De hogyan lesz valakiből sikeres sportfotós, és mi a trükkje egy jó tudósításnak.
Erről, és a pályájáról kérdeztük napjaink egyik legsikeresebb sportfotósát.
Dunaújvárosban születtem, 32 éves vagyok, eredetileg informatikusnak készültem. A főiskolai évek alatt indult egy kommunikáció szak és én valahogy mindig közéjük keveredtem, mindig olyan dolgok közé, aminek volt valamilyen kapcsolata a fotózással. Egy idő után már a fotózás volt az elsődleges nem az informatika. Ez egy több éves folyamat volt, miközben az internetes sajtóból próbáltam tájékozódni, de mellette érdekeltek a közéleti dolgok is, ezek együttesen sodortak a riportfotózás felé.
- Mi következett a főiskola után?
A Népszabadságnál volt egy 1 éves fotóriporteri képzés, mikor ezt elvégeztem, kaptam az Origónál egy lehetőséget. Nyáron a pekingi olimpia ideje alatt, kellett valaki, aki 3 hónapra helyettesíti a fotósukat. Én ekkor költöztem Pestre és az egy nagyon nagy iskola volt nekem. Virágvölgyi István volt a rovatvezető, aki nagyon magas elvárásokkal rendelkező egyéniség, szóval magasra volt téve a mérce. Ez volt az első olyan mélyvíz, ahol úgy éreztem, ha nem adok bele 110%-ot, akkor nem tudok megfelelni, és ezt a maximalizmust magammal szemben az óta is tartom. Az Origós munka végeztével fennmaradtam Pesten, de még hazajártam Dunaújvárosba, és akkor kezdtem el az ottani jégkorong csapatnak fotózni. Úgy láttam, hogy profi igényesség jellemzi a munkájukat, és onnantól kezdtem el velük komolyan dolgozni, ami két éve zárult le. Közben bekapcsolódtam a válogatott csapat munkájába is, elkezdtem őket fotózni, és ez immár lassan három éve tart.
- Kikerültél Braziliába is...
Ez úgy történt, hogy amikor kellettem az Origónál, mindig külsősként kaptam megbízásokat és ez egy idő után rendszeressé vált. A rovatnál volt egy hallgatólagos megállapodás, hogy ha volt valami nagy esemény, szépen tornasorban következtek a fotósok, és aki sorra került, az mehetett fotózni. Egyik kollégám ment volna brazíliai a foci VB-re, de ő lemondott róla az olimpia kedvéért, így én mehettem. Megragadtam minden lehetőséget, ahol gyakorolhattam a foci fotózását majd egyszerre csak a mélyvízben találtam magam. Majdnem egy hónapot voltunk kint egy kollégával, öt városban jártunk, repültünk, buszoztunk, nagyon mozgalmas volt.
- Hogyan lehet kiállni a pálya szélére, egy sportfotós hogyan látja a meccset?
Ezek a világesemények mindig nagyon speciálisak. Alacsonyabb szinten, fociban könnyen lehet olyan meccseket találni, amit napfényben játszanak, ami könnyebb a fotós számára, hiszen van fény. Magasabb szinteken, an NB 1-ben már villanyfény áll a rendelkezésünkre, de oda már nem lehet akármilyen objektívvel menni, és a focipálya hatalmas, úgyhogy ide már a legnagyobb teleobjektívek kellenek. A jégkorongfotózás ilyen szempontból könnyebben megvalósítható, kevésbé szigorúak a biztonsági előírások. A focimecseken Magyarországon legtöbbször az alapvonal mögé lehet állni és félidőben lehet térfelet cserélni. Világbajnokságon a fotósok számára kb. 150 ülőhely volt kialakítva a pálya 3 oldalán, ez azt jelentette, hogy 150 posztra lehetett jelentkezni, az alapvonalhoz a prioritással rendelkező fotósok kerülnek, van olyan, hogy egy nagyobb ügynökségtől 8 fotóst is akkreditálnak. Elsőre elég ijesztő volt a többi fotós között megjelenni, és nyilván nem én kaptam meg a legjobb helyeket. Meccs előtt és a végén a szurkolók között lehetett érdekes arcokat keresni, ebből született is egy galéria, amikor a brazilok nagyon kikaptak a németektől. Arról a meccsről egy képem sem jelent meg, de a csalódott szurkolókról készített galéria igen. Olyanokat is fotóztam, hogy a különböző helyszíneken hogyan pihentek az újságírók, és aludtak a leglehetetlenebb helyeken, és ez a sorozatom kiállításra is került. Készült sorozatom arról is, hogy a legkülönfélébb helyeken, hogy nézik a brazilok a meccset TV-ben vagy kivetítőn, ez egyfajta társadalmi lenyomat is volt, amiből az alatt a pár hét alatt, szép kis szociográfiai körkép jött össze.
- A hoki a nagy szerelem, mi volt most az idei világbajnokságon, Szentpéterváron?
Itthon nagyon szerencsés helyzetben vagyok, egyrészt mert amikor a Dunaújvárosi csapatnak fotóztam szabad kezet kaptam, ha távirányítású kamerát akartam betenni a pályára megtehettem, még annyira sem voltam bekorlátozva, mint egy hírügynökségi fotós. A válogatottnál, ha nálunk itthon rendezett a szövetség valamilyen tornát, vagy én mentem velük, mindig viszonylagos szabadságot élveztem. Az „A csoportban” most ez nem volt meg, korlátozottabb volt a helyek száma a jég mellett. Kivittem magammal a kapuba szerelhető távirányítható fényképezőgépemet, amit Szentpéterváron nem engedtek felszerelni. Az öltőzőbe itthon bemehettem a készülődést fotózni, ezek nagyon hálás dolgok, ettől ott kint teljesen el voltam tiltva.
Ettől függetlenül, van egy ilyen elméletileg jól megfogalmazott kiváló akciófotó, ami technikailag és a pillanat elkapását illetően is tökéletes, de valójában ebből 12 egy tucat. Számomra a változatosság sokkal fontosabb. Én nézőként az 5. akciókép után ásítozni kezdek és szerintem ez normális. Fotós szemmel nézve a pályán kívül történnek dolgok a buszban, a szurkolói táborban, és mindenhol, ami változatos, és aminek segítségével közelebb hozható az emberhez az adott meccs, vagy a helyszín hangulata.
Ami még fontos momentum, hogy, az „A csoportban” bár minden sokkal gyorsabban történik, de nagyon szép, mondhatni - művészi szinten folyik a játék. Ahol nem mennek végig az akciók, ott nem szép a játék, akkor azt fotózni is nehezebb.
- Beszéljünk a technikáról…
Amikor jégkorongot kezdtem fotózni, előtte vásároltam egy Canon 5D vázat, mert fontos szempont volt, hogy full frame kamerám legyen, még ha a sebessége nem is a legmegfelelőbb a sportfotózásra. Mindig fontos volt a technikai tökéletesség, például hogy egy kép legyen éles, tiszta, a háttér szépen elmosódott, és éppen ezért kezdetektől RAW formátumban fotóztam, ami a sportfotó szempontjából a korlátozott sorozat sebesség miatt szintén nem optimális, de megtehettem. Ez adott egy olyan pluszt, hogy jobb minőségűek lettek a fotók, jobban le tudtam szűrni a képzajt, kontrasztosabb, háromdimenziósabb hatású képek születtek. Mind ez 2008-ban történt, az 5D vázon kívül egy 70-200-as 2.8-as és egy 24-70mm-es 2.8-cas objektívből állt a felszerelésem. Akkoriban körülbelül egy millió forintba került használtan ez a Canon szett.
- Mivel fotóztál a Foci VB-én?
Braziliába egy Canon 5D Mark III. -mat vittem, egy 16-35, 24-70, és egy 70-200mm-es obit, valamint egy 300-as f2,8-as teleobjektívet. Itt megvolt a lehetőség, hogy a fotósok helyszínen ingyen kölcsönözzenek optikákat - ha igényük volt rá, - ugyanis a Canon és a Nikon kitelepültek a saját pultjaikkal, és tőlük lehetett bérelni is a javíttatás mellett. Nagyon jó volt, hogy akkor jelent meg az új Canon 200-400 f4 zoom objektív, ami széles körben használható és ezt is ki lehetett kölcsönözni. Napjainkban most ezek a legnépszerűbb sport objektívek, igaz a fényerejük kicsit kevesebb, mint a korábban egyeduralkodó 2.8-as fix teléknek, de a gépvázak is fejlődtek annyit, hogy egy fényérték veszteséget képesek kompenzálni magasabb érzékenységgel. Ezekkel fotóztam, és a nagytelénél pedig egylábú állványt, monopodot használtam.
- Szentpéterváron mi volt a „menü”?
Oda egy Canon 1Dx-est vittem magammal, és a saját 5D Mark III-at valamint egy Canon 6D-t távirányítós gépnek, amit a tetőre szereltem a jég fölé, és rádiós távirányítóval exponáltam. A jégkorongban jobban kell a gyors gép, mert gyorsabb a játék, ráadásul sokszor a csak „plexin” keresztül tudunk fotózni, ami rontja a képminőséget, és néha azért életlen a kép, mert a plexiben lévő öntési egyenetlenségek elmossák a képet. Itt is több pozícióból lehet fotózni a játékot. Ha a lelátóról fotózom, akkor 2 dimenziós hatású képek születnek, mivel ilyenkor a jég van a játékosok háttérben és fentről nézek lefelé. A pálya széléről közvetlenül, a plexin keresztül fotózva a játékosokkal egy magasságban vagyok, a látvány „háromdimenziósabb”, az akció szinte testközelből érzékelhető. Nagy látószögű optikával ez a hatás még jobban fokozható.
- Ha valaki kedvet kapna a sportfotózáshoz mit javasolnál neki?
Először is szerintem azzal kell megbarátkozni, hogy manuális üzemmódban használjuk a gépünket, mert általában konstans a megvilágítottság. Használjunk ISO 3200-at rövid záridővel, hogy ne mozduljon be a képen minden, amit esetleg nem szeretnénk. Az élességállítás legyen folyamatos, hogy a mozgást lekövesse. Egy 70-200-as objektívvel, és egy croppos vázzal már a lelátóról is elkezdhetünk jégkorongot fotózni. Ha RAW formátumban fotózunk, az gyors kártyát igényel és elég tároló kapacitást. Én egyébként, ha van 3-4 mp üresjárat a játékban, akkor azokat a képeket, amik használhatóak rögtön írásvédetté teszem a kártyán, így egy játékrész során ugyan készül kb. 500 kép de én ezekben az üresjáratokba már előválogatok és már csak 25-50 képem marad, amit a szünetben tovább szűkítek. Így lehet kicsit gyorsabbnak lenni és már az első szünetben RAW-ból feldolgozott képeket leadni.
- Volt olyan fotós, akinél úgy érzed, hogy tanulhatnál tőle?
Rám a régi Origós kollégáim tették a legnagyobb hatást, egyik sem volt sportfotós, de a mentalitásuk annyira meghatározta az elképzeléseimet az ideális fotósról, hogy ez az óta is igazodási pont a számomra. Hajdú D. András, Pályi Zsófia, Tuba Zoltán, Hirling Bálint és a rovatvezetőnk, Virágvölgyi István örök szakmai mércét jelentenek a számomra. Ez az első Origós munkahely meghatározó volt a számomra, és nagy hatással volt rám a későbbi életem során.
- Van most valami közvetlen feladatod?
Kicsit le akarom építeni a megbízásos munkáimat, és több időt akarok a családomra szánni, valamint a kedvtelésből való, hosszabb projektek fotózására. Egy ideje fotózom már a római partot. Szerintem mindig fontos hogy találjon valaki valamit, amit önmagának fotóz: folyamatosan keresni kell az új területeket, amivel az ember szívesen foglalkozik, és ami több mint a napi kötelező munka. ( - )
