(szerző: Nagy Anita)
Hogyan csöppentél a fotózás világába és ha meg kellene fogalmaznod, milyen stílust képviselsz, mit mondanál?
A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen végeztem az alap- és mesterképzést fotográfia, valamint mesterképzést design-és vizuálisművészet tanár szakon. Közben tanultam Dániában, Finnországban, majd Izlandon, ahol a szakmai gyakorlatomat is végeztem, és kicsit meghosszabbítva a kinti életem, 2 évet töltöttem a szigetországban. 2018-ban költöztem haza, azóta Budapesten élek és dolgozom szabadúszó fotósként, valamint a Hello Wood kontent managereként is tevékenykedem, és gyermekprogramjának szervezésében is részt vállalok.
A fotográfiában leginkább az emberek, és a közöttük lévő kapcsolatok, viselkedésformák, az érzelmek, emlékek és a lélek rejtelmei foglalkoztatnak, mindezt konceptuális, sokszor akár megrendezett, kísérletező fotográfiai módszerekkel megfogalmazva.
“Mar megint” című terápiás fotósorozatod egyfajta szemelyes vallomás korábbi szerelmeidnek, egyfajta lezárása a velük való érzelmi köteléknek. Mennyire volt nehéz képekbe önteni az érzéseid, csalódásaid?
Igazából a képek készítése nem okozott túl nagy fejfájást, mondhatni csak úgy megtörténtek. Nagyon figyeltem, sokat elemezgettem magam, az érzéseim, hogy milyen hatások érnek. Egyszerre volt fájdalmas, de könnyed is letenni a terheket. Valahogy, annyira kikívánkozott belőlem ez a sok feldolgozatlan érzelem, telítődtem; tényleg eljött az ideje a végére járni az elmúlt éveknek, és "kimondani" amire előtte nem voltam képes. Egy évig készült az anyag, ezt a határidőt adtam magamnak, mely a lezárási folyamat egy fontos állomása volt. Ezalatt az idő alatt rengeteg fotó készült, de valahogy egyértelmű volt, hogy melyek a sorozat elemei.
Hogyan jutott eszedbe a projekt ötlete? Nagyon őszinték a képeid, mennyire volt nehéz megnyílnod, tudva, hogy ezt a sorozatot sokan fogjak megnézni?
Ezt a sorozatot abszolút magam miatt kezdtem el fotózni. Azt éreztem, hogy szükségem van egy lezárásra ahhoz, hogy továbbléphessek, hogy visszatérjen a lelki békém. Igazából nem gondoltam bele az elején, hogy hányan fogják látni, hogy hány embert avatok be a vívódásaimba. Később, amikor a Capa Központban nyílt belőle kiállítás, a tárlatvezetés előtt tudatosult bennem, hogy "Huh, oké, akkor itt most konkrétan ki kell állnom az emberek elé, és mesélni szemtől szembe." Ez volt a legnehezebb rész. Egy ilyen hosszú ideig készülő anyagnál, amit babusgattam, óvtam, nagy gonddal rakosgattam össze, csak a végeredménnyel foglalkoztam, azzal, hogy ez a lezárás valóban megtörténjen. Később - mikor a projekt publikálásra került -, jöttek az első félelmek, a "meztelenség" érzése...viszont abban bíztam, hogy az ilyen fokú őszinteség talán más, hasonló helyzetben lévőknek is a segítségére lehet.
Who run the world? Girls! cimű projektedben Izlandon fotoztál erős, okos, független nőket, akikre mi nők, valamennyien felnézhetünk. Gyönyörű portrék és tájak erősítik egymás hatását... Miért érezted szükségét, hogy elkészítsd ezt a sorozatot és mit szeretnél vele üzenni a többi nőnek?
Az izlandi évek alatt nagy vágyam volt, hogy a szigetet alaposan felfedezzem, megismerjem, hogy részese lehessek annak a misztikus világnak, amiről annyit álmodoztam. Így, az összes szabadidőmet a szigetország bejárására szántam. Különböző utazási módszereket használva, egy idő után arra lettem figyelmes, hogy szinte csak női útitársaim vannak. Ezek a lányok általában egyedül indultak útnak, félelmeiket hátrahagyva, túl a komfortzónájukon, ahol Izland legtöbbször csak egy apró állomása volt hosszú körútjuknak. A sok személyes történetet megismerve, lenyűgözőnek találtam, hogy ilyen emberekkel sodor össze az élet. Azt éreztem, hogy ezeket az erős nőket mindenkinek meg kellene ismerni, hiszen annyira inspiráló a bátorságuk, őszinteségük, kíváncsiságuk. Szerintem példaértékű az a gondolkodásmód, amit képviselnek, hogy vannak lehetőségeink, lehet másképp csinálni, hogy ott van bennünk az erő a félelmek leküzdésére, hogy bármit elérhetünk, ha igazán akarjuk. Nagyon jó érzés egy ilyen közösség tagja lenni.
Megtartó erő - testvérek sorozatban a 8 féle testvér típust mutattad be a képeiden keresztül. Hogyan kutattad fel ezeket a testvérpárokat? Mennyi előkészületet igényelt a sorozat?
Az ötlet az öcsémmel való kapcsolatunkból, egy a még magzati korban elvesztett ikertestvér és a vágyott, de meg nem fogant kistesónk hiányából, valamint a környezetemben megfigyelt testvéri kapcsolatok (más)milyenségéből fakadt. Az első portréalanyok a baráti társaságból, ismerősi körből alakultak ki, majd ahogy bővült a sorozat, volt teljesen véletlenszerű rátalálásom is, Izlandon viszont casting jelleggel, a kinti főnököm archívumából kutattam fel a különböző testvéreket. A mai napig érdeklődéssel fordulok a téma iránt, jelenleg is egy, a testvéri kapcsolatok pszichológiáját elemző könyvet olvasok, és mindig vannak új kiszemeltjeim, akikről szeretnék még portrét készíteni az anyaghoz.
Elárulod az Olvasóknak, mivel fotózol és mennyire utómunkázod a képeid?
Hosszú évekig egy Canon 600d-vel fotóztam, az izlandi képeim nagyrésze is azzal készült még. A kinti élet végén újítottam kicsit a felszerelésemen, és azóta egy Sony A7 RII-t használok. Nem sokat utómunkázok, a fényelés, színhőmérséklet, porszemek retusálása a rutinom része.
A képeidet elnézve úgy tűnik, főleg a portré és tájfotó ragadja meg a fantáziád. Melyek a személyes kedvenc képeid vagy sorozataid és miért? Mi inspirál az alkotói munkára?
Nagyon sokáig "csak" az emberek érdekeltek, a táj inkább háttérként, díszlet funkciót töltött be a képeimen, extra faktorként erősítve az közvetítendő üzenetet. De Izlandon természetesen nem lehetett kizárni azt a folyamatos, elképesztő vizuális energiát, amit a táj lenyűgöző sokszínűség okozott. Így nagyon hamar, nagyon fontos szerepet kapott, és egyenrangú partnerként kapott helyet a sorozataimban, kitörve az alárendelt díszlet jellegéből.
Elég sok kedvenc képem van, amik felidézik az elkészülésének körülményeit is, az embereket, beszélgetéseket, történeteket, illatokat. Az egyik ilyen a "Már megint" című sorozatból a lóra hajoló, hajas kép, amely a sorozat szinte egyetlen megtervezett fotója. Életem egyik legviccesebb élménye volt az elkészítése, ahol izlandi utazásaim egyik első túráján egy újdonsült barátnőmmel együtt vettük a nyakunkba a szigetet, és kiderült, hogy mindkettőnkben él a vágy, hogy meztelenül rohangáljunk a lovak között. Ő filmezni akart, én fotózni. Majd az első reggel, egy lovasfarm mellett ébredtünk, amit már éjszaka, mikor a megfelelő alvóhelyet kerestük, nem láttunk a sötétben. Így a napot rögtön az egyik legvadabb álmunk megvalósításával kezdtük, amit még a farm tulajdonosának váratlan megjelenése sem csorbított, és szuperjófej módon rábólintott a lovaskalandunkra.
Talán sorozatot nem tudnék most kiemelni, mindig az a kedvenc, amin éppen aktuálisan dolgozom, és a régebbiekkel összehasonlítva jó látni, hogy honnan hová jutottam, hogyan fejlődtem, mikor milyen témák határozták meg a különböző időszakokat.
Mik a terveid 2021-re?
Sajnos a pandémia helyzet elég random dolgokat kreál, így egyelőre nincsenek nagy terveim. Szeretném a "Vándorvágy - Privát ismeretlen" című sorozatomat folytatni, ha mód van rá. Valamint van a fiókban még leválogatásra, utómunkázásra váró sorozat is, amit már szintén tervezek egy ideje, hogy egy fotókönyv formájában véglegesítek, de még nem jutottam el odáig. Van pár megvágásra váró filmes anyagom is. Azt remélem sikerül ezeket befejezni, mielőtt új projektbe vágok bele.
