...kicsit szögletesnek talál maga körül mindent. Egy Bonnban átélt esemény kapcsán elhatározza, hogy nem akar tovább maradni. Tervezi, hogy Amerikába megy, abba az országába, amit nyitott világnak, a lehetőségek hazájának képzel. Megismerkedik egy amerikai zenésszel, aki Kölnben zenél. Összebarátkoznak, később sokáig leveleznek, majd meghívást kap New Yorkba. Erika, mint jazz énekes, közben 1994-ben ösztöndíjjal felvételt nyer a Long Island University Jazz tanszakára, ahol két esztendő után kötelezően egy másik szakot is választania kell. Az egyetemen már minden betelt, csak a fotó szakon volt még pár hely.
Ezt választotta! Kényszerből! Nagy szerencséjére, kiváló professzor vezeti a tanszéket, valójában neki köszönheti, hogy megszereti a fotográfiát. Professzora, Stuart Fishelson nem csak fantasztikus fotóművész, hanem kiváló pedagógus is. Egyéni módszereivel olyan technikákat tanít, amiket a Long Island-i egyetemen mástól nem lehetett megtanulni. Ő vezeti be Erikát a különleges, alternatív technikák világába. Egyik fotója különösen megtetszik a mesternek és rábeszéli, hogy nevezze be egy nemzetközi egyetemi fotópályázatra. A képpel, -„Sophia hercegnő álma” - megnyeri a „kreatív nagydíjat”! A díjátadót Washingtonban tartják, ahova nem megy el, mivel rengeteget dolgozik és tanul. Később megbánja a dolgot, egyszerűen akkor nem érezte ennek az eseménynek a súlyát. A nyertes képet hatalmas méretben kinagyítják, és sokáig ezzel hirdetik az egyetem média tanszékét. Egy később felvételizett diáktársa megvallja, hogy ennek a képnek a hatására jött a Long Island Egyetemre fotózást tanulni. Első fényképezőgépét egy kisfilmes analóg Pentaxot, amely nélkülöz minden automatikát, saját professzora választja, a gépet az óta is őrzi. Ma sem szereti igazán az automata fényképezőgépeket, és a digitális fotózásért sem lelkesedik különösebben. Valójában a manuális fotózást kedveli, szeret időt fordítani a komponálásra, tovább tekerni a filmet, és elidőzni az egész művelettel.
Az autofókusz hangja idegesíti. A fényképezést a hagyományos fekete-fehér képekkel kezdi, többnyire portrékat fényképez. Az arc érdekli! Persze fényképez azért mást is, de nem érzi benne az izgalmat. Portréfotós lesz. Közben a laborban folyamatosan kísérletezik, megpróbálja hasznosítani az egyetemen tanultakat. Képeit olykor teával színezi, de más eszközöket is kipróbál. Kipróbálja a mások által alkalmazott kék és szépia technológiát, amit ő manuálisan hoz létre. Márványlapra készített fotóiból ma is őriz néhányat. Az egyetem végtelen lehetőséget kínál a kísérletezésre, szinte mindent kipróbál, és mindenben talál valami izgalmasat, amivel a fotózásban szerzett ismereteit bővítheti. Sikerének köszönhetően, több kiállításon is bemutatják képeit, és a New York-i galériák is érdeklődnek utána. Társaival segítik és kiegészítik egymást, amit távolról sem nevezne rivalizálásnak.
Szívesen emlékszik vissza a „Hey Girls” című kiállításra, amit négy lány részvételével szerveztek. Valamennyien különböző kultúrákból érkeztek.
A svéd, spanyol, afrikai, amerikai és magyar-roma összeállítású multikultúrális szupercsapat óriási sikert aratott munkáival az egyetemen. Végül önálló kiállításai, mint az elején a „Sophia hercegnő” álma, és később a „Me myself and I” azok, melyek kizárólag a saját képeiből bemutatott anyagra épültek. Ez utóbbi a New York-i Long Island Salena Galériában volt látható. De említést érdemel az „Images from the Performing Arts” kiállítás is, ami a nemzetközi művészeket bemutató Common Ground Community kiállítótermében került megrendezésre, később pedig a Time Squares Galériában talált otthonra. Diaporámát is készít. A „Szerelmes nők dejavu –je” című anyag, fotókat, interjúkat mutat be zenei kísérettel. Egyszer talán itthon is bemutatják. 2002-ben kezdte el fotózni a „Roma ikonok” című anyagot, amit művész pályafutása leggazdagabb és egyik legizgalmasabb anyagának tart. Közülük néhányat a K.A.S.H galéria támogatott és mutatott be ez év júliusában, majd négy darabot a 2009. évi első Roma Filmfesztivál Uránia mozibeli megnyitóján a nagyközönség is megcsodálhatott.
