Címlap » Hírek » Napi hírek » Olympus M. Zuiko Digital 75mm f/1,8 - Panasonic vázon

Olympus M. Zuiko Digital 75mm f/1,8 - Panasonic vázon

Uzseka Norbert | 2017. Szeptember 19., Kedd 07:00

Olympus objektívek Panasonic vázon 1.:
Új sorozatunkban szeretnék különféle Olympus objektíveket bemutatni szubjektív módon, arra koncentrálva, hogy hogy működnek az újabb Panasonic fényképezőgépeken.

Szerző: Uzseka Norbert

Egy kis történelem

A 2008 októberében indult micro 4/3 rendszerben (melyet micro four thirds, MFT és m4/3 néven is emlegetnek) elsősorban két nagy gyártó, az Olympus és a Panasonic vázait és objektívjeit találjuk, s ezek alapvetően kompatibilisek egymással. Ám egészen 2013 augusztusáig, a Lumix DMC GX7 kiadásáig a Panasonic gépekben nem volt beépített stabilizátor, szemben számos Olympus vázzal. Addig a Panasonic csak egyes objektívekbe épített stabilizátort, míg az Olympus egyik üvegében sem volt ilyesmi. Ez volt az elsődleges oka annak, hogy, hiába ugyanaz a rendszer, sok fotós nem szívesen tett fel adott vázra a másik gyártótól származó objektívet. Arról persze lehet vitázni, hogy valójában mennyire van szükség bármiféle stabilizálásra – de aki gyengébb fényviszonyok között is szeretne kézből fotózni, annak nagyon jól jön ez a készség.

Mivel a GX7 stabilizátora amúgy elég gyengécske, jobbára egy-másfél fényértéket fog csupán (ám ettől még máig sokak kedvence ez a sajátos karakterrel bíró, imádnivaló kis masina), az igazi áttörésre 2015. júliusáig kellett várni. Akkor jelent meg a GX8, melybe már 4 tengelyes stabilizátort tett a Panasonic, a 2016-ban megjelent GX80-ba pedig már 5 tengelyes került, ahogy a G80-ba és a nagyágyú GH5-be is. Ez pedig már vetekszik az Olympus legendásan kiváló, beépített stabilizátoraival, így ezekre a gépekre bátran fel lehet tekerni a stabilizátor nélküli Oly üvegeket is, nem jelent majd semmiféle hátrányt.

Így néz ki az objektív Panasonic G80-ra tekerve

Kézbe véve

Cikksorozatom első kiválasztottja az egyik (ha nem a) legélesebb objektív a m4/3 rendszerben. Bár közel 5 éve jelent meg, máig kultikus darab, melynek rajongói szentnek kijáró tisztelettel kezelik.

A m4/3 rendszer egyik legfőbb erénye, vagyis hogy a kisebb érzékelő köré kisebb gépet lehet építeni, és kisebb objektíveket lehet rácsavarni, az Oly 75mm-esnél nincs meg, ez bizony, rendszeren belül, nagynak és nehéznek számít, legalábbis összevetve megannyi apróbb fix objektívvel. De ilyen fényerős objektívhez sok üveg kell, hogy legyen min befolyjon a fény a szenzorra. Az objektív tubusa fémből van, ami rendkívül elegáns és masszív benyomást kelt – ennek ellenére nem időjárásálló. Viszont akinek van odahaza Panasonic 14-140mm-es kitobjektívje (gondolom, Panások között vagyunk így egy páran), az bizonyára örömmel hallja, hogy ezen az Oly üvegen is 58mm-es szűrőmenet található.

Szilvia

Panasonic G80, 1/800 másodperc, f/1,8, ISO 200

Használat, látószög

A 75mm kisfilmes értékre átszámítva 150mm-es látószöget jelent, magyarán egy kistelével van dolgunk. A rendkívül magas kezdő fényértéknek köszönhetően ideális objektív ez portrékra és sportfotózásra is, de bármihez jó, amennyiben elég messze tudunk kerülni a témától. Ezt nem csak úgy értem, hogy bármely, a szemünk előtt elterülő tájból vagy látványból relatíve kevés fér a képbe a 75/150mm okozta szűk kivágás miatt, de a közeli témák esetén is oda kell figyelni, mert kb. 84 cm a legközelebbi pont, amire az objektív fókuszálni tud. Ez egyébként egyáltalán nem rossz, mert bár makrózáshoz túl távoli, de így is elég közeli képeket tudunk készíteni. És szuperül lehet ezzel az objektívvel elkülöníteni az apróbb részleteket, vagyis olyan kivágást találni, amibe nem kerül semmi fölösleges vagy zavaró.

Bokeh-ban, vagyis háttérelmosásban igen kevés üveg tudja megszorítani rendszeren belül ezt az Olympus objektívet, ahogy az egy ilyen nagy fényerejű daraból el is várható. Az élesség már teljesen nyitva is szuper középen, a széleken persze ennyire tág rekesznél jelentkezik némi lágyság, de kissé szűkebb rekesznél már megvan a faltól falig élesség. A 2,8-tól 11-ig tartó rekesztartományban döbbenetes eredményeket produkál az objektív, de ezek alatt és fölött is messze jobb az átlagnál. Ez olyan élesség, hogy szinte vág – ehhez foghatót tényleg nem igen tapasztaltam más objektíveknél. Valóban profiknak való üveg ez (már csak a 300 ezer Ft körüli ára miatt is).

Az Oly 75-össel tehát olyan portrékat lehet csinálni, mint kevés másikkal. A nagy fényerőnek köszönhetően gyorsan mozgó témát is remekül lehet vele lőni, és abban is biztosak lehetünk, hogy ha épületet vagy bármilyen látképet fotóznánk, és elég messzire tudunk tőle menni, hogy beleférjen a képmezőbe, akkor káprázatosan éles képek fognak születni. Utóbbiaknál természetesen számítani kell rá, hogy ez a „kis-tele” látószög némileg „összenyomja” majd a teret, s a távolabb lévő részek is közelebbinek fognak tűnni – ami szokatlan lehet azoknak, akik főleg nagylátószögű objektívekkel készítenek tájképeket.

Gojira a Barba Negra Trackben

Panasonic G80, 1/320 másodperc, f/2, ISO 400

Koncertfotózás

Mivel viszonylag sűrűn fotózok koncerteken, számomra az is nagy kérdés volt, hogy hogyan tudom használni ezt a valóban páratlan üveget ilyen körülmények között. Szerencsére mind szabadtéri koncerten (úgy napfénynél, mint sötétedés közben), mind pedig zárt térben, erős színpadi fények mellett is ki tudtam próbálni.

Mivel az általam látogatott koncerteken általában van mozgás a színpadon, így a stabilizátorra viszonylag kevéssé számíthatok, hiszen hiába fog meg a stabi mondjuk 4-5 fényértéket, ha a bemozdulás elkerüléséhez 1/30s vagy még rövidebb záridőt kell használni. Itt sokkal fontosabb az objektív fényereje és az, hogy magas ISO-n se zajosodjon a kép. Mivel a micro4/3 rendszer érzékelője kisebb, mint az APS-C, s pláne mint a full frame szenzor, a magasabb ISO-ra nem nagyon jó támaszkodni, 3200 vagy 6400 fölött túl erős a zajosodás.

Egy f/1,8-as fényértékű fix objektív tehát remek társa lehet a fotósnak. Rock koncerteken persze, amilyeneket én elsősorban fotózok, nagyon jól jönne egy zoom, hogy ne kelljen a tömegben annyit ide-oda mászkálni, lökdösődni, alkalmasint a gépem épségét veszélyeztetve, de zoom objektívből ennyire fényerős nincs, az f/2,8-asok meg igen drágák. Viszont jár egy plusz jó pont az Olympus 75-ösnek a masszívságáért.

Ám úgy tapasztaltam, hogy van némi hátránya is ennek az üvegnek a rockszínpadok közegében. Mikor szabadtéri koncertet fotóztam a Barba Negra Track színpadán, a főzenekar első három száma alatt lehetett csak a közvetlenül a színpad előtti „fotósárokból” fotózni, és onnan túlságosan is tele volt ez a látószög, a zenészek feje ki is töltötte a képmezőt, jelentős akrobatikára volt szükségem, hogy be tudjam fogni legalább a gitár fejét, hogy látszódjon, hogy zenészt ábrázol a kép, nem mondjuk politikai szónokot. Oldalabbról fotózva ezzel már nem volt gond, ám a fotósárokbeli pogó ill. udvariasság miatt így már kevesebb olyan képet tudtam lőni, amilyet szerettem volna. Koncerteken általában a Panasonic Lumix G 42,5mm f/1,7 portréobit szoktam használni, így szokatlan volt az annál szűkebb látószög.

Mark Lanegan az A38 Hajón

Panasonic G80, 1/40 másodperc, f/1,8, ISO 800

Ugyanez a szűkebbség viszont nagyon jól jött, mikor a tömegből kellett fotóznom, hiszen messzebbről (alkalmasint a pogózónán kívülről) sem csupán gitározó hangyáknak látszanak a zenészek. Hanem mikor lement a nap, és felkapcsolták a koncertfényeket és a füstgépet, kiderült, hogy mi az Oly75 másik hátránya koncertfotózásnál – s ezt különösen megéreztem az A38 Hajó gyomrában történt fotózáskor. A szárazjeges füst ugyanis pont úgy működik, ahogy a pára vagy a köd: minél messzebb vagyunk a témától, annál inkább elködösíti, hiszen annál több jut belőle a fotós és a kép tárgya közé. Ezért aztán hiába jó, hogy nem kell nagyon előrefurakodni a tömegben, messzebbről mindenképp olyan képek készülnek majd, amelyek igénylik az utómunkát, de így sem biztos, hogy mondjuk egy, a füst miatt mindent piros fénnyel elárasztó lámpasornál készült képből bármi használhatót ki lehet hozni.

Viszont egy szabadtéri fesztiválon, nappal inkább használnám ezt az objektívet, mint mondjuk egy hosszabb tele állást adó zoomot, mert ilyen éles képeket a témától relatíve messzebbről fotózva biztosan nem kapunk azzal.

Fókuszálás

Nagy kérdés volt az is, hogy Pana vázra tekert Oly üveg esetében milyen gyorsan tud működni az autófókusz. Különféle fórumokon olvastam már jót is, rosszat is erről. Azt tudom mondani, hogy a 75mm-es objektív alapvetően gyorsan fókuszált mindkét Pana vázamon, s csupán akkor küzdött, amikor a Panasonic DFD (depth from defocus) élességállító rendszere amúgy is tenné. Vagyis, ha úgy próbáltam fókuszálni, hogy a fókuszmezőben lévő témából hiányzott a kontraszt, túl egynemű volt, ill. ha kevés volt a fény. Ez pedig a Pana objektíveknek is kihívást jelent.

Omega Diatribe a Barba Negra Trackben

Panasonic G80, 1/250 másodperc, f/2,5, ISO 200

A stabilizátorról még

Bár nem végeztem klinikai precizitású, végtelenül alapos teszteket (egyrészt, mert rém unalmas, másrészt mások, akiknek ehhez megfelelő profi felszerelésük és szoftverük is van, már megcsinálták helyettem, csak rá kell keresni a neten), arra mindenképp kíváncsi voltam, hogy a Panasonic beépített stabilizátorai mire képesek a stabi nélküli Olympus üveggel. És arra a megdöbbentő eredményre jutottam, hogy kézből és némi szerencsével meg odafigyeléssel akár 1 másodperces záridő mellett is értékelhető képek születtek, annál kicsivel rövidebb záridővel meg pláne. Mindez azért különösen érdekes, mert a Panasonic új, dual I.S.2 stabilizátor rendszere, mely a birtokomban lévő G80-as vázban is van, hivatalosan úgy tud 5 fényértéket megfogni, ha megfelelő, ugyanezen stabi-rendszerhez fejlesztett (vagy szoftveresen frissített) Panasonic objektívvel használjuk. Csak arra tudok gondolni, hogy a G80 a maga kézreálló markolatával, és az Olympus 75mm-es objektív a jó súlyelosztásával, masszívságával így együtt olyan párost alkot, aminek olyan súlya, olyan fogása van, aminek köszönhető ez a remek eredmény.

Persze kisebb vázakon, amilyen az amúgy szintén 5 tengelyes stabilizátorral bíró GX80, már kevésbé jó a fogása ennek a méretes Olympus üvegnek, de némi odafigyeléssel azon is remekül muzsikál. Csak számítsunk rá, hogy nyakba akasztva a földet fogja nézni az üveg.

Az Olympus 75mm a Panasonic GX80-on

Zárszó

Bár elsőre fura volt, hogy egy nem-zoom objektív is lehet ekkora, hamar megbarátkoztam a 75-össel, de a barátságból akkor lett igazán szerelem, amikor portrékat kezdtem vele lőni. Mind a háttérelmosás, mind az élesség káprázatos a vele készült képeken. Ilyen szempontból, ha nem is extrém módon, de felülmúlja a legfőbb kedvenc üvegeim közül azt, amit portréra használok, a már említett 42,5mm-es Pana objektívet. Viszont nehezen tudom elképzelni, hogy a 75-ös is hetekre a gépemen maradjon, és azzal fotózzak végig mindenféle témákat és rendezvényeket, ami viszont a számottevően tágabb látószöget biztosító Panával sűrűn megtörténik. Ez az Oly üveg annyira tele látószögű, hogy a legtöbb közegben, ahol én fotózom (s ezek zöme városi) már túl messzire kell vele mennem, hogy ne zavarjon be mindaz, ami közém és a téma közé beléphet vagy bekerülhet. Ez természetesen merőben szubjektív, de már a bevezetőben jeleztem, hogy ez szubjektív cikk lesz.

Akárhogy is, ez egy félelmetesen jó minőségű objektív, melyet elsősorban és legfőképp azoknak a profiknak kell beszerezniük, akik sűrűn portréznak.

A fenti fotók és további tesztképek megtalálhatóak eredeti méretben a Flickr oldalunkon.

Értékelés: 4,9