeléből egy óra alatt ebben a magasságban voltunk. Ez engem eléggé megviselt. Kevés az oxigén, fojtogat a porral keveredő benzinfüst. A napon meleg van, árnyékban hideg. Nem tudsz aludni, állandó levertség, fejfájás, de ilyen körülmények között is meg kell tudni csinálni a képet. S mivel itthon is nagyjából ezt csinálom nap mint nap, így egyszerűbb dolgom volt.

Az utazás során készült képek után nem zárult le a Dalai Lámával való kapcsolatod. Amikor Magyarországra érkezett, te voltál a hivatalos fotósa. Amikor ezt a megbízatást megkaptad, kaptál mellé instrukciókat is?

Persze! Például, hogy öltönyben kell lennem... (nevet) Ennyi. Prága és Lausanne után már nagyjából tudtam, hogy miként kell viselkedni, dolgozni, meddig „mehetek el”. Úgy gondoltam hazai pályán még könnyebb lesz. Persze nem így lett. Mozoghattam a színpad mellett és mögött a lezárt területeken a láma „öltözőjében”, ebédlőjében, de például a színpadra nem mehettem fel, pedig Svájcban ott lehettem vele a színpadon. Prágában, pedig a stábtagokkal még magán meghallgatáson is voltunk a szállodai szobájában. Budapesten valamiért nagyobb volt a szigor, még irányomban is.

Beszéljünk egy kicsit a technikáról! Mennyiben van hatással rád a technika? Másképpen fotózol-e különböző gépekkel? Pl. készítesz -e kompakt gépekkel fotókat?

Hatással is van rám a technika meg nem is. Ennek persze pénzügyi okai is vannak. Mindig kipróbálom az újdonságokat, elolvasom a teszteket, képben vagyok. Szeretem az újat, de valahogy kötődöm a régi tárgyakhoz, és a fényképezőgépemhez főleg. Az első profi gépem egy Nikon D1H volt, később már mindenki lecserélte, én még mindig azzal dolgoztam. 2,77 megapixel. Imádtam.  A mostani gépem sem mai darab, de annyi mindent láttunk már együtt, hogy ha le is cserélném, akkor is megtartanám. Na jó, nem mondom, hogy nem örülnék egy D3-nak és pár jó objektívnek, de ez van. Azt azért már évek óta lehet látni, hogy ha valaki tud fényképezni, akkor mindegy, hogy egy 3 éves vázzal dolgozik, vagy a legújabbal. Nincsenek óriási különbségek, inkább csak kényelmi- és sokszor felesleges- funkciók, amelyekkel az „amatőrök” eldicsekedhetnek, hogy „az enyém ilyet is tud”. Inkább az objektívekre helyezném a hangsúlyt.

Lencsetagok, élességállítás, rajzolat, fényerő. Kompakt gépem nincs, de még a D1H előtt kellett dolgoznom ilyen géppel. Nem volt egyszerű. Főleg sporteseményen. Általában fényképezőgép mindig van nálam, vagy telefon. Néha filmessel is fotózom.

Akkor essünk neki a felsorolásnak? Minden érdekel, amivel dolgozol!

Jelenleg egy Nikon D300-at használok portrémarkolattal. Egy Nikkor 17-55 f/2.8 és egy 80-200 f/2.8- as objektívet. Van a táskámban egy ezer éves 70-300 és egy SB-900-as vaku. Van egy működőképes Zenit-E és használom is, ez volt a család első fényképezőgépe. Van még egy Pajtás, egy Útitárs, több Agfa, Kodak, Voigtländer, egészen az 1930-as évekig visszamenőleg, és pár orosz gyártmányú gép. Ezek legtöbbje működik, bár itt vidéken nem nagyon lehet filmet kapni hozzájuk, de a fényérzékeny papír is megteszi.

A fotóról és a komponálásról sokan sokfélét mondanak. Törekszel-e arra, hogy stílusod legyen, illetve mennyire lehet egy riportfotós felismerhető stílusjegyekből?

Törekszem, bár nagyon nehéz, sok helyütt még mindig konzervatívabb szerkesztési elvek érvényesülnek. Mindenhol meg kell tanulni, hogy ha ennek a cégnek dolgozol, akkor így kell fotózni, ha annak, akkor pedig úgy, tudni kell, mi az elvárás. Ez nálam is így van. Vagy ha egy fotós elmegy egy eseményre, talál egy jó nézőpontot, akkor a többiek látják és ők is megcsinálják. Szerintem nem arról van szó, hogy a legkedvezőbb nézőpontot találjuk meg, hanem arról, hogy a lehető legtöbb nézőpontot lássuk. Majd válasszunk. Azt, amelyikről meg vagyunk győződve, hogy jó, hogy így akarjuk láttatni a témát, és egy kicsit mi is benne vagyunk. Emellett előfordul sokszor, hogy csinálok egy jó képet, de az olvasó nem is látja, olyan kis méretben jelenik meg. A komponálás más tészta. Ez egy külön cikksorozatot érne. Ma Magyarországon a fotózáshoz mindenki „ért”. A legtöbben elolvasnak egy könyvet, és szentírásnak veszik. A kompozíciós szabályok folyamatos alkalmazása szükségszerűen elnyomja az egyénben rejlő kreativitást, óvatosan kell bánni ezzel. Természetesen meg kell tanulni mindent, és folyamatosan fejlődni kell, figyelni az új trendeket, de tudni kell, mikor kell elővenni a tanultakat, és mikor lehet sutba vágni a kép érdekében. Nem csak akkor jó egy fotó, ha megfelel a nagykönyvben leírtaknak. Itt viszont visszatértünk az első mondathoz, hogy hiába lenne jó és egyéni a kép, a szerkesztőnek nem ez kell.

A képeidet nézve, akár a Dalai Láma sorozatodra gondolva, úgy érzem a kép nálad akkor készül el, amikor exponálsz. Milyen utómunkákat szoktál végezni, mert gondolom, azért belenyúlsz a képekbe.

Így van, a kép akkor készül el, amikor lenyomod a gombot. Az a jó, ha utána már nem kell vele csinálni semmit, még vágni sem kell.  A fotóriporteri munka többek között erre is megtanít. Az ilyen és ehhez hasonló munkák során nem szoktam megbindzsizni a képeket. És a mindennapokban sem. A dalai láma sorozat- mondjuk Indiában hihetetlen színek és fények voltak- képeinek 90%-a így készült. A maradékon is csak kis módosítás van, némelyiket átraktam fekete-fehérbe, egy kis plusz megengedett kontraszt vagy fényerőnövelés, no és természetesen az érzékelő tisztítása utólag. Természetesen műtermi munka után legtöbbször van retus, ki milyen mértékben kéri. Vagy, ha kifejezetten és bevallottan olyan képet szeretnék, amiben inkább az utómunka az érdekes, nem az alap fotó. Szeretem és használom is a Photoshopot, de csak mértékkel. Sokan mostanában lefotóznak bármit, össze-vissza módosítják, mert a téma semmit nem ér, szép színes lesz, de ennyi. 

Mennyire hatott rád ez a munka akár emberileg, akár szakmailag?

Hálás és egyben nehéz feladat volt, de talán az emberi oldala a lényeg, és ez kihatással volt a szakmai részre is. Nem hiszek a hókusz-pókuszokban, de a Dalai Lámával többször is találkozni és kezet fogni óriási élmény. Érezhetően sugárzik belőle a nyugalom, a bölcsesség, a jóindulat és még sorolhatnám. A színfalak mögött is ugyanúgy viselkedik, mint amiről a színpadon beszél, tanít. Mondhatnám vizet prédikál és vizet is iszik. Megdöbbentő emberi sorsokat láttam, különleges emberekkel találkoztam és remélem, hogy mindez együtt átszivárog a fotókon, és aki látja, kicsit átcsúszik abba a világba, ahol én voltam, amikor lenyomtam a gombot.  

Goldsmann Tamás