Interjú: Bobál Katalin

Uzseka Norbert | 2020. Június 18., Csütörtök 07:00

Interjú: Bobál Katalin
Bobál Katalin fotói szerepeltek a 2016-os és 2019-es Sajtófotó évkönyvben – mind a Frenák Pál Társulat táncosait ábrázolja. A táncon kívül Kati gyakran fotóz rock koncerteken is, de portréi vagy akár esküvői fotói is kimagaslóak.

Hogy kezdtél fotózni?

„Mindig is szerettem művészeti dolgokkal foglalkozni, pici gyerekkorom óta. Először nagyon sokat rajzoltam, aztán klasszikus zenét tanultam, de valahogy a családom egyikre sem mondta azt, hogy ezzel kellene foglalkoznom. Tovább tanultam, először a BGF Idegenforgalom és Szálloda angol nyelvű szakára, azután pedig a Budapest Corvinus Egyetem Szociológus közgazdász szakára jártam.

A Közgáz mellett pedig beiratkoztam a „Práterbe” (Budapesti Komplex SZC Kézművesipari Szakgimnáziuma, fényképész és fotós képzés, Budapest, Práter utca). Oda jártam két évig, és az elvégzése után még nem tudtam semmit a fotózásról (nevet).

A nagyapám újságíró, apám is újságíróként dolgozott egy ideig. Így azt, hogy fotózással foglalkozzak, a családom már jobban el tudta képzelni. Mondhatni, hogy ők erre adták áldásukat. Emiatt lehetett, hogy a fotó aktív maradt az életemben a többi művészeti területtel ellentétben.

Aztán úgy hozta a sors, hogy kimentem Spanyolországba, és ott éltem négy évig. Közgazdászként ott nem lehetett elhelyezkedni, fotósként viszont igen. Úgyhogy négy év alatt megtanultam a szakma gyakorlati oldalát. Miután hazajöttem, itthon próbáltam fotózni több-kevesebb sikerrel. Itthon máshogy működik a piac, mint Spanyolországban, nem nagyon tudtam, mik a társadalmi szabályok, és hogy miért nagyon fontos a fotózás emberi oldala (itthon fontosabbnak tűnt, mint Spanyolországban). Egy időre félre is tettem az egészet. Fotóztam, de nem nagy intenzitással. Majd magánéleti változások jöttek, amiknek a hatására fordultam igazán a fotózás – és az emberek felé. És a kettő együtt kezdett nőni. A fotózás eszköz is a számomra, hogy megismerjem önmagam. Általa kicsit jobban megértettem, mit látok meg a világból, mit látok szépnek, vagy esetleg mi a sötétebb oldalam… A fotózásom azzal együtt fejlődött, hogy én is fejlődtem az életben.”

 

720_DSC_6064BobalKati.jpg

Bobál Katalin

 

Azt hogy érted, hogy a hazai fotós piacon mások a szabályok és az emberi oldal?

„Kint sokkal könnyebben lehetett rosszabb fotósként is jó munkákat szerezni, akkoriban nem volt olyan magas a mérce, mint itthon. Magyarországon nagyon jó fotósnak kell lenni, hogy felfigyeljenek az emberre (még ha vannak is kivételek). De nekem ez volt az utam – muszáj volt nagyon jól csinálnom. Az emberi oldal pedig az, hogy azokkal szeretnek az emberek együtt fotózni, akiket ismernek, mert egy fotózás során beavatnak az életükbe, a munkájukba. Meg kell bízniuk benned ahhoz, hogy téged válasszanak. Két jó fotós közül azt fogják választani, akit jobban ismernek - és ez érthető. Ennyiben más az emberi oldal: kint nem voltak ilyen szigorú elvárások. Spanyolországban nem is lettek annyira barátaim a fotózás révén, az csak munka volt, de itthon a fotózással emberi kapcsolatokat is sikerült építenem.”

 

És mit értesz az alatt, hogy a fotózás által ismered meg magadat?

„Ez nálam mondhatni terápiás jellegű is. Szerintem mindenkinek fontos, hogy megismerje azt az oldalát is, amit egyébként saját magának sem merne bevallani. Az is hatással van az életünkre, akkor is, ha nem tudunk róla. Szóval jobb, ha tudunk róla, mert akkor tudjuk, mit várhatunk önmagunktól, és mit csinálunk, amiről nem gondoltuk volna, hogy megtesszük. Ez a fotóban nekem azért nagyon érdekes, mert tényleg rávilágít olyan képekre, érzésekre, akár emberekre is, amikre/akikre egyébként nem figyeltem volna fel a fotózás nélkül.”

 

720_DSC_6193.jpg

Jeff Angell, a Walking Papers budapesti koncertjén (A38)

 

Mondj példát, kérlek!

„Pl. amikor először fotóztam rockzenét. Körülbelül hét évvel ezelőtt kezdtem koncerten fotózni. Előtte is fotóztam már zenét, de az más volt, az még spanyol buli fotózás volt: én voltam a hivatalos fotósa egy Goa nevű, nagy elektronikus bulisorozatnak Madridban (10 ezres látogatottságú rendezvény). Három évig fotóztam ezeken a bulikon, kb. minden hónapban egyszer, alkalmanként 12 órán át… Szóval fotóztam már zenét, fényeket, színpadot, de rockzenét nem annyira. Aztán Owtzarek Artúr barátom (a Basement basszusgitárosa) elhívott egy koncertjére (többek közt Alice in Chains tribute koncert volt, más együttesekkel közösen, az R33-ban). Akkor sikerült (valószínűleg véletlenül) egy olyan fotót készíteni az énekesről, Ormai Berciről, amin Berci pont belenézett a kamerába. Abban a tekintetben annyi energia volt… Ott a helyszínen nem is vettem észre, de mikor utólag válogattam a képeket, felfigyeltem rá, hogy ebben az emberben van valami. Azóta is kiváló barátok vagyunk, sokat fotóztam különböző együtteseit az évek során. Van, hogy az embert elragadja a pillanat egy koncerten vagy bármilyen eseményen, és így lehetőség nyílik azt később is újraélni. Ha esetleg el is siklott a figyelmem egy részletről a helyszínen, a fotókon az mégis meg tud maradni. Nagyon sokat lehet a fotókból visszakapni – pillanatokat, amiket esetleg nem is vettél észre. Azt szeretném adni az embereknek, hogy a képeim által újra átélhessék azt az örömöt, érzést, amit az előadó a koncert pillanatában adott nekik. Gondolhatod, hogy ez milyen nehéz, ha nincs mögötte hang és mozgás, csupán minden megörökítve és besűrítve egy képbe.”

 

Te magad változtál a fotózás által?

„Szerintem az emberek személyisége nem változik meg. Az inkább, hogy mit tudok adni másoknak, ami által megismerhetnek belőlem egy darabot az emberek: a szakmán keresztül, ami csak a lényegeset osztja meg. Ezt kaptam a fotózástól: a kommunikáció lehetőségét. A rajzot és a zenét félretettem, de eldöntöttem, hogy lesz olyan terület, amit nem hagyok félbe, és ez lett a fotózás. Végigviszem, és ez által igyekszem művésszé válni. Akiben van művészi véna, annak fontos foglalkoznia valamilyen művészeti tevékenységgel, különben boldogtalan lesz. Szerintem az emberekben rejlő művészi véna egy hatalmas ajándék, mivel lesz bennük egy vágy az önkifejezésre a művészet által. És közben talán pont attól önmegismerés, hogy igyekezzünk eljutni általa olyan szakmai szintre, ahol már lehet azon is gondolkodni egy kép láttán, hogy hol jelenik meg benne a személyiségünk, és miért ragad meg pont egy adott pillanat. Közben persze az egy változó dolog, hogy az embernek éppen milyen időszaka van az életében, amikor pont erre vagy arra fogékony…”

 

720_DSC_8156.jpg

Anibal Santos a Frenák Pál Társulat W_All előadásának próbáján

 

A Wix honlapodon van számos esküvői fotód, viszont a Facebook oldaladon a koncertfotók mellett portrék láthatók, és rengeteg kép a Frenák Pál Társulatról. Utóbbi hogy jött?

„Már a fotózásom kezdetén is táncot fotóztam – én magam több, mint tíz évig táncoltam. Tanultam modern táncot, klasszikus balettet, jazz táncot stb. Soha nem voltam profi táncos, de profi táncpedagógusokhoz jártam táncolni (pl. Michael Kropf-hoz balettra, Lakatos Janihoz és Földi Bélához modern és Jazz táncra, stb.). Ezért amikor elkezdtem fotózni, tudni akartam, hogyan lehet az általam ismert táncot fotózni. Akkoriban minden nyáron volt tánckurzus a Thália Színházban, amin szakmabeliek is részt vettek Franciaországból és itthonról is. Többek között Aleszja Popova balettművész is részt vett egy ilyen kurzuson. Kölcsönkaptam gyakorlásra egy analóg gépet az első fotós tanáromtól, Csepely-Knorr Mikitől, és azzal fotóztam a tánckurzust. Később azt is megtudtam, hogyan lehet fotó értesítőt kapni a táncelőadások fotós próbáira, és oda is filmes géppel mentem. Vittem színes és fekete-fehér filmet, természetesen eleinte túlexponáltam és kiégett, de volt, ami pont a túlexponálás miatt baromi izgalmasra sikerült. Később lett digitális gépem, Madridban már azzal fotózhattam pl. a Spanyol Kortárs Társulatot (Compañía Nacional de Danza), flamencó előadásokat, Sara Baras-t, Joaquín Cortés-t, Monte Carlo Balettet, Philobolust, klasszikus balettet (Hattyúk tava, Gisélle) stb. Miután visszajöttem Budapestre, újra jártam fotós próbákra. Frenák Pál világa pedig ott volt a gondolataimban, amióta tánccal foglalkoztam (táncolva és fotózva egyaránt), mert ahogy ő a kortárs táncot bemutatja, az nagyon egyedi és elgondolkodtató. A darabjainak számtalan üzenete van, mindig más, a társadalmunkat érintő témában. Fantasztikusan kreatív ember. Ezért az ő fotóspróbáira is jártam a Trafóba. Aztán egyszer a MüPában kb. négy éve tartották Birdie nevű darabjuk fotós próbáját. Az ott készült fotóimra pedig szerencsére felfigyelt a társulat, pontosabban Maurer Milán táncművész, a társulat egyik táncosa. Így volt lehetőségem Milánt megismerni. Közösen találtuk ki azt a projektet, hogy végig kísérjem a pályafutását fotográfiai szemmel. A projekt azóta, lassan már négy éve tart. A tervem, hogy ez folytatódjon Milán pályafutása során. Izgalmas ötletnek tartom, hogy végig kísérhessem egy tehetséges, fiatal táncos pályafutását akkortól, amikor még senki sem ismeri őt, és tovább, amikor már mindenki ismeri a nevét a szakmában. A projekt során készített fotók segítségével figyelt fel rám a társulat is. Egy idő után pedig már ők is hívtak, hogy legyek ott a fotós próbákon. Mostanra már talán azt is mondhatjuk, hogy én lettem a Frenák Pál Társulat hivatalos fotósa. Minden előadásukat, próbáikat fotózom. Egyébként, és ehhez kapcsolódóan jelenleg két olyan fotós terület van, amikkel a legszívesebben foglalkozom, ami összekapcsolja a fotózást általam szeretett más területtel: a Frenák Pál Társulat (a tánc) és a Pintér Miklós által szerkesztett Grungery nevű rockzenei blog (a rockzene, egészen pontosan a Grunge). És így életem két másik nagyon fontos része is meg tud jelenni a munkámban.”

 

720_DSC_1432.jpg

Maurer Milán táncművész portréja, Gánt

 

A táncos képeidnél azt érzem, hogy olyan pillanatokat találsz meg, amiket a nézőtéren ülő néző nem lát. Nem is csak, hogy a kulisszák mögé látnál, hanem felmerül bennem, hogy akit lefényképezel, az jó eséllyel így látja magát, vagy ezt szeretné látni magáról… Felteszem, ami fotód megjelenik, arra az alanyuk áldását adta?

„Áldásukat adják, igen. Ez a táncosoknál különösen fontos, azonkívül, hogy a megjelenéshez is szükséges. És nem csak a GDPR miatt (hivatalosan csak olyan fotót szabad publikálni, amire a rajta szereplő személy a beleegyezését adta). Azt mondják, hogy az lesz jó táncfotós, aki maga is táncolt, mivel a tánc megértéséhez nagyon sok mindenre szükség van. Például azt látni, hol van az adott mozdulat csúcspontja, milyen egy táncos kifejező arca, milyen egy szép kéztartás. Nekem fontos, hogy a fotóm szép legyen (a technikai szabályokon túl). Lehet benne sötétség, szomorúság (néha jobb is ha szomorú egy kép), de legyen szép – ezt úgy értem, hogy összeszoruljon a szívem, ha a fotóra nézek. Mondjon nekem valamit, akár többletet is adjon. És táncfotók esetében ennek a része, hogy a táncosok általi mozdulat is hasonlóan erőteljes legyen a képeimen.”

 

Sok táncos fotód valahogy álomszerű…

„Amikor az elektronikus zenei bulin fotóztam, nem engedték, hogy a színfalak mögötti fotókat is csináljak, mert azt akarták, hogy csak szuper képeket készítsek gyönyörű fényekkel, a színpadon fellépőkről, a showról, az általuk megálmodott képi világról. Hiába szerettem volna megmutatni a buli dokumentarista, emberi oldalát is, nem engedték. Viszont meg kellett tanulnom, hogy hibátlanul szépen legyenek fotózva a fények és a fellépők - valószínűleg ez lehet az oka ennek az "álomszerűségnek". Amikor előadásról van szó, értenem kell, hogy a táncosok és a koreográfus mit szeretne látni vagy láttatni az emberekkel.

De ez valószínűleg azon is múlik, hogy éppen milyen lelkiállapotban vagyok a fotózás során. Példaként elmesélem, hogy az egyik korai stúdióportré sorozatomat egy Eszter nevű barátnőmről csináltam. Nehéz időszakom volt akkor, és ez meg is látszik azokon a képeken. Mintha szomorú önarckép lett volna egy másik nőről készített portré sorozat tükrében. Fontosnak tartom, hogy fotózhassak saját magamnak választott témákat is: hogy kifejezhessem azt, amit egy bizonyos életszakaszom jelent. Ha kizárólag alkalmazott fotográfusként dolgoznék, akkor csak azt tenném, amit elvár a megrendelő, idomulva az általa támasztott elvárásokhoz (bár egy kiforrott fotós jellegzetes stílusa szinte minden általa készített fotón megtalálható). Ha viszont van lehetőségem magamnak fotózni (nem megrendelésre), akkor tudok számomra érzelemgazdag fotók készítésére koncentrálni.

Néha észreveszek olyan pillanatot, amit esetleg más nem. Ha elérem azt a fotóimmal, hogy oktatom, finomítom vele az emberek szemét, hogy aztán úgy mennek majd el egy Frenák előadásra, hogy már meglátják az általam korábban megörökített mozdulatot, akkor jó munkát végeztem. Amellett, hogy én mit képzelek a fotóimba, ott van az is, hogy mit jelentenek annak, aki nézi őket. És ha neki jelent valamit, még ha mást is, amit nekem, ha megmozdít benne valamit, az nagyon jó dolog. Vegyük a zenét, pl. a Pearl Jam-et, amit imádok. Eddie Vedder (az énekes) nem tudhatta, hogy nekem mit fog jelenteni az általa énekelt dal. Más korban élünk most, az ő zenéjük most mást jelent, mint nekik akkoriban. De jelent valamit! Hozzátett egy érzést, és sok hasznos gondolatot az életemhez. A lényeg, hogy ha a munkám lenyomatot hagy mások látásmódjában, akkor nagyon boldog vagyok.”

 

720_DSC_7645.jpg

Esterhazy Fanni táncművész stúdió portréja

 

Hogy viszonyulsz a technikai oldalhoz?

„Annak idején a szociológiai szakdolgozatomhoz több női fotográfussal készítettem interjút, köztük Fábián Évivel is. Ő mondta, hogy őt nem a technika érdekli, hanem a kép maga. Ez addig OK, amíg a kép technikailag rendben van. Én nagyon ritkán babrálok a lámpákkal, a technikával, nem úgy akarom lenyűgözni a megrendelőt, hogy felrakok néhány bazi nagy softboxot meg ilyenek. Minél kevesebb fényképezőgépen kívüli plusz felszereléssel akarom megoldani, hogy a kép hangulata olyan legyen, ahogy azt elképzeltem. Az átlagemberek nem is nagyon szeretik, ha körbepakolod őket sok cuccal, mert zavarba jönnek tőle, ami egy portréfotózás intim hangulatának sem tesz jót. Minél inkább próbálok a képeimen szereplőhöz alkalmazkodni. Nekem nagyon fontos az, hogy minél kevesebb cuccal fotózhassak. Más bizonyára nem így dolgozik, fotós egyénenként válogatja, ki hogyan szeret dolgozni, vagy mit kíván egy adott helyzet. Ha például divatfotózásról van szó, akkor mindent fel kell pakolni, a biztonságra kell játszani, nem lehet tévedni, ez tök más irány. A képeken szereplők is hivatásos modellek, akik hozzá vannak szokva ezekhez a körülményekhez, stábbal dolgozol, a fotózáson egy csapat ember jelen van.

Ennél fontosabb szerintem, hogy sokat-sokat fotózz és gyakorolj, hogy tökéletesen ismerd a felszerelésedet, hogy el tudj tőle vonatkoztatni. E nélkül az ember képes váratlan helyzetekben leblokkolni, pánikba esni, vagy elfelejteni alapvető dolgokat (velem is előfordult már). Ezt kell igyekezni elkerülni. Még ha nehéz helyzet is van, nyugalommal kell gondolni rá, és megoldani improvizálva. Nagy tisztelet azoknak, akik annak idején analóg géppel tudtak zseniális képeket készíteni. A digitális fotózásnál is tudni kell, hogy mit akarunk lefotózni, és mit nem. Nem lehet azt, hogy millió képet lövök és abból kettő jó – ezzel ugyanis könnyen le lehet maradni pont a lényegi pillanatról. Régen nem volt annyi lehetőség, mint most, hogy jó képet csinálj. Én is analóg gépen tanultam fotózni. Akkor az úgy ment, hogy itt van 36 kocka, itt van a téma, és meglátjuk, hogy a 36 képből hány állja meg a helyét. Nem pedig csinálsz ezret, abból ötöt kiretusálsz, és te vagy a nagy fotós… És azt gondolom, hogy ennek most is így illik lennie, egy profi fotósnak így kell dolgoznia. Legyen szép a nyersanyag, és lehet vágni is, ha kell, alapretus, de nem az, hogy átplasztikázom az egész képet. Én például arra törekszem, hogy amennyire lehet, ne kelljen utólag vágni. Vannak olyan elemek egy képen, amiket utólag már nem lehet változtatni. Ezen kívül nagyon fontos a jó ritmusérzék a fotózáshoz. A fotózás minden területén, de a sport- és természetfotózásnál különösen.”

 

720_DSC_0203.jpg

Lee Olivér a Trillion koncertjén, Akvárium

 

Miért azzal fotózol, amivel?

„Egyszerűen így hozta a sors. Az analóg gépem Canon volt, aztán Nikont vettem digitálisan, mert akkor épp ahhoz tudtam kapni objektíveket, és ezért építettem azt tovább. Meg is szoktam már, és nagyon nehezen váltok. Pedig tudom, hogy a tükörnélküli gépek némák, nincs tükörfelcsapás, és az a színházi fotózásnál nagyon sokat számít. Nem véletlenül van a két hivatalos MüPás fotósnak Sonyja (nevet), bár állítólag a tükör nélküli Nikonok sem rosszak. Sok objektívem van a mostani felszerelésemben, kb. minden általam kedvelt látószög le van fedve. Már a gondolata, hogy lecseréljem, elborzaszt (nevet). Nagyon fontos a jó gép, nem mindegy, milyen a felbontás, az objektív, nem szabad rossz objektívvel fotózni, elvégre az a fényképezőgép szeme. De egy bizonyos ponton túl nem a technika a lényeg, hogy mit tud a géped, hanem az, hogy te jól érezd magad a cuccal a kezedben. Ne a felszerelésre kelljen koncentrálnod, hanem arra, amit látsz és amit érzel közben.

Ha már technikáról beszélünk, az egyik kedvenc technikai megoldásom a dupla expozíció. Ami azért fontos nekem, mert egy másfajta történetet mesél el. De duplaexpóval fotózni pl. koncerten borzasztó nehéz, mert nem egy, hanem két jó pillanatot kell elkapnod, és ezeket egymásra rakni, akkor, ott, úgy, hogy a kettő kapcsolódjon egymáshoz. A másodperc töredéke alatt meg kell tudni oldani. Ez technikai, sőt szerintem egy picit már virtuóz dolog is. Főleg akkor szoktam játszani vele, ha tudom, hogy van mozgásterem, szabadkezem, nincs rohanás, és már megvan a kötelező anyag. Nagyon sok egyéb játék is van a technikával, ami aztán művészetbe tud átmenni, és ezért fontos, hogy jól ismerd a technikát, tudd, hogy melyik az, amivel a legjobban ki tudod fejezni önmagadat.”

 

720_BOB_6845.jpg

Ganxsta Zolee

 

Mióta beszéltünk, kipróbáltad a Nikon tükör nélküli Z rendszerét is...

„Igen, és szerintem fantasztikus, minden szempontból. Először is, a néma fotózás funkció szerintem minden gépen kötelezőnek kellene lennie, mert ezer olyan helyzet van, ahol nagyon zavaró a nyavalyás kattanás. Aztán, az élesség állítás gyors, igazi akció gép, és a gépben elrejtett elektronika, "számítógép" pedig olyan okosan finomítja a kép minőségét, hogy az mesés.

A nagyon sötét helyzetben is finom, lágy a kép, sehol egy rossz pixel. A színházban, a sötét tánc előadásokat sokkal könnyebb megörökíteni, a gyors tánc mozdulatokat sokkal könnyebb elkapni.
Arról nem is beszélve, hogy előadás közben is tudok végre fotózni, mivel néma funkcióval nem zavarok senkit! :-) Ez volt az egyik fő oka a váltásomnak is, az új gépre.

Aztán, mivel ez már más bajonettel került piacra, a Nikon cég automatikusan az átalakítóval együtt árulja a Z-ket, ami semmilyen szempontból nem rontotta a fényerőt, vagy a képek minőségét, ezért minden korábbi objektívemet használni tudom az új gépemhez. Nálam ez bizony nagyon fontos szempont volt.”

 

720_DSC_0336.jpg

Lőrincz Emma stúdió portréja

 

A szociológiai szakdolgozatod is a fotózásról szólt?

„Igen, pontosabban a nőiség és a fotográfia kapcsolatáról. Nem a női fotósokról általában, mert női és férfi fotósok szerintem ugyanolyan szépen tudnak dolgozni, még ha máshogy látják is a dolgokat, az érzékenység nőben-férfiben egyaránt jelen van. Inkább a gyermekvállalás hatásáról a női fotósok életében. Arra jutottam a kutatásaim során, hogy ha egy nő terhes lesz, és aztán gyermeke születik, akkor évekre kiesik a fotográfiai szakmából. A felszerelés is nagyon nehéz, amit terhesen nem lehet cipelni, és a fotózás is az esetek többségében nehéz fizikai munka. Ezért egy nő életében, ha anya akar lenni, eljön az a pont, hogy félre kell tennie a fotózást. És hát nekem ez egy félelmem: hogy el fog jönni ez az időszak, amikor nem fogok tudni fotózni. Illetve mi lesz azt követően – hogyan tudok majd visszarázódni a szakmába már az új élethelyzettel. Ez szerintem fontos kérdés minden fotográfus nő életében. A szakdolgozatom kutatása során úgy vettem észre, hogy emiatt vannak hátrányos helyzetben a női fotográfusok. Nem tudom, jelenleg hogy áll ez a kérdés (a kutatásom sok évvel ezelőtt történt), azt sem, hogy mostanság milyen arányban vannak jelen a szabadúszó fotográfusok között a nők a férfiakhoz képest (a hipotézisem akkor 20%-os női részvételre tippelt bizonyos adatok alapján, de azok nem voltak teljeskörűek). Összességében (nemtől függetlenül) nagyon kevés főállású alkalmazott fotográfus van. Nem véletlenül van nekem is mellette egy 8 órás munkám. Ez a szakma nehézsége. Ez a kérdés nyilván vita tárgyát képezheti, nekem ez a meglátásom. Mindenesetre, ha valamit kívánok az életben: hogy sose kelljen abbahagynom a fotózást, mert imádom (nevet).”

 

720_DSC_2723Dora.jpg

Dóra terhes stúdió portréja

 

Az esküvői fotóid kapcsán rengeteg emberrel találkozol. Nyomban meglátod bárkiben, hogy mi benne a szép?

„A szépség lehet külső és belső is. Arra törekszem, hogy a belső szépséget is megmutassam, amennyire csak lehet. Ezen kívül, mindenkinek van olyan kedvenc beállítása, amiben ő szebbnek találja saját magát, és erre is érdemes odafigyelni. Az is sokat segít, ha sikerül szimpátiát kialakítanom a képeimen szereplő emberekkel. Elég sok esküvőt fotóztam, bár nem vagyok kimondottan esküvőfotós, mivel nem ez a fő profilom és nem kizárólag ezzel foglalkozom. Én úgy gondolok az esküvőkre, hogy ez egy olyan nap, ami a boldogságról szól. Az emberek jól érzik magukat, örülnek, szépen felöltöznek... az az egyetlen nap arról szól, hogy jókedvűek. Azt tegyük félre, hogy minden családban van valami dráma, de az azon a napon jó esetben nem számít (nevet), mindenki alapvetően boldog, tehát adott a helyzet, hogy az emberek előnyös oldalát tudd megörökíteni. A dekorációt, a helyszínt hagyjuk, épp attól vagy jó fotós, ha nem az látszódik a képeken, ami nem stimmel, hanem megint a fontos összetevő: az érzés. Ezért a szépséget érdemes más szavakkal kifejezni: a boldogsággal, a szeretettel és természetesen a szerelemmel. Mert ezek azok az érzések, amik egy esküvőn jelen vannak. Hogy mi mindenen ment keresztül a pár, hogy egyik nap úgy döntöttek, összeházasodnak. Milyen viszonyuk van az anyjukkal-apjukkal, a testvérükkel, a nagymamával… Én ezt próbálom észrevenni az embereket figyelve. És erre nagyon kevés időm van, egyetlen nap: odacsöppenek egy társaságba, akik ismerik egymást, együtt nőttek fel, és engem pedig éppen, hogy megismernek. Tehát a lehető leggyorsabban kell kiépítenem velük a szimpátiát. Megjegyzem, a pálinka fogyasztási rátája egyenesen arányos a vendégek bizalmának erősödésével (nevet). De az is, ha látják, hogy profiként mozogsz, és nem zavarod őket ceremónia közben. Így alakul ki a bizalom.

A fotóval nem az a helyzet, mint mondjuk az előadóművészettel. Ha összehasonlítjuk az én szakmámat egy színpadi előadóéval, ott a visszajelzés azonnali. A nézők azonnal tudnak reagálni arra, ami a színpadon történik, és azonnali az energia áramlás a néző és előadó között. De a fotózásnál csak utólag derül ki, hogy jó munkát végeztél-e. Ha már korábbról ismernek, az javít ezen a helyzeten, de minden esetben el kell telnie némi időnek, mire a megrendelők megkapják a fotókat. Én nem is vagyok ott, amikor először meglátják, nem tudom, mit éreznek abban a pillanatban amikor először megnézik a képeket. És ezt el kell fogadni. Ezért is örülök nagyon minden utólagos visszajelzésnek, és esetleges elismerésnek.”

 

720_KAT_0758.jpg

Maurer Milán táncművész stúdió portréja, ami szerepel a 2016-os Sajtófotó évkönyvben is

 

Az egyik legnagyobb hivatalos elismerésed a 2016-os Sajtófotó évkönyvben való szereplésed volt.

„Igen, Milánnak is elismerés volt, aki a választott fotómon szerepel. Az a kép úgy készült, hogy el akartunk menni egy romos gyárterületre fotózni, a Bakelit próbaterem udvarára. De nem kértünk engedélyt, és annyira rossz állapotban van az a környék, hogy balesetveszélyes. Hiába is próbáltunk elbújni, mindig utánunk jött a biztonsági őr. Úgyhogy beültünk a kocsiba, felhívtam a D1 fotóstúdiót, ahova akkoriban rendszeresen jártam, hogy van-e most szabad helyiség. Volt, de összesen egy órára tudták odaadni, és akkor készült a sorozat, amiből ez a kép bekerült az évkönyvbe.

Ami érdekes: a zsűri egyik tagja Bánkuti András, aki nekem mentorom volt a HVG-nél, amikor ott voltam gyakorlaton. A mai napig úgy gondolok rá, hogy ő az, akitől a legtöbbet tanultam a fotóról és a fotóriportról. És az nekem rengeteget jelent, hogy ő is azok között volt, aki kiválasztotta azt a fotót. Régebben visszajártam megmutatni a munkáimat, hogy adjon rá véleményt. Volt, hogy átkomponálta, hogy itt ezt kellett volna, ott pedig az a lényeg. Volt egy képem, amit egy sajtókonferencián csináltam egy idős párról, ahogy kézen fogva ültek. Bánkuti viszont fogta a képet, rázoomolt a két kézre, és azt mondta: Kati, itt ennyi a lényeg… Úgyhogy a fejemben mindig ott van, hogy ő mit szólna az adott képhez.”

 

720_BOB_1823Marci.jpg

Székely Marci a Superunknowns koncertjén, Sziget fesztivál

 

Három képed a 2019-es Sajtófotó évkönyvbe is bekerült, mesélj ezekről, kérlek!

„Bár a sajtófotó díjazottak közé nem kerültem, mégis nagy megtiszteltetés, hogy az évkönyvben helyet kaptam. A képsorozat eredetileg 9 képből állt, és ebből 3 lett kiválasztva. A téma apropója pedig az volt, hogy a Frenák Pál Társulat 2019-ben ünnepelte a huszadik születésnapját, ezért lett a sorozat címe Frenák 20.

 

720_BOB_1839sajto19.jpg

Kik hatottak még rád, kik a kedvenc fotósaid?

„Kezdjük a hazai pályával: a jelenleg aktívan és velem párhuzamosan Budapesten dolgozó fotósok közül az egyik kedvencem Bodnár Dávid, akinek a képeiben szintén van valami sötétség és romantika együtt. Nagyon szép ellentmondás. Megható képi világa van, ami szomorú és mesebeli egyaránt. Perlaki Márton is zseniális. Ők nem egyszerűen megcsinálják a munkát, hanem megjelenik a fotóikon a személyiségük is. Technikailag kiválóak, és ott van az a bizonyos plusz, ami megdobogtatja a szívemet, ha megnézem a képeiket. A régiek közül Helmut Newtont nagyon szeretem, ő is divatfotós, és nagyon felkavaró, meghökkentő képei vannak. Szintén nagyon szeretem a Robert Capa-féle generációt, akik szerintem nagyban hatással voltak a jelenleg dolgozó fotós generációk, főleg a riport fotósok látásmódjára. Különösen kedvelem az akkori magyar fotósok munkáit, akik akkor külföldön dolgoztak, főleg Európa szerte (Juan Gyenes, Lucien Hervé, Ata Kandó, André Kertész, Moholy-Nagy László stb.). Imogen Cunningham a világ egyik legelső női fotográfusa, aki előszeretettel készített közeli portrékat. Annie Leibowitz, aki korai szakaszában a nem ismertségük korában fotózott ma már világhírességeket. Richard Avedon szintén fantasztikus divatfotós. Benkő Imre, akinek a védjegye a „fekete keret”, azaz a vágatlan negatívkép, és a Sziget fesztivált látogató egyik legelső és máig aktív fotós. Peter Lindbergh drámai fekete-fehér portrékat készít hírességekről, a lehető legnyersebb stílusban ábrázolva őket. Lois Greenfield a stúdióban készített táncos portréiról híres, engem is ő inspirált, egyébként ő is játszott a fekete kerettel. Máté Bence pedig a természetfotózás mestere, színes egyénisége és humorérzéke minden fotóján megmutatkozik.”

 

 

https://www.facebook.com/bobalphotography/

https://katbobal.wixsite.com/bobal-photography

https://www.instagram.com/bobal_photography/?hl=en

 

 

 

 

720_05_KAT_3949.jpg

Simon Renáta a Men Non No előadásán a Teslában

 

720_DSC_6264.jpg

Holoda Péter stúdió portréja

 

720_KAT_8867.jpg

Yosmell Calderon kubai táncművész stúdió portréja

 

720_KAT_3326.jpg

Eszter

 

720_DSC_6762ff_Adrian.jpg

Várhidi Adrián, az Alone In The Moon zenekar énekes-gitárosa


720_DSC_5238Thayill.jpg

Kim Thayil az A38 színpadán az MC50 koncertjén


720_DSC_4562Matisa.jpg

Matisa Andris a Pear Jam komárnói koncertjén

 

 

 

 

(-)

Share |
top

A hozzászóláshoz kérjük jelentkezzen be, ha még nem regisztrált a regisztráció linken megteheti!

E-mail

Jelszó

Regisztráció | Elfelejtett jelszó

bottom




Impresszum
Betöltés: 0.202211 másodperc.