Több albumot adott ki sport-, riportfotókból, két gyönyörű lírai kötetet a lovakról.Feleségével, alkotótársával, Lajos Marival a gasztronómiai könyvek világában is új fejezetet nyitottak már több mint két évtizede. Három felvételén keresztül mutatja be jellegzetes alkotói módszerét.

Hemző Károly

Ha most visszagondolok a munkamódszeremre, azt kell mondanom, egész életemben kreatív riportképeket akartam csinálni. Ez a műfaji megjelölés látszólag ellentmondást rejt. De csak látszólag. Ugyanis a valóságot semmilyen módon nem befolyásoltam, nem állítottam be a témákat, s utólag sem nyúltam úgy bele soha a képbe, hogy az tartalmilag egy fikarcnyit is változzon. Mégis mindig azt akartam elérni, hogy a riportkép is ugyanolyan előzetes kigondolás, tervezés után jöjjön létre, mint mondjuk a csendélet a műteremben.

Ahhoz, hogy ez sikerüljön, legalább három dolog szükségeltetik. Először is alapos szakmai felkészültség. Ezen értem azt is, hogy a fotótechnikát, az eszközt birtokolni kell. Olyan ez, mint autóvezetés. Amikor az ember már eleget gyakorolta, akkor nem kell magára az autóra, az autó irányítására figyelnie. Az már szinte ösztönösen megy. Olyankor már elég, ha az ember csakis arra koncentrál, hogy hová is akar jutni a kocsijával. Így van ez a technikával, a szakmai tudással is. Kreatív riportképet csakis akkor képes valaki készíteni, ha már kizárólag arra kell figyelnie, mit is akar elérni a kezében lévő eszközzel. A második feltétel, persze, maga az elgondolás. A terv, hogy mit is akarok csinálni. Milyen képet. A harmadik legalább olyan fontos ebben az esetben, mint az első kettő. S ez a szerencse.

Hogy bemutassam, mit jelent ez a gyakorlatban, elővettem az egyik kedves képem, a repülőgépes lakótelepi riport negatívját. Ezen jól látható, mit és hogyan fényképeztem "a kép" megszületése előtt és után. Egyébként az a törekvésem, hogy kreatív riportképeket készítsek, konkrét eseményhez és helyhez köthető. 1958-ban öttusa versenyen kellett fotóznom, s akkor a Tabánban rendezték a futószámot. Megálltam az egyik lejtős úton, s figyeltem a versenyzőket. A futókat percenként indítják a rajttól, s ők egymás után teljesítik a kijelölt távot.

Ahogy állok ott a kamerámmal, arra lettem figyelmes, hogy a Tabán oldalában felfelé baktat az úton egy idős férfi, bottal a kezében. A versenyzők pedig szabályos időközönként elfutottak mellette. Hoppá, villant belém a gondolat, ezt a két motívumot össze lehetne kombinálni. Csak meg kell várnom a megfelelő pillanatot, hogy közel kerüljenek egymáshoz. Azt tudtam, hogy a versenyzőnek, aki a fiatalságot, az erőt jelenti, előbb kell lennie, mint a bácsinak. Innentől már csak az volt a dolgom, hogy várjak, s szerencsémre adódott is egy megfelelő – az elgondolásomnak megfelelő – pillanat. S elkészült a kép. Az lett a címe: Két nemzedék.

Akkortól fogva gyakran ezzel a módszerrel dolgoztam. Nemcsak a korábban emlegetett kedvenc lakótelepi, repülős felvételemnél, de például 1973-ban Párizsban is. Az Opera díszes épületével szemben álldogáltam egy zebra mellett. Néztem a szép épületet, s figyeltem a nyüzsgő utcát. Autók, gyalogosok s régi módinak látszó buszok. Arra gondoltam, valahogyan egyetlen képbe kellene sűríteni ezt az egészet. Az elegáns épületet meg a furcsa buszokat, a régit a modernnel, az elegánsat a rozogával együtt. A korokat valahogyan összehozhatnám egyetlen fotón. Miután a zebránál álltam, tudtam, a buszoknak lassítaniuk kell előttem, ha valaki éppen át akar menni a gyalogosátkelőn. S megint szerencsém volt. Addig vártam, amíg föl nem tűnt a zebrán egy nagyon modernül öltözött, fiatal csinos nő, tovább erősítve a kontrasztot. S így együtt volt az épület, a busz, az autók és a modern nő.

A lakótelepi felvételt az 1983-as Vigadó Galériabeli kiállításomra csináltam. Budapestet addig is rengeteget fotóztam, de erre a tárlatra további képeket készítettem. Elmentem a korábban már bejárt helyszínekre és újabbakra is. Ez a fotó a Kőbánya–Újhegyi lakótelepen készült. Fel-alá sétáltam, kerestem a motívumot. S arra lettem figyelmes, hogy rendre repülőgép zaját hallom. Hoppá, itt ezek szerint éppen egy légifolyosó van a házak fölött. Nézegettem, vártam a gépeket. Közben megláttam ezt az embert a teraszán. Lefényképeztem. Észre is vette, hogy fotózok, odanézett, de aztán egy idő után már nem törődött velem. Elkezdett valamin gondolkozni. Egészen elmerült. Én közben füleltem s vártam, hogy mikor jön az én gépem. S hogy jól jöjjön. Mármint, az addigra már elgondolt kép számára jól. És jól jött. Szerencsém volt. Nem utólag tettem a képkockára a repülőt, nem manipuláltam semmit. Nincs rá szükség ugyanis.

Azt szerettem volna megmutatni ezekkel a képekkel, hogy igenis készíthető kreatív riportkép. Olyan dokumentum, amelyik hűségesen tükrözi az életpillanatot. Semmin sem változtatok, s mégis benne vagyok én is a fotóban. Az én látásmódom, elgondolásom, véleményem.

Emlegettem a szerencsét többször is, de azt hangsúlyoznám, hogy nem vakszerencse, nem puszta véletlen kell a jó képhez. Elgondolás és szakmai felkészültség nélkül ugyanis nem lesz szerencséje az embernek. Véletlenül nem születnek kreatív riportképek, csakis tudatos módon.

Nekem a sportfotó nagyon jó iskola volt. Ott meg kell tanulni gondolkozni a fotózás közben, s gyorsan dönteni. S mivel a szakmát megtanulja az ember, a kamerára, s az expóra nem is kell figyelnie. A festőművész sem az ecsetvonásokra ügyel, hanem arra, hogy mit akar az ecsetvonásokkal a vászonra festeni.

Lejegyezte: Szarka Klára