Haller Szabolcs önállóan is remek fotókat készít, járjon bár Kubában, Tibetben vagy épp Pécsett – képeit látva hamar megérti a néző, miért kérte fel őt a Fujifilm, hogy legyen hivatalos képviselőjük. Szabolcs számára azonban a közösségépítés is fontos, s ennek keretében hozta össze sokadmagával a Nyugati24 projektet, melynek keretében bő 24 órán át fotózták a Nyugati teret és környékét, páratlan fotóanyagot hozva létre.
Adja magát a kérdés: honnan jött a Nyugati24 ötlete, s hogy tudtátok megvalósítani?
A Budapesti Metropolitan Egyetemen diploma előtti órán indult, ahol azt a feladatot kaptuk Déri Miklós tanárúrtól, hogy készítsünk két street fotó sorozatot egy-egy szabadon választott gondolat mentén. Egy csoporttársammal, Kardos Péterrel még a múlt év vége felé elkezdtünk gondolkodni, hogy jó, de kellene valami olyan, amit még nem csinált senki, vagy legalább mi nem tudunk róla. Legyen valami különleges benne, mondjuk egy teljes nap folyamatosan. Akkor már adta magát a lehetőség, hogy szélesítsük közösségi élménnyé, így meghirdettem egy eseményt, és szerencsére elég sok ember érdeklődött.
Az kikötés volt, hogy a résztvevők Fujifilmmel fotózzanak, vagy csak így alakult?
A részvételnél nem volt kikötés, viszont adta magát, hogy valószínűleg főként olyan emberek fognak eljönni, akik a Magyar Fujifilm Fotósok Közösségének tagjai, hiszen kizárólag ott hirdettem meg ezt az eseményt. Viszont a képek további felhasználásának feltétele volt a Fujifilm használata. Elsősorban a közösségépítő szerepet néztem, és én ezt a közösséget építem a kezdetek óta.
© Haller Szabolcs
Melyik napon zajlott a fotózás? Milyen nap volt az?
2020 októberében, egy szombat délután 4 órától vasárnap délután fél 6-ig. A végén beültünk valahova azokkal, akik még ott voltak, visszaértek, vagy talpon maradtak, egy közös kajálásra és beszélgetésre. Nagyon büszke vagyok mindenkire, arra is, aki csak egy órát tudott ott lenni, része volt ennek az eseménynek. Arra különösen, hogy a tervezett 24 órára még másfelet rá tudtunk húzni. Egyszerűen észre se vettük, hogy lejárt az idő.
© Lazar Anilla
Hogy osztottátok meg egymás közt a feladatokat ill. azt a bő 24 órát?
Igazán ez egy új dolog volt. Korábban, még az esemény előtt kezdtem gondolkodni rajta, hiszen láttam, hogy már egy fotós jelenléte is megzavarhatja azt, amit néz, vagy egyik fotós a másikat. Kezdetben egyetlen dolgot határoztam meg, a teret, Nyugati tér és attól minden irányban az első kereszteződés, plusz a WestEnd, plusz a pályaudvar. Egy kis kávézóban találkoztunk, bemutatkoztunk egymásnak, megbeszéltük, hogy kezdetben óránként találkozunk és maximum két-három ember mászkál együtt, aztán elkezdtek önmaguktól kialakulni a csoportok. Én személy szerint azt éreztem fontosnak, hogy mindenkivel eltöltsek egy kis időt, hogy személyesen megismerhessem. Fontosabbnak tartom a hagyományosabb ismeretséget, mint az internetes kapcsolatokat, mindig az embert keresem.
© Royes Dobossy
Nagy vonalakban mit tudsz mondani a résztvevőkről? Milyen emberek ill. fotósok jöttek össze?
Rettenetesen vegyes, a fiataltól az idősig. És az ország minden részéről. Ennek különösen örültem.
© Benkó Zsolt
Hogy oldottátok meg azt, hogy senki ne haljon éhen-szomjan, meg ilyesmik?
Etettük-itattuk egymást. Ezt egy mondattal elrendeztem, hogy ha esetleg valaki éhes vagy szomjas, sikítson, egyébként felnőtt emberek vagyunk. De sokan felkapják a fejüket egy „hú, honnan van az a jó pizza” kiáltásra, főleg, ha éhesek. (nevet)
© Válóczi László
Feltételezem, hogy minden résztvevőnek tanulságos volt a projekt, amellett, hogy hatalmas élmény. Te tanultál, tapasztaltál bármi újat?
Mindig figyelek arra, hogy egyre képzettebb legyek. Idén diplomázok a Budapesti Metropolitan Egyetem fotográfia szakán, és egyből megyek tovább a mesterszakra is. Igazán az egyetemen érti meg az ember, hogy valójában miért került oda, így már megvannak a tervek azután is. Azoknak, akik másként terveznek fejlődni, workshopokból vagy ilyen és ehhez hasonló közösségi programokból, azoknak fontos, hogy legyenek ilyen események. Mivel szerződéses partnere vagyok a Fujifilmnek, így gondoltam, magamra vállalom azt, hogy folyamatosan, több felületen is olyan tartalmakat és programokat készítsünk azoknak, akik kicsit ki akarnak mozdulni akár a komfortzónájukból, akár otthonról, amikből kaphatnak valamit, amitől többek lesznek, amiből tanulhatnak. Szerencsére volt olyan visszajelzés, aki azt mondta, hogy „én direkt azért jöttem, mert nekem ez nem megy”. És azóta látni, ahogy elkezdte megosztani a képeit, elkezdett fotózni. Van, aki csak több képet oszt meg, van, akin látni a folyamatos fejlődést. És ha én ezekkel a rendezvényekkel hozzájárulhatok ahhoz, hogy más fotósokat sikerre segítsek, akkor boldog vagyok. Sokszor tapasztalom az irigységet, ami átjárja ezt az egész tevékenységet, akár saját magammal szemben, akár másoktól másokkal szemben. Ilyenkor megkérdezem, hogy oké, de mit tettél te, hogy irigyled azt, amiért ők megdolgoztak? Ezek az apró események pont azért kellenek, hogy elindíthassanak valakit az úton, hogy erőt adjanak a továbblépéshez. Én ebből az eseményből leginkább azt tanultam, hogyan lehet 17 embert összefogni, akik különböző helyeken vannak. És talán emberileg azt, hogy igen, végig lehet csinálni akár egy ilyet is. Tudom, nagyon sokan vannak, akik kimennek és van, hogy nem tudnak jó képet készíteni. Én ezt a mi eseményünkön nem tapasztaltam. Ilyenkor nem kávézni kell egy padon, hanem keresni, jó képet készíteni, csak egy döntés kell hozzá. Nagyon örülök annak, hogy akik ott voltak, azok közül mindegyiküknek sikerült. És koraeste már úgy tudtunk leülni kávézni, hogy már akármi lesz, mindenki boldog.
© Dr. Berecz Sándor
Volt esetleg bármi vicces vagy épp negatív élmény, amit el lehet mesélni?
Voltak vicces dolgok. Volt, amin halálra röhögtük éppen magunkat, majd kiszólt a hangosbemondóból egy hang: „Ez nem volt vicces”. Nem mesélem el, sokkal inkább invitálnék mindenkit, aki szeretne megmozdulni, El kell jönni a következő eseményre és saját élményeket gyűjteni. Őszintén mondhatom mindannyiunk nevében, akik segítették ezt az eseményt a háttérből, hogy annak örülünk, ha eljönnek és jól érzik magukat.
© Pintér Sándor
Mi következett azután, hogy eltelt a fotózási nap? Mennyi utómunka, vágás, bármi egyéb van abban az anyagban, amit már késznek lehet mondani?
Szerencsére a Fujifilm kamerái megadják azt a kényelmet nekem, hogy nem nagyon kell az utómunkával foglalkoznom. Egy kis kontaszt, szaturáció, vágás, de én nagyrészt készre fotózom azt, amit akarok. Egy képzett és tudatos fotósnak ez az egyik legnagyobb erény a kamerában, hogy segít azt előhozni, amit akarunk. Viszont mivel digitális fotózásról van szó, az utómunka nem egy választható dolog, hanem kötelező. Szerencsére ez nálam minimális, mert én ennél gyorsabb vagyok. Nagyjából az volt az utolsó hétvége a múlt évben, amikor még jó idő volt, szerencsénk volt, és utána következtek a kijárási korlátozások is. Viszont sikerült annyi és olyan sokféle jellegű sorozatot és képet készítenem, hogy innen Pécsről minden héten tudtam új sorozatokat vinni az órára, ami meglepő is volt mások számára. Nagyon nagy mennyiségű és sokszínű anyag készült, viszont bármikor kimennék újra megcsinálni egy jó csapattal ugyanezt.
© Forgács István
S mi a tervetek ezzel az anyaggal?
Egy kiállítás mindenképpen. Ez még vissza van, ezt ígértem azoknak, akik részt vettek. Írtam a Főpolgármester úrnak, hogy biztosítson lehetőséget arra, hogy kiállítást tarthassunk a Nyugati téren a vírushelyzetet követően. Ha ő nem is, akkor majd más az ügy mellé áll. Mindenképpen szeretném, ha ki lennének állítva a résztvevők képei nyilvános területen az arra járók számára. Hogy önmaguk tudjanak rádöbbenni, hogy a környezetet mennyire másként látják ők és mások. Ha egy ember is gyönyörködik abban, amit lát vagy kap az elkészült képek láttán, akkor már elértem és elértük a célunkat, hisz egyetlen elkészült kép is meg tudja változtatni a világot és jobb irányba vinni azt. Ebben hiszek. Itt pedig sok ezer nagyon jó kép született. Nehéz lesz leválogatni!
© György Levente
Lesz bármiféle folytatás?
Lesz. Ebben teljesen biztos vagyok. Eddig is szerveztem olyan eseményeket vagy dolgokat, amiknek az a küldetése, hogy a résztvevők, vagy akik bekapcsolódnak, jól érezzék magukat. Nagyon sokaknak a fotózás nem csak hobbi, hanem a megélhetés. Könnyű a napi rutinban elfelejteni azt, hogy miért kezdte el az ember. Eljöhet egy pillanat, amikor az ember elveszti az inspirációt, csömöre lesz, elege van a világból, csak teszi a dolgát, de nem boldog vele. Akkor nehéz előrelépni, nehéz újra elindulni, nehéz visszatalálni a gyökerekhez és önmagunkhoz. Lehet kicsit spirituális, de én azt gondolom, hogy ebben az egészben az nyer, aki jól érzi magát. Mert legbelül azért csinálja. Szereti. Mindegy, miért, és mindegy, hogy ki melyik részét csinálja ennek a dolognak. Abban is próbálunk segíteni, hogy egy-egy ilyen rendezvényen az emberek többé és többé váljanak.
Nyitottak vagytok esetleg új jelentkezőkre?
Egyértelműen igen.
© Götz Bálint
Beszéljünk most rólad! Mesélj, ki vagy, hogy lettél fotós?
Egy véletlennek köszönhetően és nem is olyan régen. Előtte soha nem fotóztam. Sokszor megkaptam már másoktól, hogy ő régebb óta csinálja ezt, vagy többször volt ott, ahol, hogy jobban megérdemelte volna ezt vagy azt. Én ezzel szemben azt gondolom, hogy nem véletlenül jutottam eddig oda, ahova. A Fujifilm szerződéses partnerének lenni nekem megadta azt az elismerést, amire vágytam, vagy amit én az elérhető egyik legmagasabb elismerésnek tartok. Nagyon büszke vagyok rá. Különösen arra, hogy alig 500 ember kapta meg ezt az elismerést eddig a világon. Nagyon komoly és folyamatos és kitartó munka van benne. Szakmám szerint is fotográfus vagyok, több olyan képzést elvégeztem, ami hozzáad ahhoz, amit tudok, és idén diplomázok a Budapesti Metropolitan Egyetem Fotográfia szakán. Nem állok meg, megyek tovább, ennek sok szintje van még, ami megszerezhető. Fantasztikus, ahogy megismerve kortárs legendákat, kicsit beszélgetve velük, az ember többé és többé válik. Ki tudja, egyszer lehet én is szívesen tanítanék majd. Igyekszek új utakat és irányokat találni, csak abba az irányba megyek, ami érdekel, ha egy-egy fotózás nem érdekel, nem csinálom meg. Esküvőre rengetegszer hívtak, mindig visszautasítom, és ajánlok valakit, akit jónak tartok és szívesen csinálja, és nem utolsó sorban az esküvőkből él. Kicsi ez az ország, sok a konkurencia, sok marakodás és irigység járja át, ebben nem leszek senkivel partner. Építeni és szépíteni akarom a világot, mutatni valamit, másként, vagy máshogy.
© Haller Szabolcs
Hogy lett belőled a Fujifilm hivatalos fotósa, s mit jelent mindez?
A hivatalos megnevezés Fujifilm X-Photographer. Magyarországon ritkán kapja meg valaki ezt a státuszt. Leginkább presztízskérdés, és ők keresik meg azt, akivel együtt szeretnének dolgozni, a munkája színvonala és látásmódja alapján . Hozzáadott érték az a munkánkhoz, ha egy gyártó hivatalos szerződést köt egy fotóssal, és ugyanígy a gyártónak is az, ha magas kvalitású fotósok munkáival népszerűsíthetik a termékeiket. Egyfajta kölcsönös márkaépítésről van szó. Az x-photographer jelöléshez a munkám színvonala mellett a nagyon erős közösségépítő szerepem is hozzájárult. Fontos egy X fotósnál, hogy hogyan tud kommunikálni az emberekkel, a termékek után érdeklődőkkel.
© Haller Szabolcs
A honlapodat, egyéb oldalaidat látva kiderül, hogy elképesztő helyeken fotóztál már. Lenyűgöző képeket hoztál a világ legkülönfélébb tájairól, legyen az Tibet, Kuba, vagy épp Izland. Hogy kerültél ezekre a helyekre? Vannak elmesélhető sztorik, élmények ezekről a helyekről?
Nem a kínai Tibetben jártam, hanem az Indiaiban. Kis-Tibet így is el van zárva a világtól, egy kicsit konzerválni tudta a kultúráját. Olyan ez, mintha a klasszikus értelemben vett magyarság tanulmányozásához nem Magyarországra mennénk, hanem Erdélybe. A kultúránk egy részét ők sokkal jobban megőrizték. Egy évek óta tartó állóháború zajlik jelenleg is, Ladakhra Pakisztán és Kína is igényt tartana. A Himalájában 7000 méteren farkasszemet néznek egymással az ágyúk.
Sok lehetőség van arra, hogy valaki távoli vidékeket járjon be. Én egy utazási irodát választottam. Adott esetben könnyebb bejárni egy-egy részt a világból olyanokkal, akik már többször jártak ott, tudják, hogy mikor hol érdemes lenni, és ehhez alkalmazkodva időzítik útjaikat. Sajnos ezek az utak egy dolgot biztosan nem garantálnak: a jó képet. Az valahol teljesen máshol születik, magában az emberben, még akkor is, ha valaki azt feltételezi, hogy azért készítesz jó képet, mert ő megmutatott neked valamit a világból. Nem, a kép máshol születik és máshogyan. Én leginkább az élmények miatt utazok, talán az útért magáért. Minden utazással emberileg többé és többé válhatok, meg tudok érteni valami abból, ami körülvesz, és amit alig ismerhetünk. Nagyon kis szelete az a világnak, amit felfogunk belőle. Egyszerűen kíváncsi vagyok, legfőképpen az emberre és arra, ahogyan él távoli és idegen kultúrák részeként. Az utazás egy életforma és egy döntés. Van, amikor az ember egyedül utazik, van, amikor csoporttal, van, amikor a családjával vagy néhány barátjával, egy dolog biztos, hogy ezt meg kell előznie a tudatos döntésének és kíváncsiságának. Azt hiszem, a jó fotós kíváncsi a világra. Kíváncsi a benne élőkre. És én ebből a kíváncsiságból építkezve indulok el mindig, és nyitott elmével várom, hogy találjak valami értéket, amivel jobban érthetem azt, ami van. Határozottan hiszem, hogy azáltal, amit látok, többet értek a világból, és a képeim által mindenki többé válik, és hozzájárulok ahhoz, hogy a világot azok is láthassák, akik valamilyen ok miatt nem tudnak saját maguk odamenni. Hiszek ennek a társadalmi felelősségében is. És teljes mértékben hiszek a fotográfia erejében.
© Haller Szabolcs
Ez volna hát a fotós filozófiád?
Az én filozófiám egyszerű, egy kép az egész világot meg tudja változtatni. Ebben hiszek, és a szakdolgozatomat is erről írtam. Amellett, hogy az ember mindig valami magasabbrendű tartalmat keres, szerintem a lényeg mindvégig egyszerű és ugyanaz. Az, hogy mutassunk valami szépet, amiben a világ gyönyörködhet. Ha tetszik, amit látok, nyomom a gombot. Azok nyernek, akik jól érzik magukat a fotó készítése közben.
© Haller Szabolcs
Mi volt eddig a legnagyobb elismerés, amiben részed volt?
Sok van, a sikeres felvételi vizsgám a Budapesti Metropolitan egyetemre ugyanúgy, mint a Fujifilm elismerése, amit eddig a világon alig több, mint ötszázan kaptak meg. Ugyanígy említhetném a sok-sok kiállításomat, vagy akár csak a legutóbbi pályázatot, amiben sikeresen nyertem, egy lehetőséget egy az eddigieknél sokkal nagyobb szabású kiállításra. Ez annyiban különbözik az eddigiektől, hogy nem csak kép, hanem egy komplexebb gondolatiság is meg fog jelenni. Mégis azt gondolom, hogy a legnagyobb elismerés nem kívülről jön. Az belső. Az elégedettség, önmagunkkal, a munkánkkal, az iránnyal, a céljainkkal és azzal, hogy folyamatosan újat és újat tűzünk ki és folyamatosan haladunk feléje. Az önkifejezésben rátalálni belső harmóniánkra, az már önmagában is egy olyan nagy dolog, ami szerintem keveseknek adatik meg, ugyanakkor bárkinek elérhető, aki következetesen halad a saját céljai felé. Ha ez a világnak még tetszik is, akkor az valóban nagy elismerés.
© Haller Szabolcs
S hogyan tovább? Min dolgozol, mik a tervek?
Most itt van a nyakamon a diploma, utána a Mesterszak, majd a DLA. Talán az is még, hogy újra utazhassak valahova és megismerhessek valamit más világokból, más emberekből, mutathassak valamit abból, amit én látok, én gondolok, és elégedett vagyok, ha erre egyre többen kezdenek felfigyelni.
www.facebook.com/hallerszabolcs
https://www.youtube.com/c/HungarianXPhotographers
(-)
