A fotográfia mesterei sorozat első kötetében Joel Meyerowitz válaszolt a könyv címében feltett kérdésre. Őt leginkább kendőzetlen streetfotóiról ismerjük, melyek egyúttal együttérzőek, és zseninek kell lenni, hogy valaki ilyen sokat elkapjon az efféle pillanatokból. A második kötet szerzője, David Yarrow fotói szinte gyökeresen ellentétesnek hatnak, ám világos, hogy bizonyos készségeknek, tulajdonságoknak mindketten birtokában vannak. És Yarrow-tól is van mit tanulni.
A skót fotós a banki világból érkezett, s mint elmondja, a kezdő tőkét ott szedte össze, hogy bejárhassa a világot, és elkészíthesse döbbenetes erejű képeit – de a házassága ráment… Ezt nem árt észben tartani, amikor feljajdulunk, hogy de jó neki, hogy micsoda helyeken járt. Ahogy azt sem, hogy a fotói nyomataiért kapott pénzből különféle természetvédő ill. az adott helyen ténykedő segítő szervezeteket támogat.
Mindezt azért érzem fontosnak elmondani, mert míg a kötetet felületesen átpörgetve azt hihetnénk, Yarrow, legyen bármilyen zseniális fotós is, csupán egy a természetfotósok közül. Ám hamar kiderül, hogy ő a többségnél jóval tudatosabban fotóz, és nem igyekszik riporteri hitelességre. Ami azt is jelenti, hogy ha a kompozíció, a közölni kívánt üzenet megkívánja, hajlamos belenyúlni a fotóiba, ahogy a képek megrendezése sem áll távol tőle. Viszont olyan egyedi stlust fejlesztett ki, melyről könnyen felismerhetőek a művei – s ennek köszönhetően egyúttal szerzői fotók ezek. Amint azt a borító fekete-fehér fényképe is jelzi, elvégre mióta létezik színes film is, a természetfotózásban igen ritka a monokróm használata.
Yarrow elsősorban vadonélő állatokat fotóz, de vannak képei a civilizációtól távol, ám a természethez annál közelebb élő bennszülött törzsekről is. Ugyanakkor sportfotósként kezdte, s máig vállal reklámkampányokat is – a maga stílusában. Egyik fő stílusjegye, hogy a kép alanya a kamerába néz. Ennek is köszönhető, hogy olyan megejtőek, megindítóak vagy akár felkavaróak a képei. S Yarrow elmeséli, hogy is készülnek ezek. Hasonlóan akár a mi természetfotós zseninkhez, Máté Bencéhez, neki is megvannak a maga technikái, bár pont leshelyet nem szokott építeni. Ha teheti, leteszi a kamerát egy megfelelő pontra (és arról is ír, hogy hogy kell azt a megfelelő pontot kiválasztani!), és biztos távolból, távirányítóval fotóz. De van olyan is, hogy fémketrecben foglal helyet, ahol nem árthatnak neki az elefántok, oroszlánok és hasonlók… Ám a szabadon élő lények mellett fotóz felkérésre olyat is, mint pl. amikor egy nagyobb csapat segítségével fotóra vitték át az Oroszlánkirály ismert jelenetét, melyben a címbéli állat körülnéz arról a maga szikláról. Ehhez pedig idomított oroszlánt és digitális technológiát is használtak – ami nem jelenti azt, hogy ne lenne hasznos erről olvasni sok fotós számára.
Yarrow bevallottan rajong olyan filmrendezőkért, mint Steven Spielberg, Ridley Scott vagy Martin Scorsese, és ez egyértelműen megjelenik fotóin. Szereti a teátralitást, azt, amikor egy képnek átütő erejű hangulata van, és becsületére legyen mondva, amit ebben a színvonalas kis kötetben látunk, mind lenyűgöző.
Yarrow fő vesszőparipája az élesség, aminek kapcsán szintén jó példával jár elöl. Ezzel nyilván sok fotós vitatkozna, én mégis azt mondom, érdemes még nekik is elolvasniuk ezt a könyvet. Magától értetődően ez a sorozat nem az alapokról szól, s nem is elsősorban a technikai oldalról, meg hogy milyen beállításokat használjunk, bár érintőlegesen ezek is előkerülnek. Itt inkább valóban mesteri fotósok hozzáállásával, látásmódjával, felfogásával találkozhatunk, akik elmesélik, hogy mi mozgatja őket. És ez még akkor is inspiráló lehet, ha mi magunk teljesen máshogy fotózunk, mások az elveink, vagy szimplán csak arra sincs pénzünk, hogy vegyünk még egy objektívet, nem hogy arra, hogy elutazzunk a Föld túloldalára, hogy csodás fényképeket lődözzünk még mindig ágyékkötőt viselő népekről vagy olyan állatokról, melyeket errefelé tán az állatkertben sem látni.
Scolar Kiadó, Budapest, 2022 • 128 oldal • Fordította: Bartók Imre
(-)
