Az immár harminc éve megjelenő Lajos Mari–Hemző Károly szerzőpár jegyezte szakácskönyvek ott sorjáznak a magyar konyhák polcain. Gyakran a laikusok nem is akarják elhinni, hogy a remek ételfotók készítője ugyanaz az ember, aki talán a legszebb fotókat publikálta a lovakról a magyar fényképezők közül, akinek a fővárosról készült képei máséval nem téveszthetők össze, akinek nemcsak az Aranycsapat tagjairól, de tágabban véve, a magyar sport egyik aranykorának neves szereplőiről bravúros felvételei ismeretesek, sok más mellett. A szakmabeliek pedig nagyon is jól emlékeznek reveláció erejű kiállításaira a Műcsarnokban vagy a Vigadó Galériában. A jövő januárig a Magyar Nemzeti Múzeumban látható tárlat, a Hemzőváros budapesti témájú képekből szemelget. 

S valóban, a kiállított majd száz fotó szó szerint szemelgetés a roppant méretű oeuvre-ből. Az idén 82 éves Hemző az 1940-es években már fotózott a fővárosban, s a tárlat időrendben utolsó képe 2002-ben a dunai árvizet örökítette meg. Az elmúlt években a betegség a lakásba zárta, de tétlenségre nem kárhoztatta a művészt. Végre kénytelen az archívumával foglalkozni, s gondoskodni művei megfelelő elhelyezéséről.  A mostani kiállítás is abból az alkalomból nyílt, hogy  az alkotó fotóinak zöme a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárába kerül. S bizony, ez nagyon is megfelelő hely az olyan képeknek, amilyeneket a Hemzőváros című kiállításon láthatni. Ezek a városi képek mindenekelőtt és -fölött a múlt megismerésének szükségességéről tanúskodnak. Az olyan jellegű életművek, mint Hemzőé is, éppen azt az eleven, gazdag, ellentmondásos, vagyis nagyon is valóságos életet tükrözik vissza, amelyből idővel a kis és nagybetűs történelem lepárlódik.

Az ilyen képek kitisztítják a homályosodó emlékezetet, a valóságnak megfelelően relativizáljak a politikai elfogultságokból születő hamis leegyszerűsítéseket, megengedik, hogy a múló idő kijózanító távolságából gondolhassuk újra privát és közös élményeinket. Hemző mostani kiállításának fő témája a Kádár-korszak bonyolult és mai szemmel – az utókor fölényes okosságával nézve – néha-néha már abszurditásba hajló mindennapi élete. Ám az olyan alázatos és hűséges megörökítők, klasszikus dokumentaristák, mint amilyen Hemző, ezekben a mindennapi, már-már banális életpillanatokban jóval többet képes megmutatni pillanatnyi közérzületnél. A képek titka éppen az, ahogyan a pillanatba sűrített látványba a szélesen hömpölygő időt is belezárják. Ugyanis Hemzőváros utcáin mindig tetten érhető a jelenben továbbélő múlt is. Az épületek lelkében, az embereket és rendszereket egykedvűen túlélő fák nyugalmában, a szobrok néma tekintetében s a tegnapokat magukban hordozó idős emberek hajlott alakjában. A lakótelepeken otthontalanul üldögélő, az egyre zajosabb utcákon bizonytalanul tébláboló idős emberek lírai alakja többet elmond a főváros lázas modernizációjának "fílingjéről", arról, ami volt, s arról, ami lett, mint tanulmányok tucatjai. S mindebben leginkább a mának szóló üzenet a megszívlelendő: rövid személyes életünk torzító prizmáján át szemlélve nem érthető meg sem múlt, sem jelen, sem jövő.