A kortárs rockzene volt ugyanis az a katalizáló tényező és élmény, amely Antont a fotográfia irányába terelte. A koncerteken való jelenléte legitimációjára és szégyenlősségének ellensúlyozására apja fényképezőgépét használta teljesen autodidakta módon, így közel tudott férkőzni a zenészekhez. Fényképezőgépe kommunikációs protézisként szolgált ahhoz, hogy levetkőzze kapcsolatteremtési gátlásait, illetve magabiztosságot merítsen a számára idegen közegben.

A Corbijn lelkészcsalád életét meghatározó protestantizmus és a Strijen szigetén jellemző kontemplatív életszemlélet döntően formálta Corbijn vizuális élményeinek rögzítési módját. Így szembeszállva a megszokott nagyon színes, természetellenesen tiszta és éles, mesterségesen megvilágított, szinte fényesre polírozott ’70-es évekbeli koncertfotók diktálta szakadatlan képfolyammal és az általuk gerjesztett zűrzavarral, Corbijn számára a fekete-fehér képek a mai napig jelentik az abszolút referenciát, és vezérfonalként jelennek meg fotográfusi életművének különböző szakaszain. 

Az 1973 és 1989 között készített fekete-fehér, dokumentum jellegű felvételek többnyire zenészekről készült koncert- vagy turné képek, amelyeket kis formátumú fényképezőgéppel fotózott. Ekkor alakul ki fotóinak stílusa, melyet az anyagszerűség és a testi közvetlenség hatását keltő szemcsés előhívás, az elmosódott, homályos kontúrok, az árnyékba süllyedő vonások, az eltakart vagy elfordított tekintet alkalmazása, a kéz kiemelt szerepe, valamint a meghökkentő, szokatlan kompozíció tesz különlegessé. Első, FAMOUZ címmel 1989-ben kiadott könyvében látható egy, a 1976-tól 1988-ig terjedő időszakban készült kizárólag fekete-fehér fotók válogatása, melynek látásmódjában visszaköszön Eugène Smith, Robert Frank vagy Dorothea Lange vizuális öröksége. 

A holland művész nem egyszerűen a valóság illékonysága ellen küzd, hanem egyértelművé szeretné tenni azt is felvételein, hogy nem ideálokkal, hanem idolokkal állunk szemben, akik saját árnyékuknak tűnnek. Híres modelljeit így a misztifikálás és az anonimitás határára helyezi, amelynek következtében a saját magukat hordozó mítoszok és öncélú ikonok léte kérdésessé, instabillá válik. E sorozat egyik meghatározó eleme a Joy Division-ről készített felvétel, mely kompozíciója tisztán sugallja Ian Curtis tragikus jövőjét: a zenekar egy metróaluljáróban háttal látható, miközben Curtis kicsit lemaradva és félig megfordulva visszafelé néz. Corbijn karriere szempontjából is fontos ez a találkozás, ez adta a holland fotósnak a lendületet, hogy Londonba költözzön, és ott folytassa közelükben a munkásságát.  

Az 1990 és 1996 közé tehető időszak fordulatot hozott: Corbijn ekkor függetlenítette magát a dokumentumfotózás műfajától, és műtermi fotográfiával kezdett kísérletezni. A Star Trak című sorozatban már nem csak zenészeket látunk, hanem színészeket, modelleket, rendezőket is. A képek klasszikus négyzetes formát öltenek. Corbijn ezt a sorozatot „lithprints”-nek nevezi (litográfia és nyomat keveréke), a különleges, a lehetséges árnyalatok gazdagságát fokozó színes fotópapírra való előhívás miatt. A beállítás közeli, a kép szemből készül, általában természetes környezetben.