Pontosabban, a gimnáziumi évek alatt még nemigazán tudtam, hogy mihez kezdjek majd magammal az életben.. Esztergomban érettségiztem. A fotózás izgatott, bár sok mindent még nem tudtam róla, ezért jelentkeztem a Práter utcába ahova fel is vettek, de párhuzamosan felvételt nyertem egy gazdasági főiskolára is, amiből az következett, hogy gazdasági pályára léptem. A gimnáziumi évek alatt már fényképeztem a Zenith-el, készítettem képeket a helyi árvízről például, de őszintén szólva a gép és természetesen a még ki sem alakult szemléletmódom nem hozta azt a formát, amit én szerettem volna. A főiskola alatt a fotózás háttérbe szorult. Időközben a családba került egy digitális fényképezőgép. Akkoriban elég sok koncertre jártam, főleg underground bulikba és teljesen magával ragadott a légkör. Kifejezetten érdekel a punk és annak sok vállfaja, így a pulóverem mellé sokszor a gép is bekerült a táskába. Az érdeklődés, pedig mind a mai napig megvan, így remélhetőleg egy szép kis anyag is összeáll belőle hamarosan.
2006-ban egy ösztöndíj segítségével kerültem Dániába egy ottani népfőiskolai képzésre. Művészeti fejlesztés folyt, és teljesen szabadon választott tárgyakat lehetett felvenni. Célirányosan a fotózást választottam. Itt kizárólag analóg technikával, laborálással foglalkoztam, ami nagyon érdekes volt számomra, ma is hasznosítom az ott szerzett tapasztalatokat és tudást. Itt szerettem bele a fekete-fehér technikába, ami mellett úgy tűnik le is ragadtam egy időre. Annyira hatott rám ez az egész, hogy amikor hazajöttem, beiratkoztam a MÚOSZ fotóriporteri képzésére. Az iskola elvégzése után a HVG fotórovatához kerültem gyakorlatra, majd egy induló hírportálhoz, a Zoom.hu - hoz szegődtem, ahol Vancsó Zoltánnal és Ajpek Orsival hármasban alakíthattuk ki az oldal kép világát. Jelentős állomás volt az életemben, talán kimondhatom, hogy az ő segítségükkel indultam útnak a hivatásos pályán.
Mint pályakezdő igazán szerencsésnek mondhattam magam, mert minden oldalról hiteles emberek vettek körül. Dániában olyan fontos dolgokat tanulhattam meg a képi világról, ami igazi útravalót jelentett számomra. Az ott eltöltött idő alatt folyamatosan azt az impulzust kaptam, hogy szabadon, minden kötöttség nélkül kell gondolkozzak, és csak terelgettek a kitűzött cél felé amire nagyon szívesen gondolok vissza, mert sokat segített a fejlődésben és egy önálló stílus kialakításában.
Amikor fél év után hazaértem, és Budapestre költöztem, akkor kezdett kialakulni bennem a vonzódás az utca emberéhez, elötte egy kisvárosban éltem, elég nehéz volt megszokni ezt a nagyvárosi forgatagot, rohanó emberek, legtöbbször még egy mosoly sem hagyja el az arcukat. Budapest kiváló gyakorló terepnek tűnt, hogy picit közelebb férkőzzek az emberekhez, mindennapi életüket pedig a saját látásmódommal adjam vissza a nézőnek. Korábban és persze mai napig fotózok színesben, de a fekete és a film ad egy olyan hangulatot, amit nem lehet mással helyettesíteni.
–Képeid többségét elsősorban az utcán készíted, és benne az ember kap elsősorban szerepet az őt körülvevő környezetben. Kevés magyar fotós látja úgy a világot, ahogyan ez a képeidről visszaköszön. De mégis van különbség az itthon, és a külföldön készült képeid között. Mi lehet ennek az oka?
A klasszikus street fotónak természetesen vannak nagy művelői itthon is, de igazán hagyománya nincsen. Magyarországon élek, itt dolgozom, ezt a közeget szoktam meg, és ebből ered talán, hogy másként látom az embereket is. Ha külföldön dolgozom egyszerűbb a helyzet, ott úgyérzem sokkal jobban el tudok vegyülni, van, hogy sokkal bátrabb is vagyok, belemegyek egy – egy olyan szituációba, amihez máskor nem lenne bátorságom, ugyanakkor itthon talán az atrocitásoktól félek, mert részint volt is rá példa, másrészt, pedig ösztönösen nem akarok belekeveredni. Külföldön az emberek talán jobban elfogadóbbak mint itthon, sokkal egyszerűbben tudok velük kontaktust teremteni. Ugyanakkor azt is hozzá kell tenni, hogy nem egyszerű a helyzet, talán az elmúlt évek eseményei miatt is, visszaélések miatt, az emberek félnek a kamerától. Egy ideig sündörgök a kiszemelt alany körül, szoktatom őket a géphez, de aztán mikor felemelem már fordulnak is elfelé, jelezve, hogy nem szeretnének szerepelni.
Digitális és analóg gépekkel dolgozom – vegyesen. Valójában dúl bennem egy harc a film és a memóriakártya körül, de a digitális formátum olyan intenzitással fejlődik, egyre jobb minőségű gépek készülnek, hogy a dolog eldőlni látszik, ugyanakkor a filmnek megvan a sajátos hangulata amiről nem szeretnék lemondani. Témafüggő, ha magamnak dolgozok, és aztán van időm pepecselni a nagyításokkal, akkor film. Már csak az a kérdés színes, avagy fekete-fehér:)
– Kérdés, hogy a színes engedi-e ugyan azt a hangulatot, amit a feketével el lehet érni?
Ha fények megfelelő szerephez jutnak a kompozícióban, akkor minden bizonnyal előjön a megfelelő hatás. Sokszor halottam már, hogy azért fekete-fehér egy kép, mert nem lenne elég jó színesben. Egyrészt mivan akkor, ha feketében pedig átjön, másrészről sokkal nagyobb felelősség színekkel bánni. Egy erősen kontrasztos, túlszaturált kép könnyen elviheti az érzékszerveinket más irányba, és háttérbe szorulhat a téma. A legtöbb esetben, pedig nem az esztétika, hanem az számít, hogy mivan a képen. A munkám ugyanakkor megköveteli a színesben való fényképezést, de ilyenkor, ha van rá mód próbálom kiválasztani a megfelelő helyszint, megfelelő napszakban, hogy azok érvényesüljenek is a képen.
– Általában a fotósok pályázatokra küldik a képeiket és igyekeznek minél több elismerést, díjat begyűjteni a munkáikért. Hogy állsz ezzel a kérdéssel?
Régebben többet pályáztam, de igazán nagy eredménnyel még nem büszkélkedhetek. Amire most büszke vagyok, hogy a holland Lex von Rossen díjra (Lex von Rossen három éve elhunyt holland fotográfus nevét viselő alapítvány évenkénti díja, az európai zenei életért) beküldött sorozatommal a végzősök között szerepeltem, ami már nagyon hiányzott a lelkemnek. Több európai nagyvárosban is kiállították az anyagot, Budapestre sajnos nem jutott el. Tavaly különdíjban részesültem az EISA és a Fotovideo Év fotósa pályázaton. Az OSA (The Open Society Archieves) rendszeresen állítja ki képeimet külföldön és Magyarországon egyaránt. Többször került kiállításra fotóm a National Geographic és a Lumix pályázatain valamint évente küldök be képeket a sajtófotó pályázatokra. Az itt elért sikereimet fontosnak tartom, de a legnagyobb siker mégis az, hogy sikerült egy kitűzött célt megvalósítani, a hobbimból pedig megélhetést varázsolni.
Ha a terveimről kell beszéljek, akkor bevallom szeretném más irányba terelni a fotózást. Nagyon érdekel a street fotó, ami picit alá van becsülve Magyarországon, más trendek uralkodnak jelenleg, nem szeretném abbahagyni, inkább más megközelítésből foglalkozni vele tovább. Emellett van egy két téma amit szívesen feldolgoznék, de ez még a jövő zenéje.
Canon gépekkel dolgozom kezdettől fogva, úgy digitális, mint filmes vonatkozásban, de van egy csomó más gépem is a középformátumtól kezdve a kompakt filmeseken át minden. Leginkább kedv kérdése, hogy mikor melyiket használom, de nem szeretek nagy felszereléssel járkálni, egy-két kisebb objektív, vagy kisebb gép elég kell hogy legyen, nem szeretnék túl nagy feltűnést kelteni. A napi munkámhoz, pedig egy Canon EOS 5D -ét és egy 30D -t tartok a kezemben felváltva.
– Mennyire fontos számodra a kiállítás, voltak-e illetve vannak-e ilyen terveid?
Tavaly volt egy kisebb, önálló bemutatkozó kiállításom Esztergomban, és viszonylag sok közös kiállításon szerepeltek már eddig is a képeim. Kaptam néhány lehetőséget is a jövőre nézve, amiket ki szeretnék használni, pár barátommal, pedig szeretnénk csinálni egy kiállítást közösen a közeljövőben, ahol az utca embere lenne a főszereplő.
– Amikor lemész az utcára és fotózol, szembejön veled minden. Mégis mi az amit keresel, mikor érzed azt, hogy most meg kell nyomnod a gombot?
Arcokat és megint csak arcokat. Érdekes szituációkat. A téma legtöbbször ott hever előtted, csak nyitott szemmel kell járni és időben megragadni. Valójában itt nem egy keresési folyamatról van szó, néha csak egy jó helyszín talál meg az utcán, aztán pedig nincs más dolga az embernek, mint megvárni az odaillő embert, vagy történést, úgyhogy ez türelemjáték is valamilyen szinten. Már csak kattintani kell.
– Milyen nevek jutnak eszedbe, ha a kortárs fotósokról beszélünk, akiknek a munkái hatottak rád, akikkel kapcsolatot tartasz?
Benkő Imre képeit még azelőtt ismertem, hogy érdekelt egyáltalán a fotózás, egy napon véletlenül összeakadtunk a Szigeten. Aztán a diplomamunkám része is lett. Szeretem a munkáit és nem tagadom, hogy hatással is voltak rám. Déri Miklós Magyar Narancsos korszaka is közel áll hozzám. Rengeteg magyar és külföldi nevet lehetne említeni még, William Klein, Robert Frank, Joel Meyerovitz, Winogrand, Trent Parke már-már nem is evilági képei, hogy csak a nagyobbakat emeljem ki a klasszikus street fotósok köréből.
