Aki járt az utóbbi időben valamelyik fotós szaküzletben, ahol épp Panasonic bemutatónapot tartottak, az már találkozhatott Sárvári Gézával. A Debrecenben élő fotós a Panasonic magyar nagykövete, és hogy ez mit jelent, és ki is ő, és hogy fotóz, az az alábbiakból kiderül.
Adja magát az első kérdés: mit jelent az, hogy valaki Panasonic nagykövet?
A cél az, hogy bebizonyítsuk, hogy ezekkel a manapság sajnos még kissé komolytalannak tartott MILC gépekkel is lehet profin dolgozni és minőséget produkálni. Életem első címlapja Shanghaiban egy Urban Family című magazinnak készült, a Lumix G7-tel és a kit obival lőttem.
Milyen feladataid vannak, mi mindennel jár ez?
Rendszeresen kapok gépeket és obikat tesztelésre, megírom a véleményemet róluk, illetve használni kell, anyagot gyártani velük, közösségi médiában publikálni megfelelő hashtagekkel. Emellett vannak kisebb nagyobb projektek, amiket nekem kell kitalálni, és ha jóváhagyják, azokra külön szerződést kötünk, és időre le kell szállítanom a kért anyagot. Legutóbb például erdélyi busz túrára mentem, ahol a GX80-at kellett tesztelni egy 30-as és egy 45-ös makró obival, valamint a 100-400-as ágyúval. Emellett a magyar Panasonickal is dolgozom, velük szakmai napokat tartunk különféle fotós üzletekben.
És hogy lesz valakiből Panasonic nagykövet?
Nem tudom, mással hogy történt, az én sztorim ez: 2015-ben Shanghaiban éltem és dolgoztam, mint fotós, ott kerültem kapcsolatba egy Mr Wu nevű fiatalemberrel, aki a Panasonicnak dolgozott. A képeimet látva meghívott, hogy csatlakozzak hozzájuk mint oktató, aki „western style” fotózást oktat kínaiaknak. Tény és való, ők máshogy, más szemmel látják a világot, de nagyon menő náluk minden, ami nyugati. Én ugyan közöltem, hogy tulajdonképpen Kelet-Európából jöttem, de csak legyintettek, nekik az is nyugat, földrajzilag is, mentalitásban is. Kaptam tőlük egy G7-et meg vagy 3 obit használatra. Az oktatás havonta pár alkalommal történt, vagy a város szélén egy nagy bérelt stúdióban, vagy múzeumokban, utcán stb. Sajnos 2016-ban úgy alakult az életem, hogy haza kellett költöznöm.
Mesélj egy kicsit magadról! Ki vagy, hogy lettél fotós, mivel telt az eddigi fotós pályafutásod?
A fotózás abszolút természetesen mindig is az életem része volt, már óvodásként kattogtattam apám Praktica gépével, illetve volt egy 8mm-es filmfelvevő is, azzal is imádtam bohóckodni. 7 éves lehettem, amikor megkaptam az első saját kamerát, egy Corina nevű csehszlovák csoda volt, a mai napig megvan a polcomon. Ha iskolában, gimiben osztálykirándulni mentünk, mindig volt nálam valamilyen gép, én dokumentáltam az eseményeket. A technikai dolgok nem érdekeltek akkor még, szóval mindenféle olcsó point and shoot filmes gépeket kell elképzelni, mivel akkor is csak az motivált, hogy a jó pillanatokat elkapjam és megőrizzem. A manuális Praktica is frusztrált, mindig apámat kértem meg hogy állítsa be, mert én csak kattogtatni akartam. Emlékszem egy 1984-es párizsi kirándulásra, nem is tudom hány tekercs diát lőttem el. Valahol megvannak még ezek a régi dolgok, érdekes lenne mai szemmel megnézni, hogy kisgyerekként milyen képeket csináltam.
Kommunikáció szakon végeztem Debrecenben, utána nem sokkal bekerültem az akkor induló haon.hu csapatába, mint online szerkesztő. Ez a hírportál a megyei napilappal karöltve működött, nagyrészt az ő anyagaikat vettük át, de mi is gyártottunk saját dolgokat, voltak konkrét sajtófotós feladatok: interjúk, tudósítások, emellett (ha jól tudom) mi kezdtük el a bulifotózást az országban 2000-ben, osztrák mintára (a cég osztrák tulajdonban volt, mindent úgy kellett csinálni, ahogy a vol.at oldalon csinálták). A legelső ilyen bulifotózás egy Kispál koncerten volt a debreceni Lovardában. Emlékszem a legelső pár emberre, akihez odamentem, hogy lefotózzam, nem nagyon értették, mit akarok. Azóta ez a dolog eléggé elterjedt már. Nekünk mindenesetre minden nap kellett gyártanunk egy bulifotó sorozatot, mert azok a klikkek is hozták a nézettséget.
Itt már digitális géppel dolgoztunk, ez egy Kodak 1.3 Megapixeles point and shoot „csoda” volt. Ha bekapcsoltam, eltelt 10-15 mp mire feléledt, nem akkor exponált, amikor megnyomtam a gombot stb -stb, szóval nehéz volt használni nagyon, nem is szerettem. JPG-ben volt minden, RAW-ról nem is hallottunk, utómunkáról se nagyon, a lényeg a gyorsaság volt. Egy nagyon korai Photoshop licenszet adtak a géphez, azzal lehetett valamit bűvészkedni, ha akart az ember, de erre általában nem volt idő.
Tudósítottam még mindenféle fesztiválokról, pl. a Hegyalja Fesztivál hivatalos weblapján is az én képeim voltak 2001-ből (ha jól emlékszem).
Közbevágólag meg kell jegyezni, hogy a másik szívszerelmem a zenélés volt. 1992-ben koncerteztem először, azóta rengeteg zenekarban megfordultam. Billentyűn, majd később basszusgitáron is játszottam, aztán 2002-ben sikerült megvennem egy Chapman Sticket, ami egy nagyon ritka 10 húros hangszer, és nagyon jókat lehet vele csinálni. A fotózás emellett háttérbe szorult, de természetesen az életem része volt. Dolgoztam koncertszervező irodában, rádióban, majd később turné hangmérnökként, volt profi stúdióm is, tanítottam a debreceni Rocksuliban, és dolgoztam session zenészként is.
2010-ben vettem egy olcsóbb fajta DSLR-t, ki akartam próbálni, és megkértem egy ismerős lányt, hogy pózolgasson, én meg kattintgatok. Pár jobban sikerült képet átküldtem neki, erre a következő héten jött két barátnője, hogy róluk is csináljak már képeket, mert annyira tetszik nekik… Ezután valahogy magától alakult a dolog. Egyre tudatosabban csináltam mindent, igyekeztem nagyon sokat tanulni, egyre jobban érdekelt a fotózás. Rájöttem, hogy kényelmesebb, mint a zenélés, nem kell hajnalban több köbméter cuccot kipakolni a mikrobuszból koncert után. A fotós utómunka és a hangstúdióban történő keverés között is nagyon sok párhuzamot találtam.
Merre jártál már, milyen élményekben volt részed a világban fotósként (vagy akár úgy általában is)?
2005-ben Londonba kerültem, egy Digital Village nevű cégnél dolgoztam mint web content manager. Hatalmas online hangszerbolt volt ez, több mint 50,000 termékkel, szóval nem unatkoztunk. Itt kiélhettem a kütyümániámat, mindenem volt, szintik, stúdió cuccok, basszgitárok, effektpedálok stb- stb, de valahogy nem elégített ki a dolog. Itt már megengedhettem magamnak, hogy mintegy mellékesen, vegyek egy normálisabb Lumix bridge gépet. Ez se volt túl gyors, a digitális kijelző szaggatott és pixeles volt, nem is szerettem túlságosan, de felfedeztem újra a fotózás örömét, ami a zenélés mellett addig elsikkadt. A munkahelyen is kellett néha termékfotókat csinálni, bár én elsősorban az online tartalomért voltam felelős.
Voltak húzós sztorik, vagy olyan vicces esetek, amiket szívesen elmesélnél?
Shanghaiban a haverom profi stúdiójában volt egy fotózás, én csak werkfotókat csináltam róluk, meg a modellekről, de volt pár pillanat, amikor megláttam egy szép képet és én is ellőttem. Semmiféle vaku szinkron stb nem volt, oldalról csináltam a „partvonalról”, a modell a fotósok felé pózolt, velem nem is foglalkozott. Volt egy másfél méteres plexi lap, vizet permeteztek rá, hogy olyan legyen mintha esős ablaknál állna a lány. Szóval én csak ott kattintgattam, de az egyik kép olyan jól sikerült, hogy a haver később megpróbálta egy videoklipben ugyanazt rekonstruálni, persze nem nagyon sikerült neki.
Mik a kedvenc fotós témáid?
Próbálok olyan képeket csinálni, amit még nem csinált meg más.
És mik a kedvenc fotós eszközeid?
Beleszerettem a Lumix 7-14-es nagylátószögű obiba. Azt vettem észre, hogy mindenki vigyorogni kezd, aki a kezébe veszi a gépet és belenéz. Emellett a kihajtható kijelzőt is imádom. Szemmagasságból fotózni unalmas.
Manapság sokat hallani arról, hogy a fotózásnak leáldozott, mert "mobiltelefonnal mindenki tud fotózni", ami persze nyilvánvalóan baromság, de érdekelne, hogy szerinted hogyan lehet új híveket szerezni az igazi fotózásnak?
Mindennek megvan a helye, én például életem egyik legjobb képét egy Blackberryvel csináltam Amszterdamban, éjfélkor egy kocsmaablakból, szóval semmi baj a mobilokkal. Azt vettem észre, hogy ha valaki egy kicsit is érdeklődik, az előbb utóbb kézbe vesz egy igazi gépet, amin lehet cserélni az obikat, és amikor rátesz mondjuk egy fix 50-es 1.8-as obit és meglátja az eredményt, onnantól kezdve eldőlt a kérdés. A közelmúltban két ismerősöm is így járt.
Számíthatunk kiállításra tőled? Netán ha valaki azt szeretné, hogy te fotózd, volna rá kapacitásod?
Ha minden igaz, lesz kiállítás, sőt aukció is, erről még nem beszélnék, szervezés alatt van a dolog. Több helyen voltak már kitéve képeim. Természetesen bármilyen fotós projektben szívesen részt veszek, legyen az modellfotózás, céges megbízások, rendezvények. Mindenre nyitott vagyok, mindig kell új anyag a portfóliómba!
Kik a kedvenc fotósaid, ill. azok, akik hatottak rád?
A kötelező klasszikusokon túl, akiket mindenki ismer és szeret, a következő számomra fontos neveket szeretném megemlíteni. Nicky Almasyval Shanghaiban dolgoztam együtt, sokat tanultam tőle. Az unokatestvérem, Sárvári Péter, 25 éve fotós Debrecenben, tőle is rengeteg okos dolgot láttam, hallottam. Egy cégnél dolgoztam pár évig Czeglédi Zsolttal (MTI), nagyon tanulságos volt. Kedvenc online sorozatom volt évekig a youtube-n a Digital Rev TV, Kai Wonggal az élen, aki amellett, hogy nagyon szórakoztató, emellett szintén rendkívül jó dolgokat mond. Kár, hogy már ott hagyta a céget, két kollegájával (Lok és Alamby) olyan triót alkottak, amit leginkább a Jeremy Clarkson által vezetett Top Gear csapathoz tudok hasonlítani. Amikor Londonban éltem, Adrian Chilvers fotós kollegától lestem el egy csomó okos dolgot.
A többi Panasonic ambassadorral találkoztál már?
Nemrég Wiesbadenben jártam egy Panasonic által szervezett kétnapos továbbképzésen, itt volt alkalmam megismerkedni néhányukkal, mint pl Nick Driftwood (akivel egy videoklipet is készítettünk), összebarátkoztam Mikolaj Nowackival, aki a lengyel National Geographic fotósa. Bernard Bertrand reklám- és divatfotós Brüsszelben él, vele is nagyon jól megértettük egymást az első pillanattól, valamint Tabita Carngel német divatfotós is jó barátom lett. Érdekes, hogy ezekkel az emberekkel soha nem találkoztunk előtte, mégis perceken belül barátok lettünk, és sokat tanultunk egymástól az alatt a rövid idő alatt, amit együtt töltöttünk. A mellékelt képen balról jobbra: Mikolaj Nowacki, Jörg Nicht, Mareen Ott (az Ambassador program vezetője), Tabita, Bernard, én. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy ilyen remek szakembereket hívhatok kollegáimnak.
Van olyasmi, amire a fotózás tanított meg, bármi tanulság, életfilozófia…?
Photography is 50% people skills. A technikai tökélynél szerintem fontosabb, ha egy kép érzelmi reakciót vált ki. Nekem többet ér az, ha a kliensnek, modellnek, barátoknak tetszik valami, mint ha agyondícsérnek valami szakmai fórumon, amit fotósokon kívül senki nem olvas. A legjobb érzés, ha nevetnek, ha látom, hogy sikerült örömet szerezni. Amikor zenész voltam, 1995-ben Csillag Endrétől (Edda, Bikini, HBB gitárosa volt) hallottam egy nagyon hasznos dolgot: "You only have to be good enough" azaz nem kell virtuóznak lenni, csak elég jónak ahhoz, hogy szakmailag és emberileg is megálld a helyed. Természetesen nem én vagyok a világ legjobb fotósa, de nem is akarok az lenni. Nagyon sok tanulni valóm van még - mint mindenkinek.
Géza a hivatalos Panasonic oldalon
További fotók:
(-)
