Uzseka NorbertKönyvismertető: David Gibson: Streetfotózás

Uzseka Norbert | 2020. Július 21., Kedd 09:00

Könyvismertető: David Gibson: Streetfotózás
A streetfotózás divat, de vajon mitől lesz jó, valódi és hogyan lehet megörökíteni arra érdemes pillanatokat? Ez is kiderül David Gibson könyvéből.

Ritka öröm, hogy ez a hazánkban hiánypótló kötet megjelenhetett magyarul. A téma avatott és elkötelezett művelője írta, aki minden lelkesedése mellett is képes úgy vallani erről a sokat vitatott fotós irányzatról (vagy talán nevezhetjük műfajnak is), hogy akár azok is megértsék, mi ebben a jó, akik szerint nettó tahóság vadidegeneket orvul lefotózni az utcán.

 

A magam részéről azt gondolom, hogy ha távlataiban nézzük, a streetfotózás azon fotós tevékenységek egyike, melyek a legtöbbet adták úgy a fotográfiának, mint az emberiségnek. Bár alapvetően nem dokumentarista irányzat, mégis nyilvánvaló, hogy ha ma megnézzük mondjuk Henri Cartier-Bresson vagy akár Vivian Maier képeit, nagyon sokat kapunk. Kisebb részben valamit a múltból, nagyobb részben valamit, ami időtlen (és igen, sokszor idétlen is, de erről később). Az igazán jó streetfotókon az adott kultúra, civilizáció, történelem, kor jellegzetességein túl ott van valami, ami összekötheti a nézőt a képen látottakkal. Időtlen, amennyiben az ember mint lény nem változott (és abba ne menjünk bele, hogy ez baj vagy sem). Bresson, Maier, Robert Frank és a többiek „poénjai”, elcsípett pillanatai ma ugyanúgy élnek és hatással vannak ránk, mint amikor a fotók készültek. Természetesen nem lesz több Bresson vagy Maier, ám a streetfotó egyúttal aktuális, mindig az adott pillanatra koncentráló műfaj, ezért ma ugyanúgy vannak zseniális streetfotósok – és ez a könyv kiváló bevezetést nyújt sokuk munkásságába is. Még akkor is, ha jobbára csak egy-egy kép fért bele a kötetbe a régi és a mai mesterektől is. Ez néha bosszantó, mivel a könyv, mely egy frissített verzió, párszor olyan képet ír le, mely nyilvánvalóan ott volt az első kiadásban, az újban meg nincs. De amúgy is arra sarkallja az olvasót, hogy utánanézzen mindazoknak, akiknek a képei felkeltik az érdeklődését – magam is elkezdtem követni Instagramon, Facebookon egy rakat fotóst, akit itt ismertem meg. (Magyarok nem szerepelnek benne, de világos, hogy pl. Vancsó Zoltán vagy Benkő Imre számos remek felvétele streetfotó.)

 

streetfotozasminta.jpg

Emellett számos olyan gondolat is sorakozik itt, melyet kijegyzeteltem magamnak, mert annyira találó. Magáról a könyv témájáról így ír Gibson:

„…a streetfotó olyan fényképfelvétel, amely nyilvános térben készül és rendszerint hétköznapi embereket ábrázol, a mindennapi tevékenységeik közben. Egyfajta társadalomábrázolás, melynek a fotóriportokkal ellentétben nincs hírértéke, és nem megrendelésre készül. A lényeg tehát a városi közösségek spontán pillanatainak bemutatása. A streetfotó egyik fő értéke, hogy sohasem előre megrendezett. Ez az elv nem lehet vita tárgya, mivel a lényeg épp az, hogy valóságos és spontán. Maga az „utca” szó is a hitelességre utal: a járókelő mindig az aktuális korszak tipikus lenyomata, a nyilvános terek pedig a szívbemarkoló pillanatok egész tárházát kínálhatják. A streetfotózás lehet sötét, ingerült és szürreális, de lehet könnyed, meleg és örömteli is. Nem feltétlenül kell hozzá emberi szereplő – a rájuk utaló jel vagy utalás éppen olyan jó és elég. Ez mind része az összképnek, épp ezért ilyen nehéz a műfaj konkrét behatárolása.”

 

Ám Martin Parr, a lángoló színeket használó lángelme ennyivel elintézi: „Ha a felvételre nézve érzed az utca illatát, akkor az egy streetfotó.”

 

Gibson hozzáteszi: „A streetfotós feladata az, hogy – a szerencsével karöltve – elcsípje ezeket a másodpercek alatt elillanó nüanszokat, lehetőségeket. Hogy a témákkal telezsúfolt városban a fényképezőgéppel mozdulatlanná dermesszünk egy villanásnyi gesztust, amelyet egy átlagember általában észre sem vesz.”

Szerintem, akárcsak a sportfotózásnál, itt is olyan pillanatokat láthatunk, amelyeket valószínűleg nem érzékelnénk. Ezért az igazi streetfotós nem az, aki sunyin lefotózza a járókelőket, hanem az, aki nyitott szemmel és elmével járja az utcákat, észrevéve a különleges pillanatokat, amik úgy peregnének tova, hogy sosem látnánk. Legyen bármilyen is az érzés vagy gondolat, amit kivált belőlünk egy-egy streetfotó, a lényeg, hogy megragad valamit, ami emberi.

 

davidgibson.jpg

David Gibson egyik remek fotója

(A képre kattintva megnyílik a szerző Instagram oldala)

 

Emellett Gibson a sokszor elvont, fura, „mi-ezen-a-jó” jellegű képekről is jól elmagyarázza, hogy mi a jó bennük. Ezért is ajánlom a könyvet azoknak is, akik szerint a streetfotózás kamu. Magam úgy vagyok vele, hogy bármilyen fotós témáról szívesen olvasok, mert mindig van mit tanulni, és minden szerző mást tart fontosnak, és számomra érdekes a mások nézőpontja (ill. mások képeit nézegetve is sokat lehet tanulni). Ez a könyv baromi keveset beszél a technikai részletekről, még tán az Instagram generáció által behozott új irányokról is több szó esik. Azonban ha figyelmesen olvassuk és nézegetjük, rá fogunk jönni a tech oldalra is. Pár általánosság (pl. használj min. 1/125, de inkább 1/250s záridőt, ha meg akarod fagyasztani a mozgást) akad csak, inkább Eric Kim két tanácsát idézném ide:

- Inkább könyveket vásárolj, mint fotós felszerelést.

- Ha épp egy projekten dolgozol és a következő kommenttel próbálják elvenni a kedved: „ezt korábban már megcsinálták”, ne törődj velük. Még soha, senki nem csinálta úgy, ahogy te.

 

De a számomra legkedvesebb idézet egy ausztrál fotósnőtől, Narelle Autiótól származik, akinek szintén zseniális képei vannak. Látszólag ellentmond a streetfotózás valóságszagú hitelességre törekvésének, de ha végigolvasod a könyvet, talán magad is rájössz, mekkora igazsága van: „A fényképeim alkotják a saját képzeletbeli birodalmamat; azt, amilyennek a világnak lennie kellene.”

 

És míg sok streetfotó poénja az emberi ostobaságra épül, ill. az emberi világ szürrealizmusának bemutatása és kifigurázása a célja, ez szerintem viszonylag könnyen kivitelezhető projekt, sokkal több kihívás van a szépség meg derű bemutatásában (pláne giccs-mentesen), de szerencsére erre is van példa.

 

Gibson2.jpg

Egy klasszikussá vált fotó David Gibsontól - Brighton 1998

 

A könyv érinti az etika témáját is, de a hazánkban is érvényben lévő szigorú EU-s szabályozásról alig ejt szót, márpedig e szerint engedély nélkül senkit nem lehet lefotózni. Ezzel nemcsak történelmi távlatokban van problémám (a civilizációnk, s azon belül a fotográfia sokkal szegényebb lenne, ha a fényképészet régi és mai zsenijeinek megtiltották volna a fotózást…), hanem a képmutatása miatt is. Egyrészt boldog-boldogtalan úgy osztja meg a privát képeit a közösségi oldalakon, hogy csak az nem látja, aki nem akarja, másrészt nem lehet úgy megtenni tíz métert a városokban, hogy ne készülne az emberről rakat felvétel, persze elsősorban biztonsági kamerák által, de még ha a közbiztonsági oldal érthető is, mennyiben van szüksége a nagyáruházaknak ilyen fokú bekamerázásra? Arról nem is beszélve, hogy számos okostelefonos appot mi magunk hatalmazunk fel arra, hogy hozzáférhessen a telefonunk adataihoz, a rajta tárolt anyagokhoz. Szóval ehhez képest ugyan kinek fáj, ha lefotózom Kovács Jánost az utcán, mert mondjuk csíkos az ingje, és illik a zebrához, amin épp átmegy? Itt jön képbe igazán az etika kérdése, az, hogy senkit ne ábrázoljunk sértő, megalázó helyzetben, és ezt ez a könyv is kiemeli.

 

Máskülönben Gibson műve, ha a technikai oldalt nem is erőlteti, számos ötlettel, kivitelezhető projekttel szolgál, de leginkább inspirációval. Magamon azt vettem észre, hogy amíg olvastam, sokkal több lefotózni érdemes pillanatot vettem észre. Már csak ezért is megérte elolvasni.

 

 

A kötet kedvezményes áron megrendelhető a kiadó márkakereskedőjének honlapján

Rainbow-Slide, 2020

192 oldal · Fordította: dr. Sámi László

 

streetfotozas_minta2.jpg

 

 

 

 

(-)

Share |
top

A hozzászóláshoz kérjük jelentkezzen be, ha még nem regisztrált a regisztráció linken megteheti!

E-mail

Jelszó

Regisztráció | Elfelejtett jelszó

bottom




Impresszum
Betöltés: 0.074437 másodperc.