A Capa Központ (teljes nevén Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ) 10 éve nyílt, és volt is ott már kiállítás a névadó fotóiból, s megannyi további remek, érdekes, különleges tárlat mások műveiből, de a 2023. június 13-án megnyílt állandó életműkiállítás egészen más szint. (Sőt, kettő, minthogy két szintes.) A Nagymező utca 8. alatti, patinás épület földszintjén ill. alagsorában olyan tárlatot állítottak össze, mely túl azon, hogy alaposan bemutatja a 20. század egyik legnagyobb hatású fotósának életét és életművét, egyúttal ízig-vérig 21. századi. Megannyi apró érdekesség, különleges megoldás teszi izgalmassá és részint interaktívvá a tárlatot. Utóbbi, mármint az interaktivitás jó ideje szinte alapkövetelmény, és számos kreatív megoldást láthat, aki gyakran jár múzeumokba és kiállító teremekbe, de úgy érzem, sok helyen inkább csak amolyan muszáj dolog ez, vagy épp (bocs, de) parasztvakítás. A Capa életműkiállításon szó nincs ilyesmiről, elég csak a virtuális sötétkamrára utalnom (a többi „poént” nem lőném le).
A tárlaton kb. 138 fénykép látható (plusz a vetítettek), jó pár közülük ott van az emberiség közös kultúrkincsében ill. –emlékezetében. Köztük természetesen a normandiai partraszállás ikonikus (és elmosódott) képei, a Picasso portré, amit mindenki ismer, vagy épp a sokat vitatott „A milicista halála”. Ennek kérdését elegáns távolságtartással kezeli a kiállítás, s így is van ez jól, hiszen aki végignézi az összes képet, úgyis arra a következtetésre jut, hogy ha még esetleg, ne adj’ Isten Capa itt kamuzott is, a többi fotója olyan fontos és olyan zseniális, hogy bocsánatos bűn – s attól még ikonikus kép az.
A remek fotókon túl Capa életét is alaposan ismerteti a tárlat, és egy elbűvölő, merész, kalandos életű, rámenős, mégis velejéig emberséges művész portréja áll össze, mire eljutunk a kijáratig. Ahol alighanem szomorúan lép ki a látogató, hiszen valahol sorsszerű, mégis végtelenül tragikus, hogy olyan fiatalon halt meg Capa (született Friedmann Endre, 1913. október 22. – 1954. május 25.), aki annyi háborút fotózott, akinek olyan kevés jutott a boldog, felszabadult pillanatokból, és aki végül egy aknára lépve halt meg a laoszi határvidéken, távol hazájától, amit annyira szeretett, és Amerikától, ahol akkora sikereket aratott, s ahol mégis kommunistának bélyegezték.
Capa talán a háborús tudósításaival vált híressé, ám a harcok közepette épp úgy az emberit fotózta, mint a hátországban, vagy épp a békeidőkben készült képein. Számos híres mondás is fennmaradt utána a fotográfiával kapcsolatban – ezek közül jó párat megtalálunk a tárlat falain, mint pl.: „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.”.
Méltó ez a kiállítás Robert Capa munkásságához, de magához az emberhez is. Javaslom, csak úgy menjen oda a látogató, hogy rá is tudja szánni a kellő időt.
S ha már ott jártam a Capa Központban, megnéztem két további kiállítást is.
André Kertész Szigetbecsének ajándékozott képei
André Kertész (eredeti nevén Kertész Andor, Kohn Andor; Budapest, 1894. július 2. – New York, 1985. szeptember 28.) Capának elődje, mestere, mentora volt, és saját jogán is a világtörténelem legfontosabb fotográfusai közé tartozik. Szigetbecsét, ezt a Csepel-szigeti falut gyermekkorában ismerte és szerette meg, és élete végéig fontos volt számára. Így történt, hogy külön kis gyűjteményt hagyományozott a falura. Ennek zöme látható a Capa Központ emeletének két termében, kiegészítve Kertész néhány személyes tárgyával.
Bár elsőre azt gondoltam, ezért a kiállításért kicsit túlzás ugyanúgy 4000 Ft-ot kérni per felnőtt, mint a Capa életműkiállításért (ámbár van kombinált jegy, az 6 ezer Ft), végül úgy gondolom, megér annyit. Azt hiszem, nem kimondottan a Szigetbecsének ajándékozott képeivel írta be magát André Kertész a fotográfia történetébe, nem ezek a legfontosabb, legismertebb képei, ugyanakkor ezek is tipikus, igazi, felismerhető André Kertész képek. Az 1910-es évek elejétől kezdve fotózó művész ugyanis úgy örökítette meg, amit a képein látunk, mintha bárki ember először látta volna azokat. Ez annyiban szó szerint igaz, hogy a fotográfia abban a korban még valóban annyira új volt, hogy senki nem mondhatta volna kb. semmiféle témára, hogy azt már ezerszer lefotózták, elcsépelt, unalmas. Ám André Kertésznek emellé volt valami olyan egyedi látásmódja, amitől az itt látható képei nagy része szinte meditatív hatást vált ki a szemlélőből, amennyiben rászánja az időt. Fekete-fehér tájképek, életképek, utóbbiak még nem a Cartier-Bresson (vagy akár Capa) féle elkapott pillanatok, de nem is beállított, mesterkélt fotók. Első pillantásra semmi extra, holott Kertész mintha a lényegüket örökítette volna meg ezeknek, legyenek bár dolgozó parasztok vagy nyári délutánok. S tette mindezt olyan szépérzékkel, hogy alighanem az előtte egy évszázaddal élt nagy magyar festők is értékelték volna. Egyszerű harmónia, szépség van ezeken a képeken, még csak azt sem mondanám, hogy feltétlenül nosztalgikus, noha egy ponton az ember ráeszmél, hogy az ábrázolt világ már odavan, legalábbis szépséget meg harmóniát ma mintha kevésbé látnánk ugyanazokon a helyeken…
Pictorial Collective: Petőfi utcák népe – Szubjektív fotós látlelet a magyar társadalomról
Szintén a Capa Központ emeletén találni ezt a másik kiállítást, mely épp úgy Magyarországról szól, mint André Kertész kiállításának egy része, ám a kontraszt ordító. S megintcsak: ha rászánjuk az időt, talán mégis megtaláljuk a párhuzamokat.
Hazánkban szinte megszámlálhatatlanul sok településen van Petőfi utca, sőt, a határontúli területeken is akad nem egy. A Pictoral Collective fotós csapata ezek közül keresett fel jó sokat, hogy lefotózza, hogy élnek ott az emberek. A kiállítás gerincét a különféle falvakban és városokban ugyanolyan módon készült fotók adják: adott Petőfi utcai ház/háttér előtt áll(nak) vagy ül(nek) ott lakó vagy arrajáró népek. Tehát ezek sem az életből elkapott, „véletlenszerű” pillanatok, beállított, tudatos képek, melyeken a fotók alanyai is tudják, hogy fényképezik őket. Mégis átjön nagyon sok abból, hogy adott személy kiféle-miféle, milyen körülmények között él, pláne ilyen mennyiségben. Ám a kiállítás jóval több módon kapcsolódik Petőfihez – vannak az ő nevét viselő (vagy Petőfi utcai) intézményekben készült fotók is, sőt, rokonairól is találunk portrékat. Aztán az egyik falon olyanok képeit láthatjuk, akik a Forbes összeállítása szerint a leggazdagabb 30 év alatti magyar közé tartoznak (annak apropóján, hogy Petőfi ugye 26 évesen hunyt el, s hagyott kitörölhetetlen, máig meghatározó nyomot mind történelmünkön, mind irodalmunkon). És így tovább, itt sem lőnék le több „poént”, de azt még muszáj megjegyeznem, milyen megindítóak és megrázóak az idősotthonok lakóiról készült fotók.
Nem mondom, hogy teljesen mentes ez a kiállítás a „szájbarágósságtól”, és nehéz is nem arra jutni, hogy ebben az országban aztán mi sem változott, és ha fekete-fehér lenne főleg az utcás sorozat zöme, simán azt hihetnénk, hogy Capa vagy André Kertész idejében készültek. Mégis, mégis, a teljes tárlatot látva a legfontosabb, ami átjön, ami megmarad, az a sokszínűség és az emberség, az, hogy akárhogy legyen is, akármilyen körülmények között éljünk is, a magyarok is csak emberek. (Még azt is megkockáztatnám, hogy az együtt mulatozó-iszogató, szemlátomást szegényebb sorban és egy elmúló világban élő idősek boldogabbak, mint a milliárdos, aki magányosan, ámbár önbizalommal telve néz szembe a kamerával – de lehet, hogy szó sincs erről, és a kiállítás szerkesztője sem így szánta.)
Akárhogy is, ez a három kiállítás így egyben páratlanul nagy élmény, de készüljön fel rá a látogató, hogy utána szüksége lesz némi pihenésre.
(-)
