A társművészetet is inspiráló bravúros felvételére nyugodtan mondható: telitalálat.
A fotó 1990-ben Párizsban készült. Az Elysée palota udvarán. Antall József miniszterelnök kíséretében utaztam hivatalos látogatásra Franciaországba mint az MTI riportere. Francois Mitterrand francia köztársasági elnök fogadta a magyar miniszterelnököt, s mi – fotósok, tévések – várakoztunk, beszélgettünk. Ott voltak az AP, AFP, Reuters munkatársai, tévéstábok, sokan a sajtótól. Egyszer csak hatalmas csattanás. Exponáltam. Azt láttam, hogy egy katona fekszik arccal a föld felé. A díszkardja csattant, ahogy lezuhant a lépcsőről. Mereven feküdt a földön. Vigyázzban állt, amikor elájult. Nagy sürgés-forgás, az ablakon kinéz valaki, a kalapja legurul, mintegy lezárva a kompozíciót. Nem volt még zoom objektív, 105-ös fix lencsém volt, azzal exponáltam. Már közvetlenül a felvétel készítése után éreztem, valamit sikerült megragadnom. Persze, gyorsan elvitték szegény katonát, s két perc múlva megjöttek a politikusok, el is készítettem a szükséges képeket. Utána mentem be az AFP-be leadni a filmjeimet. Lehívták, s amikor kihozta a laboráns, rátettük az átvilágító asztalra, körbeálltak a francia fotósok is. Ilyet ők sem láttak, s nagyon sokan gratuláltak. Összesen három kocka készült, egyértelműen ez a legjobb közöttük.
Ritkán esik meg, hogy ennyire összejöjjenek a dolgok. Sokan fölhívtak, amikor látták, s volt, aki kétkedett, hogy valóságos helyzet volt-e. Azt is kérdezték: filmforgatáson csináltad? Ugyanis annyira tökéletesnek tartotta a kompozíciót az illető, hogy nem akarta elhinni, ilyen megtörtént a valóságban. A sors érdekes iróniája, hogy három vagy négy éve, amikor szintén kint jártam Párizsban, megint láttam egy hasonló jelenetet. Egy katonanő ájult el a július 14-i párizsi díszszemlén. Magyar egység is ment ki, azokat kísértem, amikor megtörtént. Most a díszsorfalban dőlt ki a női katona, de ez a látvány már megközelítőleg sem volt olyan hatásos, mint a korábbi. Mert ő most csak úgy összecsuklott. Kollégák, képszerkesztők, amikor látták az újabb felvételt, fel is hívtak, hogy ez az újabb azért már nem lett annyira jó, mint a régebbi képem. Hát, akkora szerencséje tényleg már nem lehet az embernek, hogy kétszer is ugyanolyat láthasson. Ugyanis a mozgástér mindenütt nagyon korlátozott, az akkreditált fotósoknak is kijelölt helyeken kell állniuk. Nem árt, ha az ember nem alacsony. Az is előfordul, hogy a stábok már előre foglalják a helyeket, felállítják az állványaikat. Volt olyan esemény, amelyiken fagyban, szakadó hóban öt és fél órát várakoztam. Tartani kellett a helyemet, nem hagyhattam ott.
Amikor az ember protokollt fényképez, akkor ott nagyon összesűrűsödnek az események. Még a négyszemközti megbeszélések előtt is, amikor azt mondják a fotósoknak, hogy egy-két percük van rá, igazából jó, ha 20-30 másodpercet maradhatunk. Néhány pillanatra föl kell pörögni, nagyon koncentráltan dolgozni, és már küldenek is bennünket kifelé. Meg kell lennie annak a képnek, azoknak a képeknek, amelyeket várnak az embertől. Legalább egy tessékelős jelenet, egy-egy gesztus, kézfogás, ülnek az asztalnál, s adott esetben még egy portré is kell. Nemcsak fizikai értelemben embert próbáló, de szellemileg is nagyon kimerítő munka. Nincs lehetőség ismétlésre, másodpercek alatt kell elvégezni a munkát.
Prágában, amikor Clinton elnök találkozott a visegrádi négyekkel, az amerikai nagykövet rezidenciáján fotóztunk. Úgy oldották meg, hogy a vendégek bent ültek a szobában, mi fotósok pedig, mint a futószalagon, követtük egymást, egy ajtón át lehetett befényképezni néhány kockát. Az egyik kolléga döbbenten kérdezte is a végén: ennyi volt? Hát, ennyi. Nem babra megy. Legutóbb ugyanitt Obama találkozott a közép-európai politikusokkal, s én csak egy rövid időre mehettem be, amikor a magyar miniszterelnököt fogadta. Azt sem tudtam, bent milyen fények vannak, csak sejtettem, gyorsan be, motorral exponál az ember, de tán húsz-harminc kockát, s már kész, küldenek is ki.
Sokat számít, milyen az ember fellépése, mennyire tud viselkedni, s a rutin is számít. Amikor Göncz Árpádot kísértem a holokauszt évfordulós megemlékezésen Auschwitzban, akkor technikai okok miatt nem volt akkreditációm. Szuper védett személyiségek vettek részt az eseményen, mégis úgy döntöttem, hogy kimegyek, talán távolabbról is tudok zsánereket csinálni, hiszen be úgy sem engednek. A külön géppel mentem, s amikor leszálltunk, megkértem az elnök urat, hogy mivel nincsen akkreditációm, hadd maradjak a közvetlen közelében. Gyakorlatilag így át is jutottam az első szűrőn, s a másodiknál oldalra húzódtam. Ki is szúrtak biztonságiak, nem volt a nyakamban budget. A sors kegyeltjeként az egyik biztonsági főnök megismert, mert vele már találkoztam korábban egy ízben Varsóban. Neki mondtam el, hogy milyen helyzetben vagyok, megígértem, hogy onnan nem mozdulok el, ahol vagyok, de engedjenek fényképezni. Cinkos mosollyal rám nézett, s szólt a többieknek is, hogy hagyjanak békén. Amúgy semmi esélyem sem lett volna, mert kivezetnek a fotós zónából. Nem is csoda, minden biztonsági felfokozott állapotban dolgozott, annyi kiemelt védett személy volt ott egy helyen.
Egyszer Párizsban egy csúcstalálkozón (Gorbacsov, Thatcher, az amerikai elnök és még sokan vettek részt rajta) csak arra volt jogosultságunk – egyik kollégámmal mentem –, hogy a folyosón mozogjunk, a terembe nem léphettem be. A szünetet kihasználva, bementem a terembe, s a szünet végén nem jöttem ki. Leguggoltam az operatőrök mögött az asztallal szemben. Tudtam, hogy a magyar államfő lesz a második felszólaló, rá vártam. A francia belügyminiszter vezette a tárgyalást, s kiszúrt engem a teleobjektívemmel. Szúrós szemmel rám nézett, s intett a fejével, hogy menjek ki. Én meg csak álltam, s mutattam az ujjammal kettőt, vagyis hogy a második felszólalót várom. Ki is jöttem, amikor megvolt Antallról a képem. Az ajtóban persze már vártak a biztonságiak, s mondták, hogy irgum-burgum. Este viszont forrón gratulált az MTI akkori párizsi tudósítója, hogy milyen fineszesen jutottam be.
Vagyis nagyon észnél kell lenni, a rutin sem árt, de az igazi képhez szerencse is kell. Nagy meglepetés ért, amikor megtudtam, hogy az itteni Francia Intézetben ki volt állítva egy festmény, amelyet a fotóm alapján készített egy francia festőművész. Azt hiszem, ez tényleg ritkaság.
Nikonnal készítettem a felvételt, 105 mm-es fix objektívvel Fuji negatívra.
Lejegyezte Szarka Klára
