Murvai Ervin: Afrika

Fotó Magazin | 2022. Február 16., Szerda 11:00

Egyszer megkérdeztem egy galéria igazgatóját, hogy a matematikus pályáját hogyan módosította ilyen kardinálisan? Azt mondta, hogy ő ezzel soha nem foglalkozott, mindig azt csinálta, ami jött.

Amikor ismerősök hívtak először Dél-Afrikába így éreztem én is magam. Soha nem kerestem a lehetőségét, soha nem gondoltam, hogy nekem egyszer oda kell mennem, de mentem, mert hívtak. Az egy másik kérdés, hogy miért megy vissza újra az ember… Széchenyi Zsigmond mondása jut eszembe:  „aki egyszer belekóstol Afrikába, az visszavágyik élete végéig”.

Amint igent mondtam, egyből rám nehezedett a megfelelni vágyás. Akik hívtak, a vadászati élményért mentek, azaz számukra fontos eseményeket, trófeákat kellett rögzíteni, plusz egy rövid kis filmet kellett készítenem. Mielőtt sokan megütköznének, el kell mondanom, hogy ez nem igazi vadászat, ezeket az állatokat a húsuk miatt tenyésztik. Azaz a farmer megveszi az állomány alapját képező egyedeket, majd szaporítja és kilöveti őket. Így a vadásztatásért és a hús eladásán keresztül is pénzhez tud jutni. Nálunk más szabályozások vannak, ilyen fel sem merülhet nálunk.

A készülődésem dilemmája érthetőbb, ha bevallom, az efajta fotózás nem az én műfajom. De barátok, ismerősök kérték, hogy kísérjem el őket, szóval helyt kellett állnom. Ezen kívül minden nagyobb útnál felmerül a felszerelés kérdése.  Lyukkamerát nyilván nem vihetek, pedig az közelebb állna hozzám, mint egy riporter gép nagy optikával. Ugyanakkor 100 éves utazó fakamerám van, de profi digitális felszerelésem nincs. Elkezdtem nézni, mások mit használnak, és mi az, ami nekem megengedhető. Végül a Nikon DSLR-emet vittem különböző zoomokkal, de szinte mindig a 80-200mm-est használtam. Ami kicsit kevésnek bizonyult, ezért a következő alkalomra egy nagyobb átfogásút vittem magammal. Másodgépnek egy Leica optikás Panasonic bridge gép volt nálam, aminek az a jó tulajdonsága, hogy 2.8 fix fényerővel 25-600 mm optikaizoommal rendelkezik, amit egy 1,54x Raynox telekonverterrel kicsit még növelni is lehet. Az a tele tartomány, ami így elérhető, már egész kellemes, viszont a kép minősége gyenge, de ez nem az optika hibája. Mivel mozgófilmet is szerettek volna, ezért egy gimbal is bekerült a táskába, plusz akció kamera és ez már elég is volt kézipoggyásznak.

            Első alkalommal, 14 órás repülőút után megérkeztünk Johannesburgba, ahol vártak ránk, majd belföldi repülőjáraton folytattuk az utunkat még másfél órán keresztül. Amikor Port Elisabet repterén landoltunk, majdnem felsóhajtottam, hogy végre megérkeztünk, de akkor közölték, hogy még vár ránk egy 2 órás buszos utazás, de ez utóbbi egy tartályautó kigyulladása miatt több mint 3 órásra sikerült. Mondanom sem kell, hogy milyen állapotban érkeztünk meg a szállásra. Azt az estémet inkább nem mesélem el, elég ha azt mondom, hogy annyira rosszul voltam, hogy külön szobát kaptam. Az első napokban próbáltam megszokni a környezetet, figyelni a helyi vadászokat, farmerokat, akik fehérek voltak. Az állatok feldolgozásában, felderítésben a farmon dolgozó feketék voltak segítségünkre. Hihetetlen éles látással és helyismerettel rendelkeznek. Két farmon voltunk, az egyik egy kopárabb, szegényebb terület, míg a másik kicsit gazdagabb, legelős terület volt.

A második alkalommal észak felé mentünk, több napot a Kruger Nemzeti park szomszédságában lévő táborhelyünkön töltöttünk. Ez az utazás valamivel rövidebb volt, és Johannesburgból indulva, gyönyörű hegyvidéken keresztül, mandarinültetvények mellett haladva, autóval értük el a táborhelyünket, ami 4 óra utazást jelentett, változó útviszonyok között, nem egyszer óriási kátyúkkal, néhol aszfalthiánnyal tarkított úton. Az igazi egzotikum az volt, amikor egy elhagyott farmon laktunk, ahová a fehér tulajdonosok már évek óta nem jártak, viszont a fekete ’gondnokokra’ bízták a működtetését. Ez igazán csemege volt a számunkra, mert egy régen nagyon mozgalmas életet élő család berendezett vadászbirtokába csöppentünk. Minden fal tele volt családi emlékekkel és természetesen vadásztrófeákkal. Maradandó élmény, amikor minden lefekvésnél, a zebrabőrről lelép az ember és közben beveri a fejét egy zebra trófeába.

            A második utazás 2021. júniusában volt. A pandémia miatt kicsit tartottunk az egésztől, de szerencsére akkor már megkaptuk a második oltásunkat és mindenhol figyeltek a biztonságunkra. A teljes utazás alatt maszkban voltunk, és mindenhol kaptunk kézfertőtlenítőket, illetve maszkokat. A farmokon, mivel elszigetelt területeken voltunk, semmi nem indokolta a maszk használatát. A vízben lévő krokodil és az éjszaka üvöltő oroszlán, vagy a kerítésen besurranó hiéna jelenléte aggasztóbb volt. Ez utóbbi többször is megmutatta magát. Volt olyan este, amikor a hivatásos vadász ment be először lámpával, puskával, majd miután biztosított volt a területet, csak akkor szállhattunk ki az autóból. A helyieknek ez teljesen hétköznapi, bennünk azért megpendít egy aggódó húrt a lelkünkben. Konkrétan a helyi fekete vezetőnk nevetett, amikor meglátta a felsepert udvaron a hiénák lábnyomát. Szóval a veszély mindig ott van a levegőben, de az vagy az élmény részévé válik, vagy igyekszünk elfelejteni.

            A növényzet többnyire sűrű, szúrós akácia, amivel nagyon kellett vigyázni mind a földön, mind az autón. Nem egyszer ruhánk, bőrünk látta kárát egy-egy figyelmetlenségnek. Az esti és nappali hőmérsékletkülönbség akár 20 fok is volt. Mivel korán sötétedett, ezért szinte minden nap sütögetéssel, beszélgetéssel teltek a délutánjaink. Este megint ’terepre’ mentünk. Ilyenkor a fotós mit tehet? Autóból, lámpa fényében nem éppen ideális a képkészítés. Próbáltam megtalálni a csillagos égen a dél keresztjét. Ez nekem egy olyan erőt, élményt adott minden egyes este, hogy hihetetlen, hisz a kedvenc csillagképem és nagyon vágytam már arra, hogy a saját szememmel lássam. Emlékszem első alkalommal, amikor megpillantottam, berohantam a szállásunkra és kiabálva mondtam a többieknek, hogy azonnal jöjjenek ki és nézzék meg. Sok legenda fűződik hozzá, nagyon érdekes dolgokat társítanak hozzá, akár a kolonizálást, vagy éppen a feltámadás keresztjeként említik.

            A legemlékezetesebb fotózásom az volt, amikor hárman kiültünk egy kis tó partjára egy fél napig, a fák közé. Ültél már mozdulatlanul 20 percig „zsiráfszemet nézve”? Én igen, és kellemetlen volt, mert az állat nem mert inni a tó vízéből, érezte, hogy ott vagyunk a fák között és figyeljük. Aztán felcsapódott a fényképezőgép tükre, zárszerkezete, és a szemben lévő zsiráf még bizalmatlanabb lett, közben megmozdulni sem mertünk, mert próbáltuk tiszteletben tartani az állatot és környezetét. Amikor odébb állt, mindenki megmozdította kezét lábát, mert elgémberedett, és konstatáltuk, hogy egyetlen különösebben jó kép sem született, de egy fantasztikus élménnyel lettünk gazdagabbak. Hogy mögöttünk a babunok próbáltak közel kerülni hozzánk, miközben a barátunk egy fegyverrel az oldalán vigyázott ránk, az kit érdekel már!

Nagyon sok szóbeszédet hallani a dél-afrikai fehérekről. Akikkel találkoztam, nagyon kellemes benyomást tettek rám. Ha jellemezni szeretném, talán a puritán lenne a legjobb szó. Ugyanakkor barátságosak és tisztelettudók. Akár a városban élő családnál, vagy a farmerek otthonában voltunk, mindig volt kávé, szendvics és a szokásos billtong (szárított hús) bekészítve. Természetesnek vették, ha bejött valaki a házba, akkor az barát, egyen-igyon kedve szerint. A gasztronómiájuk egyszerű, de ami van, azt nagyon szívesen megosztják. Ha már étkezés, akkor felejthetetlen élmény, amikor egy steak housban vacsoráztunk és néztük a televízióban közvetített helyi amerikai focit. Ezt pont így kell elképzelni, feketékből álló csapat játszott a fehérekből álló csapattal. A vendéglátóipari egységben talán tízen lehettünk fehérek, minden felszolgáló fekete, illetve a vendégek is vagy ötvenen. Ehhez a ’békés’ együttéléshez azért az is hozzátartozik, hogy Pretoria kormányzati negyedén keresztülhaladva, a vendéglátónk lockolta az autó ajtókat, mert jelenleg az a környék veszélyes és erősen alvilági. Ezért főleg a környező országok bevándorlóit okolják, de egyértelmű, hogy ez csak egy részét képezi a problémáknak. Mindkét utazás alatt volt szerencsénk áramszünethez. A helyiek mindig mentegetőztek, kis figyelmességekkel próbálták feledtetni a kellemetlenséget.

Természetesen a barátaim, rokonaim közül többen aggódtak, míg kint voltam, és sokszor hallgatom, hogy „mi nem merünk” ilyen helyre menni. Egyedül vélhetően én sem mennék, de kint már ’barátok’ várnak, akik tudják, hol kell kiszállni az autóból vagy mikor kell ránk zárni az ajtóreteszt.

Hogy mikor megyek legközelebb és mit fogok fotózni? Olyan ez, mint a szerelem, ha beleestél nem tudod miért, csak újra és újra akarod érezni. Szóval, amint tudok, újra visszamegyek. Természetesen van tervem, hogy mit szeretnék fotózni és azt is tudom, hogy nem fogom teljesen megvalósítani, mert elsősorban nem fotózni megyek. Készülnek majd új képek is, de több élménnyel térek haza. Egyszer Baricz Kati mondta nekem, hogy a legboldogabb fotós az amatőr, mert szabadon alkothat. Igaz, hogy ’cameraman’-nak szólítanak a kinti ismerősök, de amatőr leszek a szó nemes értelmében. Leginkább szeretném megélni a természet közelségét, a szabadságot és nem utolsó sorban, akikhez megyünk szinte már családtagok, szóval újból meg kell látogatni őket.

Szerző: Murvai Ervin

www.murvaiervin.hu